bezár
 

film

2026. 11. 20.
Droggal és drog nélkül is horror
Nem vagy egyedül cikksorozat – Fliegauf Benedek: Dealer
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Jellemző, hogy Fliegauf Benedek második nagyjátékfilmje, a Dealer már olyan érett mű, mint mások pályafutása során a sokadik, és ez egyben a rendező talán legkeményebb és legsötétebb drámája, ami a kábítószerfüggőség érmének másik oldalát, a leszokást követő időszakot ábrázolja, illetve használja fel társadalmi, sőt filozófiai kérdések taglalásához.

A magyar filmtörténetnek két nagy művészi újhulláma van. Az egyik a hatvanas évek elején indult és a Színház- és Filmművészeti Főiskola Máriássy-osztálya köré csoportosult, a másik pedig az ezredfordulón reformálta meg a hazai szerzői filmet a Simó-osztállyal a centrumban. Persze nem minden fontos alkotó – köztük Pálfi György, Hajdu Szabolcs és Török Ferenc – járt ebbe az osztályba, Fliegauf Benedeket például nem vették fel az SZFE-re. Ez a rendezőt nem tántorította el a pályától, így rövidfilmek és dokumentumfilmek (Beszélő fejek, Van élet a halál előtt?) után elkészítette a Rengeteget, minimalista stílusú és egzisztencialista témákat feszegető tablófilmjét. Míg Pálfi, Hajdu és Török inkább a „derűsebb”, ironikusabb vonulathoz tartoztak, addig Fliegauf és Mundruczó Kornél a „sötét oldalt” képviselték. Műveikben az ország, sőt a világ gyakran a sivár földi pokol, valamint az emberi kegyetlenséggel foglalkoznak. Fliegauf Benedek ugyan pályatársaihoz hasonlóan érint társadalmi témákat (lásd a romagyilkosságokat taglaló Csak a szélt), de jellemzően a spiritualitáshoz vagy inkább a misztikumhoz vonzódik. Emiatt ő maga is emlegeti Ingmar Bergman mellett David Lynch hatását, habár a Twin Peaks és a Kék bársony alkotójával ellentétben nem alkalmazza a groteszk iróniát, általában nagyon is komoly és komor, sőt szikár módon fogalmaz. Egyes művei – mint a Rengeteg folytatása, a Mindenhol látlak vagy a rejtélyes bosszúálló szektát bemutató Jimmy Jaguár – bizonyos jeleneteikben még a horror műfaját is megidézik.

A Dealer ennél is messzebbre megy, nem pusztán megidézi az említett zsánert, hanem tulajdonképpeni lélektani horror, amely egyaránt hoz példát a drog emberromboló hatására és a drog nélküli létállapot elviselhetetlenségére.

Fliegauf Benedek a Dealerben saját élményeiből táplálkozott. Nem neki volt dolga a kábítószerrel, hanem az ismertségi körében találkozott drogdílerekkel, valamint sajnálatos módon néhány barátja súlyos függővé vált, és ebbe bele is halt. Fliegauf úgy vélte, hogy ez esetben a személyes érintettség és indíttatás, valamint a közönségigény találkoznak, mivel a drogozás és a drog hatása érdekli a társadalmat. Ezért döntött úgy, hogy második nagyjátékfilmje egy kábítószer-terjesztőről fog szólni. Ő a címszereplő, akit a színészi előképzettséggel nem rendelkező Keresztes Felícián alakít. Az epizodikus cselekmény során ő járja a várost, felkeresve különböző klienseit, akik a társadalom más-más rétegeiből kerülnek ki. Találkozik egy bélelzáródással küzdő vallási vezetővel egy rendkívül furcsa gyűlés színfalai mögött; egy drogfüggő anyával, akinek a kislánya lehet, hogy a díler egészen közeli rokona; egy régi baráttal, aki elaludt a szoláriumban és borzalmasan összeégett; egyetemista lányokkal, akik közül az egyik napok óta a gomba hatása alatt vegetál; valamint depressziós édesapjával, akitől szintén nem várhat megszokott, értelmes és érzelmes emberi reakciókat. Nem mellesleg ez a díler már nem fogyaszt kábítószert, a történet szerint évek óta anélkül él. A film nagy és kínzó kérdése viszont az, hogy egyáltalán érdemes volt-e meghoznia ezt az áldozatot, illetve érdemes-e tisztán élnie ebben a világban.

