Bognár Péter szeptember 17-én nyerte el a 2026-os Esterházy Irodalmi Díjat Elmész, visszajössz, sose halsz meg című regényével. Polgárőrkrimi-sorozatát (melynek az Elmész, visszajössz… a harmadik darabja) nyolc részesre tervezi (tervezte?), azonban a harmadik kötet megírása után nyelvével elégedetten csettintett, és új projektbe kezdett: kilenc novella megírásába, melyeket eredetileg a Litera közölt. Ebből a kilenc kis tárcából összefűzött könyv lett a Lovagoljon Perzsiába a halál! Förtelmes borítóval, de fantasztikus címmel. Nem tudni, hogy Bognár ezt a kötetet a polgárőrkrimik folytatásának, lezárásának (írjon nyolc kötetet a halál!), vagy egy teljesen független műnek szánja-e.

A játék már a címben elkezdődik, Hajnóczy önéletrajzi-félönéletrajzi regényére kacsintgat (A halál kilovagolt Perzsiából). A kapcsolat a két mű között azonban laza, az efféle kacsintgatásokon túl nem is enged meg magának többet. Hasonlóan csak egy-egy mondat erejéig idézi meg Maughamot, Esterházyt vagy az Iskola a határont. Ráismerni azonban a polgárőrkrimik hangulatára, ahogy a budapesti életképek a titokzatos „Perzsa” utáni kutatással keverednek.

Mindennek a középpontjában egy ősöreg krónika és egy ősöreg anyai ágú harmadfokú nagy-nagynéni (Tantin néni) áll, aki halálos ágyán sózza rá a főszereplőre a családi kódexet és a feladatot, hogy találja meg „a Perzsát”, a könyv állítólagos tulajdonosát. A kódex maga viszont mintha csak lábjegyzet lenne a regény sűrű szövegében. Alig egy fél fejezetet kapunk a krónika vad világából (és a villámmániás Leopold bácsiból), máris újabb szereplőkkel ismerkedünk meg, újabb konfliktusokba bonyolódunk bele.

Maga a kódex és „a Perzsa” fogalma kiüresedik a körlingezés, kábelfektetés közben, inkább szimbólumokként viszik előre a cselekményt, semmint kidolgozott elemekként.

Bár a mű főszereplője a polgárőrkrimik „elferdítem-magam-nevét” hagyományát folytatva „Péter” (Tantin néninek csak Simonka, hiszen a családban több Péter is volt), a szerző fittyet hány az autofikciós hagyományokra (pontosabban nagyon tudatosan forgatja ki őket). Már az első oldalon kiderül, hogy a történetnek a fele se igaz. A főszereplő téved, belegabalyodik saját mondandójába, vagy félúton abbahagyja, félreteszi, mondván „máshogy kellett volna kezdenem a kilencedik fejezetet”, vagy csak annyival lezárva, hogy „nem folytatom”. Mintha télen a tornácon egy üveg házipálinka mellett hallgatnánk az elbeszélőt.

Bognár játszi könnyedséggel keveri egy családregény, egy krimi, a háborús irodalom vagy egy kétszáz éves krónika stílusát („Az Isten meg holt, az ert az fold tele bunnel”). Nem beszélve a hóembert is elpirító orcátlan (orcátlanul jó) humoráról. Egyik pillanatban még a kétszáz éves Tantin néni mellett üldögél Cipike (Ottlik Géza) kisszékén, a másikban már Kasszián bácsival (az arany bukósisakos szerzetessel) száguld keresztül a városon – benzinnel brummogó rolleren.

Sok, talán túlságosan is sok olyan szerzőt olvasni manapság, aki véresen komolyan veszi magát. Bognár Péter az a fajta író, aki képes nevetni, képes nevetni másokon, az életen, de legfőképpen magán, amikor belebetegszik a kábelfektetésbe, amikor arról mesél, milyen írónak lenni. Képes elengedni és humorizálni.

A kilenc fejezet mintha Rejtőtől kölcsönözte volna erősségét, gyengeségét: mindegyik megáll a maga lábán, peckesen, hetykén, de sorba állítva kigáncsolják egymást. Túlságosan érződik rajtuk az egyenként publikálás nyoma: minden fejezetben kell történnie valami nagynak, valami emlékezetesnek, mindnek önálló stílusa és íve kell, hogy legyen. De a kilenc kis sztori-ív sehogysem áll össze egy egésszé. A cselekmény nem ér révbe, egyszerűen csak véget ér, az elbeszélő nem találja meg sem „a Perzsát”, sem önmagát, nem érződik indokoltnak az utolsó fejezetben hajtogatott „amit tönkre lehet tenni, tönkre is kell tenni.”

Mert tulajdonképpen erről szólna a Lovagoljon Perzsiába a halál!, egy magyar módra tönkretett világról, életről, nyelvről, irodalomról; illetve erről is, ugyanis a sok téma között nehéz megtalálni a legfontosabbat. (Van ilyen egyáltalán? Vagy a tétova borítóterv a tétova témaválasztást tükrözi?)

Nem olvastam még egy olyan rossz szájízzel leírt mondatot, mint a nyolcadik fejezet közepébe ékelődő „Nincs kedvem befejezni ezt a könyvet.” Mert érződik. Mert őszinte. Mert igenis szeretném elolvasni a családregényt a méregerős kávét főző Tantin néniről, szeretném megtudni, ki valójában „a Perzsa”, szeretném felfedezni a családi kódexet, amiben egy villámcsapástól sújtott Leopold bácsi „ülő kutya” méretűre zsugorodik. De ezek a történetek sajnos nincsenek megírva.

A regény zsúfol, elnézést kér a kitérésekért, egyik történetet így indítja: „Elmesélem. Rövid leszek.” De én nem akarom, hogy rövid legyen. Olyan stílusból, humorból és olyan ötletekből, mint amilyen Bognár Péternek van, gond nélkül kitelne egy hétszáz oldalas nagyregény. A Lovagoljon Perzsiába a halál!-ba azonban tömörsége miatt csak a fejezetcímek fértek bele. Így viszont félkésznek érződik.

Jó ez a könyv, csak meg kéne írni.

Bognár Péter: Lovagoljon Perzsiába a halál!, Magvető, Budapest, 2026, 108 oldal, 4999 Ft