Dealer

Könnyű lenne a Dealer első pár perce alapján rávágni, hogy nem. Fliegauf Benedek itt megjelenő világa ugyanis elviselhetetlen, mint már említettük, sivár földi pokol benyomását kelti. A hangulata amolyan „fliegaufosan” nyomasztó, ez utólag kijelenthető, hiszen ez a rendkívül komor, szinte halálhideg és horrorisztikus stílus mostanra a rendező védjegyévé vált. Ehhez nagyban hozzájárul a Raptors Kollektíva által komponált „zene”, amelyet nem is szerencsés klasszikus értelemben vett zenének nevezni. Ambient hanghatások uralják a hangsávot, ha nem a csend vagy a morajlásszerű zaj dominál.

A Dealer visszatérő vezérmotívuma olyan, mintha egy kopár, kietlen tájon vagy inkább poros, sötét alagútban feltámadna egy enyhe szél, ami lassan végigfúj rajta, nyomában pedig hullaszag terjeng, és amikor elcsendesedik, úgy érezzük, beállt a halál.

Vagy inkább az élőhalál? Keresztes Felícián szinte rezzenéstelen, törődött arcú díleréről garantáltan ez a szó jut eszünkbe. Főleg, hogy Fliegauf és operatőre, Szatmári Péter úgy alakították ki a képi világot, hogy semmi se tűnjön klasszikus értelemben szépnek, netán derűsnek. A hűvös tónusok és a szürke árnyalatok uralják a látványvilágot, a kamerakezelésre pedig a hosszú beállítások jellemzők. A Dealer határozottan lassú, már-már meditatív film, de semmiképp sem a lelki békét sugallja, ezzel nem a transzcendens felé vezeti el a nézőt.

Fliegauf még csak nem is bergmani „kérdező”, aki Isten létét vagy nemlétét fürkészi. Egyértelműen nyitott a misztikum és a spiritualitás irányába, azonban a Dealerben csak egy-két jelenetben – mint A torinói lovat megelőlegező, a fényt is kioltó fináléban – érinti ezeket.

A játékidő nagy részében, epizódról epizódra a címszereplő perspektívájából szembesít minket, nézőket a földi pokollal, ami kicsit sem olyan, mint a keresztény mitológia pokla.

Fliegauf Benedeknél éppen, hogy nincs tűz, még arcpír sincs. A szolárium is csak halovány lila fényével visz valami színt ebbe a szürkés és fakó kék világba, és úgy perzseli fel UV-fényével az emberi testet, mint a vámpírfilmek klasszikus vérszívóit a Nap sugarai. A díler és kliensei egyaránt élőhalottak, ha úgy tetszik, vámpírok. Jobban illik rájuk a vámpírhasonlat, mert míg az élőhalott lassan csoszog akár napokig céltalanul, míg el nem éri prédáját és ösztönből szét nem marcangolja a húsát, addig a vámpír nem várhat, záros határidőn belül vért kell szívnia, különben elhagyja az ereje. A vámpír vérfüggő, a Dealer karakterei drogfüggők – a filmtörténet során a kettő több alkalommal is találkozott, elég csak Udo Kier kultfilmjére, a Vér Drakulánakra vagy Abel Ferrara művére, a Menekülés a pokolbólra gondolni.

Dealer

Mitől pokoli a világ?

Fliegauf Bendek filmjében a drog, a drogfüggőség és a földi pokol igen komplex kapcsolatban állnak egymással. Fogalmazhatunk úgy is, hogy nehéz eldönteni Keresztes Felícián antihőse bolyongása során, hogy a tyúk volt előbb vagy a tojás.

A kábítószer természete eleve olyan, hogy egyszerre nyújt menekülési lehetőséget a világ problémái, szürkesége elől, és teszi ezt a világot szürkévé vagy még szürkébbé, amennyiben kialakul a függőség.

Sőt, nem is kell a kábítószerig mennünk, a Magyarországon a társadalom körében nemhogy elfogadott, de szinte a szórakozás kötelező elemeként értelmezett alkohol is ilyen természetű, kiváltképp, ha az addikció elhatalmasodik. Persze sem drogot, sem alkoholt nem feltétlenül azért fogyaszt az ember, mert rossz, kilátástalan és reménytelen az élete, ami elől a tudatmódosító szerek világába menekül. Nem szükséges a Trainspottingban vagy Joachim Trier Oslo, augusztusában is látott perspektívátlanság. Van, hogy az ember tinédzserkorban egyfajta „beavatási rituálé” keretében kerül kapcsolatba ezekkel, mint azt bongor is bevallotta a közelmúltban bemutatott Extázis Uncutban. Van, hogy egy-egy sztár vagy művész a teljesítménye fokozásához használja, mint azt a Szabó Győző kálváriájáról szóló Toxikoma koncertes nyitójelenetében láthatjuk.

Először, sőt az első egy-két tucat alkalommal euforikus élmény, még menő is, hogy az alkohol vagy a kábítószer feloldja a gátlásokat és kinyit egy addig ismeretlen világot. Mintha minden színesebbé és elevenebbé válna. Csakhogy az emberi szervezet működése, biokémiai folyamatai miatt ezen állapot eléréséhez egy idő után egyre gyakrabban és nagyobb mennyiségben szükség van a tudatmódosító szerre. Ha addig nem volt sivár hely a világ az egyén számára, akkor a függőség felé vezető úton egyre inkább az lesz az alkohol vagy a drog híján. Egy idő után, amikor az addikció kialakult, az embernek már egy elégséges állapot eléréséhez van szüksége az anyagokra, hogy enyhítse szenvedéseit. A Dealer címszereplője ugyan nem szenved, elvileg sikeresen tiszta maradt évek óta, de ettől nem lett számára boldogabb hely a világ, és nagy valószínűséggel nem azért, mert nem él a kábítószerrel.

Fliegauf Benedek filmjéből nem derül ki, hogy a főhős múltja milyen volt a drog előtt és a drogfogyasztási időszaka alatt. Az biztos, hogy a kábítószernek köszönhetően anyagi gondjai nincsenek, mivel abból él, hogy másokat „megfertőz” a drog különböző változataival. A cselekmény során bizonyos esetekben (a vallási vezető, a begombázott egyetemista lány) egyfajta „orvosnak” tűnik, aki segít a „betegein”, tehát a drogterjesztés miatt nem látjuk annyira rossz embernek. A lényeg, hogy pénzügyi-szociális értelemben nem nyomorog, egyfajta kívülálló. Letette a szert, ő maga nem függ már tőle, pénze van, így mintegy szabad, szabadon kerekezhet biciklijével, tehát neki nem kell időre munkába menni, nem kiszolgáltatottja senkinek.

Fliegauf kizárja a Dealer azon értelmezési lehetőségét, miszerint hőse az igazságtalan gazdasági és társadalmi körülmények miatt nyúlt a droghoz és züllött idáig. Van baj a világgal, hiszen egy olyan helyen, ahol valaki meg tud élni drogterjesztésből, a dolgok nincsenek rendben.

De az nyilvánvalóvá válik a cselekmény során, hogy mint Tarr Béla filmjeiben (játszódjanak azok munkás, nagypolgári vagy vidéki közegben), úgy a Dealerben is valamilyen mélyebb, egyetemesebb probléma változtatja a világot földi pokollá. A drog pedig ennek legfeljebb a katalizátora vagy inkább a lakmuszpapírja, ami felerősíti és egyúttal láthatóvá teszi a mélyebb egzisztenciális és lelki válságot, amelybe az ember süllyedt.

Dealer

Keresztes Felícián hősének találkozásai példák Fliegauf Benedek tézisére, miszerint nem a specifikus társadalmi és gazdasági rendszer a fő probléma, az csak egy tünet a sok közül, az ember egy rejtélyesebb, így félelmetesebb krízis miatt válik a drog rabjává. Ahogy a dílernek, úgy a vallási vezetőnek, a gombázó egyetemista lányoknak vagy a főhős által felkarolt kislány édesanyjának sincsenek anyagi gondjai. Ráadásul az összeégett barát még hangsúlyozza is, hogy kezdtek jóra fordulni a dolgai, inkább jómódjában, nemtörődömségében szerezte magának a végzetes sérüléseket, amelyek miatt „aranylövést”, tehát halálos dózist kér Keresztes karakterétől. Sőt, az elithez tartozó vallási vezető miatt feltételezhető, hogy a díler nem olcsó kábítószert árul, hanem valami „minőségi” szert, már ha lehet egy emberi szervezetet roncsoló anyagot minőséginek tekinteni. Így az is valószínű, hogy vásárlóinak hozzá hasonlóan az anyagiaknál sokkal mélyebben pusztító gondjai vannak. Persze mindenkinek más-más.

A vallási vezető helyzete azért is különösen elgondolkodtató, mert a torkosság bűnébe esik, holott elvileg a transzcendens híve, bár az nem derül ki pontosan, hogy egy keresztény felekezetről vagy másfajta közösségről (netán szcientológia) van szó. Mindenesetre a vallással hagyományosan a szellemi létezőbe vetett hit társul, a világvallások és a szekták is a szellemi értékeket hangsúlyozzák a földi, anyagi javakkal szemben.

Az a vallási vezető, aki túleszi és túladagolja magát az életveszélyig, egyszerűen hiteltelen, és az általa terjesztett hitet, ideológiát is hitelteleníti. Így pedig Fliegauf Benedek közelít ahhoz a csendes apokalipszishez, amelyet Tarr A torinói lóban véghez vitt.

Persze Fliegauf még inkább hisz a transzcendensben, mint Tarr hitt, de a drogfüggő vallási vezető a világ és az értelmes ember kárhozatának egyik sarkalatos példája.

Dealer

A szellemvilág és a halál utáni lét kérdését az utolsó jelenet is felveti, amelyben maga a díler fekszik be a szoláriumba kábítószerrel a szervezetében, és a kamera lassan távolodik el tőle, hogy a végén már a sötétség uralja a képet, mintha a lélek távozna a főhősből, el a Földről, a világűrbe. Egyfajta megváltás ez, hiába, hogy az összeégett barát története miatt azt sejthetjük, hogy Keresztes Felícián karakterére is a gyötrelmes pusztulás vár. Megváltás, mert bár a vizuális szimbolika szerint a sötétségbe távozik, de a sötétség egyhangúsága és egyértelműsége itt egyfajta megbékélést és felszabadulást jelent. Felszabadulást a földi pokolból, amelyben droggal és drog nélkül egyaránt elviselhetetlen az élet, illetve az a fajta, igazi spiritualitás és magasabb rendű eszmék nélküli élet, amelyet a díler és a körülötte levő emberek élnek. Sőt, nemcsak ezek halványodtak el, hanem a szeretet is.

Van kiút a Dealer szerint

A Dealer vezérmotívuma a család, illetve a család mint közösség válsága. Még a vallási vezető epizódjában is benne van ez, mivel a „lelkipásztor” és a „nyája” egyfajta családot alkotnak, és az által, hogy a vezér túladagolta a drogot és az ételt, mintegy hátat fordított „családtagjainak”. Ugyanúgy, ahogy az anya cserben hagyta a kislányát, akit a díler felkarolt, vagy ahogy a felesége elvesztése miatt depresszióba zuhant apjával már ő maga sem találja a közös hangot, mivel a férfi beleőrült a gyászba. A begombázott egyetemista lány pedig eleinte ugyan érthetetlen szöveget ismételget, de ahogy a főhős kihozza a fürdőkádból és betakarja a kanapén, világossá válik, hogy azt ismételgeti: „Anyu, apu.” Vagyis számára is traumatikus a család. Valami lehet a múltjában, ami miatt a kábítószer ezt a két szót felszínre hozza a tudatalattijából és motorikus ismétlésre készteti. Legalábbis semmilyen pozitív konnotációja nincs ennek a Dealerben, sőt a filmnek ez az egyik legmegrázóbb jelenete, mivel egy fiatal, élet előtt álló, ráadásul matektudása miatt tehetséges lányt láthatunk egy vegetatív, ember alatti állapotban, hangjából pedig a rettegés sugárzik. A drog esetében hatványozottan egy katalizátor, amely nem elfedi a világ szürkeségét, hanem bad trip formájában a legnegatívabb oldalát leplezi le, illetve rángatja elő a traumákat a psziché mocsarából.

A Dealer szereplői életéből nem a pénz vagy a társadalmi rang hiányzik, hanem az olyan magasabb rendű érzelmek és értékek, mint a szeretet vagy az emberség. Éppen ezért a díler egy kicsit valóban felsőbbrendűnek és kívülállónak tekinthető ebben a kontextusban.

Ugyanis hiába viselkedik szenvtelenül, hiába képtelen az érzelmek kifejtésére, a kislányt ő sem tudja a sorsára hagyni, sőt a találkozás hatására elindul benne egy folyamat, amivel visszatalálhatna a szeretet és az empátia érzéseihez, amelyeket nem is annyira a drog vett el tőle, hanem inkább a világ érzéketlensége és a visszacsatolás hiánya. A droggal valószínűleg első körben ezeket próbálta pótolni vagy legalábbis kompenzálni. Az utolsó jelenethez is emiatt jut el.

Dealer

A végső csalódás vezeti el ismét a droghoz, ami ez esetben a „kicsekkolás” eszköze, akár az összeégett barátnál az aranylövés. Csak a dílert nem testi, hanem lelki fájdalmától kell megszabadítani.

A kislány ártatlan kérdése szembesíti azzal, hogy kábítószerrel vagy anélkül, de az ő lelke is elkárhozott ezen a bolygón, mivel nem gyógyítja a lelkeket, hanem a drog terjesztésével még betegebbé teszi azokat.

A gyermek ugyanis felteszi a kérdést, hogy ha együtt maradnak, akkor majd együtt árulják a drogot. Borzalmas felismerés az a díler számára, hogy ebben a pokolban a naiv lánynak szinte teljesen természetes az a pusztító és nihilista életmód, amelyet a főhős folytat. Ahhoz pedig, hogy megvédje és nevelje a gyermeket, paradox módon másoknak ártania kell továbbra is, hiszen a drogterjesztés jelenti számára az anyagi stabilitást és a kívülállást. Enélkül a lányt nem tudja megmenteni. Ha viszont a gyermeket nem tudja megmenteni, akkor nincs reménye arra sem, hogy a szeretet tüzét újra felcsiholja és saját magát is megmentse.

Tudatos, kvázi öngyilkos végső belövésében persze benne van annak igénye is, hogy önmagát mint a kábítószer, a rontás és a rossz forrását elpusztítsa. Csak hát az illúzió, hogy vele együtt eltűnik a tudatmódosító anyag a világból. A drogfüggőt megszállottsága és szenvedése arra kényszeríti, hogy bármi áron hozzájusson a szerhez, így ha a Dealer címszereplője meg is hal, a kislány édesanyja biztosan talál más forrást, ami számára is végzetes lehet, a gyermeke meg árva lesz, és szeretet nélkül még nagyobb eséllyel jut hasonló sorsra, mint szülője. Mivel a főhős nem naiv, inkább egy sokat látott és bizonyos értelemben bölcs ember, feltételezhető, hogy nem önmagától akarja megmenteni a sivár világot, hanem önmagát kívánja megszabadítani a földi pokolból, ahol droggal és drog nélkül egyaránt elviselhetetlen az élet. Ha életben maradna, akkor a kislány elhagyása és a drogterjesztés folytatása között tudnak csak választani. Ő ezt a választást utasítja el.

Dealer

Jobb, ha a Dealert egy öngyilkosságra hajlamos, depresszióban szenvedő ember elkerüli, mert Fliegauf műve rendkívül sötét és reménytelen világot mutat be. Mások számára viszont mégis reményt adhat, amelyből erőt meríthetnek, amennyiben meglátják annak csillanását a sok horrorisztikus jelenet között.

A film nagyon erősen azt sugallja, hogy a drog poklából van kiút az emberi kapcsolatokon keresztül. A segítő kéz, az érzelmi támasz megmenthetné a függővé vált vagy a világban elveszett egyént.

Ezt példázza a főhős és a kislány csírázó apa-lánya kapcsolata, hiszen a gyermeket megnyugtatja a díler higgadtsága és hűvös, de egyértelmű gondoskodása, pislákoló szeretete. Az összetett, bonyolult kérdéskör, hogy miért nem tudják ők ketten megmenteni egymást, a férfival szemben elutasító és ellenséges, drogos anya és a kislány már említett felvetése egyaránt hozzájárulnak ehhez. De ez és az is egy pozitív példa, mintegy fény az alagút végén, amikor a főhős gyengéden kiviszi a begombázott egyetemistát a fürdőszobából a kanapéra és betakargatja. Fliegauf Benedek műve azt sugallja, hogy a melengető emberi kapcsolatok rehabilitációja lenne a járható út. Azaz ha az elidegenedést és az elhidegülést sikerülne legyőzni, ha az egyének izolációját sikerülne felszámolni, akkor akár a drog is döntő vereséget szenvedhetne. Ezek híján azonban a drog emelkedik felül, ennek eredménye a főhős végső, szoláriumos aranylövése, amelynek során az izoláció a szó szoros értelmében is megjelenik, hiszen a díler magára csukja a gépet a mindent elnyelő sötétségben. A magány és az izoláció tehát a drog malmára hajtja a vizet, a pozitív emberi kapcsolatok viszont elűzhetik a démont.

A cikkhez felhasznált képek a filmet gyártó Inforg Stúdiótól származnak.

A prae.hu filmrovat és a Rév Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat összefogott, és elhatároztuk, hogy közös anyagokkal fogunk jelentkezni. A terv egyszerű: a filmrovat szerzői írnak egy általuk szabadon kiválasztott olyan filmről, amelyben fontos szerepet játszik a függőség, a filmes fókuszú cikkhez pedig mi, a Rév segítői hozzáfűzünk – a filmes szöveghez kapcsolódva, ugyanakkor kifejezetten az addiktológiai kérdésfelvetésekre reagálva – néhány gondolatot. A cél a közös gondolkodás lehetőségének megteremtése. Ezúttal Mayor Nikolett művészetterapeuta, mentálhigiénés szakember, képzésben lévő családterapeuta ír a függőség és a kapcsolatok kölcsönhatásairól.

Kölcsönhatások – Szenvedélybetegség a kapcsolatok tükrében

A Dealer című film különböző emberi sorsokon és kapcsolati helyzeteken keresztül mutatja be a szenvedélybetegséget. A függőség nem csupán látványos összeomlásként jelenik meg a filmben, hanem rávilágít annak valódi természetére. A fokozatos beszűkülésre, a kapcsolatok kiüresedésére, a testi-lelki- mentális egyensúly felborulására, valamint egymásra ható negatív működési minták újra és újra ismétlődő körforgására. Ez az ábrázolásmód lehetőséget teremt, hogy átgondoljuk, mit jelent a szenvedélybetegség, hogyan alakulhat ki és tarthatja fenn önmagát, miként hat az egyén kapcsolataira, illetve miért nem elegendő kizárólag az érintett személy elszigetelt problémájaként értelmezni. 

A függőség komplex értelmezéséhez elengedhetetlen a rendszerszemlélet, hiszen a szenvedélybetegség nem izoláltan jön létre és marad fenn, hanem családi, kapcsolati, társadalmi és kulturális térben alakul.

A rendszerszemlélet abból indul ki, hogy a család működése több, mint a tagok működésének összessége, valamint hogy a közösség tagjai kölcsönösen és folyamatosan hatnak egymásra, így az egyik személy reakciója befolyásolja a másikét, amely aztán visszahat az előbbire. Ezáltal olyan ismétlődő kapcsolati mintázatok alakulnak ki, amelyekben az ok-okozati összefüggések nem lineárisan, hanem körkörösen érvényesülnek. A hangsúly tehát nem annak meghatározásán van, hogy ki a hibás a kialakult helyzetért, hanem azon, hogy az érintettek miként hatnak egymásra, és hogyan járulhatnak hozzá ezek a kölcsönhatások a problémás működés fennmaradásához. 

A szenvedélybetegséggel érintett családokat jellemzően diszfunkcionális működés jellemzi. Gyakran sérülhet a nyílt és őszinte kommunikáció, a mindennapokat pedig titkolózás, tabuk, bagatellizálás, tagadás, az érzések elfojtása és szégyen hatja át.

Claudia Black ezt a működésmódot a „Ne beszélj! Ne bízz! Ne érezz!” kimondatlan szabályrendszerével szemlélteti. Ennek értelmében a családtagok azt tapasztalhatják meg, hogy a fájdalmas élményekről nem szabad beszélni, mások érzelmi elérhetőségében és kiszámíthatóságában nem lehet megbízni, az érzéseket pedig jobb elfojtani. Ezek a mintázatok hosszú távon kedvezőtlenül befolyásolhatják a családtagok testi-lelki jóllétét, kapcsolati biztonságát és önmagukhoz való viszonyát, miközben a segítségkérést és a változást is akadályozhatják.

A diszfunkcionális kapcsolati mintázatok fennmaradásában szerepet játszhat a családi homeosztázis fenntartása is, mely a megszokott egyensúly megőrzésére irányuló automatikus törekvés. A családtagok így gyakran nem tudatosan fenn tartanak olyan működésmódokat, amelyek rövid távon segíthetik a feszültségek elkerülését, hosszabb távon azonban megnehezíthetik a változást és fejlődést. E folyamatok megértéséhez további szempontot kínál Böszörményi-Nagy Iván láthatatlan lojalitás fogalma, amely a családtagokat összekötő, gyakran kimondatlan és nem tudatosan megélt elkötelezettségekre és generációkon átívelő elvárásokra utal. Ezek jelentősen befolyásolhatják a családtagok egymáshoz való viszonyát és döntéseit. A gyermekek és más hozzátartozók például a szülőhöz vagy partnerhez fűződő lojalitásuk miatt hallgathatnak a családi nehézségekről, törekedhetnek a családról kialakított kép megőrzésére, miközben saját szükségleteiket háttérbe szorítják.

A szenvedélybetegség kapcsolati összefüggéseinek megértésében fontos fogalom a társfüggő működés. Ez olyan kapcsolati mintázatokat jelölhet, amelyekben a hozzátartozó érzelmi állapota, önértékelése és döntései egyre nagyobb mértékben igazodnak a másik személy viselkedéséhez, aktuális állapotához és szerhasználatához.

Ennek következtében a kapcsolat középpontjába fokozatosan maga a függőség kerülhet. Ezekben a kapcsolatokban megjelenhetnek a megmentő, az üldöző és az áldozat szerepeihez kapcsolódó, gyakran tudattalanul ismétlődő játszmák is. A megmentő szerepében a hozzátartozó a másik felelősségét is átvállalva próbálhat segíteni: ellenőrzi, rendezi helyette a kialakult helyzeteket, igyekszik megóvni őt a szerhasználat következményeitől, vagy eltitkolja a problémákat a környezet előtt. Mindez akaratlanul is csökkentheti annak lehetőségét, hogy a szerhasználati zavarral élő személy szembesüljön saját viselkedésének következményeivel és felelősségével. Más helyzetekben a hozzátartozó tehetetlensége és felgyülemlett feszültsége dühös számonkérésben, hibáztatásban vagy fenyegetésben jelenhet meg, amelyre a másik fél elzárkózással, titkolózással vagy akár újbóli szerhasználattal is reagálhat. Ezek a viselkedések egymást erősítő mintázatokká válhatnak, amelyekben a felek újra és újra hasonló konfliktusokat élnek át, miközben a kapcsolat egyre inkább a függőség köré szerveződik.

Bár a hozzátartozók reakciói mögött gyakran szeretet, aggodalom, félelem vagy kétségbeesés húzódik meg, ezek a működésmódok akaratlanul is hozzájárulhatnak a problémás kapcsolati dinamika fennmaradásához, miközben számukra is jelentős érzelmi megterhelést jelentenek.

Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a hozzátartozók nem tehetők felelőssé a másik személy függőségéért vagy felépüléséért.

Saját működésmódjuk felismerése, személyes határaik kijelölése és következetes képviselete azonban fontos lépés lehet a kapcsolati dinamika megváltoztatásában.

A gyermekek ebben a rendszerben különösen sérülékenyek. Egy szerhasználati zavarral élő felnőttel való együttélés önmagában is ártalmas gyermekkori élmény. Ehhez gyakran társulhat további negatív hatások, mint például a szülő(k) mentális betegsége vagy kriminalizálódása, az érzelmi elhanyagolás, a bántalmazás különféle formái, a családtagok közötti erőszak és a szülők válása. Ezek az ártalmas gyermekkori élmények hosszú távon hatással lehetnek az egyén énképére, a kötődési mintázatára, az érzelemszabályozására, valamint a felnőttkori kapcsolataira és a későbbi szerhasználat kockázatára is. Fontos azonban hangsúlyozni azt is, hogy a gyermekekre gyakorolt későbbi hatása eltérő lehet, és további védőfaktoroknak is jelentőségük van.

A film különösen érzékletesen mutatja meg, hogy a függőség hogyan hat a gyermek biztonságára, biztonságérzetére és élményeire. Az ilyen családi környezetben felnövő gyermekek a megterhelő és kiszámíthatatlan helyzetekhez különböző alkalmazkodási stratégiák kialakításával próbálhatnak igazodni.

Sharon Wegscheider-Cruse modellje négy jellegzetes szerepet ír le. Az úgynevezett hős típus teljesít, túlzott felelősséget vállal, igyekszik megfelelni, és kifelé gyakran ő tartja fenn a jól működő család képét. A bűnbak viselkedésével magára vonja a figyelmet, és idővel ő válhat a család „problémás” tagjává, miközben a rendszer mélyebb nehézségei háttérben maradnak. A bohóc humorral, könnyedséggel és figyelemeltereléssel próbálja oldani a feszültséget. Az elveszett gyermek ezzel szemben visszahúzódik, láthatatlanná válik, igyekszik minél kevesebb problémát okozni, és saját szükségleteinek háttérbe szorításával alkalmazkodik a helyzethez. A fentebb leírtak alapján ezek a szerepek gyermekkorban fontos védelmi és alkalmazkodási funkciót tölthetnek be, felnőttkorban azonban merevvé válva akadályozhatják a rugalmas, önazonos kapcsolódást és működést. A gyermekek esetében külön figyelmet érdemel még a parentifikáció jelensége is, amelynek során a gyermek életkorát és érzelmi teherbírását meghaladó felelősséget kénytelen magára vállalni.

Míg a parentifikáció instrumentális formájában a gyermek gyakorlati terheket hordoz, mint például a testvérekről vagy akár a szülőről gondoskodik, háztartási vagy ügyintézési feladatokat lát el, addig az érzelmi parentifikáció esetén a szülő lelki támaszává válik.

Figyeli a szülő hangulatát, megnyugtatja, szülők között közvetít, miközben saját szükségleteit háttérbe szorítja. A gyermek így bizonyos értelemben saját maga és a szülője szülőjévé válik. Ennek felnőttkori következményei lehetnek a túlzott felelősségvállalás, az önfeladás, a társfüggő működés, a határhúzás nehézsége, valamint az, hogy az érintett nehezen kér segítséget. 

A gyermekkori tapasztalatok és az ezek nyomán kialakuló működési mintázatok azonban nem határozzák meg visszavonhatatlanul az egyén későbbi életét. Személyiségünk, megküzdési stratégiáink és kapcsolataink egész életünk során formálódik. A reziliencia, vagyis a megterhelő élethelyzetekkel való megküzdés és az azokból való felépülés képessége, valamint a későbbi biztonságos kapcsolatok, a támogató közösségek és a megfelelő szakmai segítség mind hozzájárulhatnak a korábbi sérülések feldolgozásához és kialakult működésmódok fokozatos átalakításához.

A múltunk tehát hatással lehet arra, ahogyan önmagunkhoz és másokhoz viszonyulunk, de nem szükségszerűen határozza meg a jövőnket.

A fentiek jól szemléltetik, hogy a szenvedélybetegség hatásai messze túlmutathatnak magán a szerhasználaton és az érintett személyen. A függőség hosszú távon is formálhatja a családtagok önmagukhoz és egymáshoz való viszonyát, miközben a kapcsolati működés is befolyásolhatja a szerhasználat alakulását. A rendszerszemlélet ugyanakkor arra is rámutat, hogy a változás lehetősége nem korlátozódik kizárólag a szerhasználati zavarral élő személyre. A hozzátartozók saját működésmódjaik felismerésével, személyes határaik újragondolásával és következetes képviseletével, valamint az öngondoskodás előtérbe helyezésével maguk is aktív részeseivé válhatnak a változásnak. Hiszen az egyéni fejlődés a kölcsönhatások révén a kapcsolati rendszer egészére is kedvező hatással lehet, anélkül, hogy bárkit felelőssé tenne mások döntéseiért. Ahogyan kapcsolataink szerepet játszhatnak a függőség kialakulásában és fennmaradásában, úgy a biztonságos, támogató emberi kapcsolódások a felépülés fontos erőforrásaivá is válhatnak. Ez a folyamat túlmutathat a szerhasználat megszűnésén, hiszen magában foglalhatja a korábbi mintázatok átalakítását, valamint egy kiegyensúlyozottabb, önazonosabb élet kialakítását is. Bár az út gyakran hosszú, bizonytalanságokkal és megtorpanásokkal járhat, a múlt tapasztalatai nem határozzák meg szükségszerűen a jövőnket. Kapcsolatainkban ugyanis nemcsak sérülhetünk, hanem gyógyulhatunk is.

Irodalomjegyzék

Barát, K. és Demetrovics, Zs. (2009). Családterápia és szerfüggőség. In D. Demetrovics (Szerk.), Az addiktológia alapjai III. (345–363). ELTE-Eötvös.

Barnowski-Geiser, W. (2018). Apa, anya, pia: Hogyan találhatják meg a szenvedélybeteg szülők felnőtt gyermekei mégis a boldogságot. Magyar Máltai Szeretetszolgálat.

Berne, E. (1984). Emberi játszmák. Gondolat Könyvkiadó.

Böszörményi-Nagy, I., és Spark, G. M. (2018). Láthatatlan lojalitások. Budapest.

Hoffmann, K. (2024). Megsebzett gyermekkor: Életfogytiglan vagy szabadulás az ártalmas korai hatásoktól? Kulcslyuk Kiadó.

Kelemen, G. (2001). Szenvedélybetegség, család, pszichoterápia. Pro Pannónia.

Ha kérdésed van a függőségekkel kapcsolatban, ha nehézséged van valamelyik szerrel vagy számodra káros viselkedéssel, vagy aggódsz egy barátodért, rokonodért, a partneredért, és szeretnél biztonságos közegben megértő, elfogadó segítőkkel beszélgetni erről, keress bennünket bizalommal, segítünk elindulni a felépülés útján:

Katolikus Karitász Rév Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat
Címünk: 1115 Budapest, Bartók Béla út 104.
Telefonszámunk: 06-1-466-44-55 
nyomtat

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.

-- Mayor Nikolett --


További írások a rovatból

film

Csütörtökön díjnyertes filmekkel indul a Szemrevaló Filmfesztivál
A 83. Nemzetközi Velencei Filmfesztiválról
Velencében láttuk Martin McDonagh Vadló Kilenc című filmjét

Más művészeti ágakról

Az Élet és Irodalom LXX. évfolyamának 46. számáról
Harold Pinter: Az üvegház – Katona József Színház, Kamra
Vasárnapig még látogatható
A tehetséggondozás útjai az építészetképzésben II. – Tudósítás két tételben


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés