A lapszám illusztrációi Gerle Margit rajzai, a szürke különböző árnyalataiból építkező, egymásba kapcsolódó formák, amelyek között akadnak ismerősnek ható alakzatok, máskor viszont nehéz eldönteni, pontosan mit is látunk. Az indákat, elágazásokat idéző növényi motívumok geometrikus formákkal találkoznak, a vonalak hol összefutnak, hol eltávolodnak egymástól. Szikszai Károly a rajzokhoz írt kísérőszövegében (A természet változatossága) a „növényi és szerves formák eleven rendjéről” beszél – a szabályosság és a szabad alakulás együttese pedig a lapszám szépirodalmi írásain is végigvonul. A szövegsétát Varga Virág verseinél érdemes kezdeni.

A Legalábbis című versben a geometria pontosan leírható világa kerül szembe mindazzal, amit nem lehet ilyen könnyen meghatározni. A konyhaasztalon heverő tárgyak – malacsült, sótartó, autókulcs – háromszögében „meglátszik / a rend, amit a véletlen hívott elő”, a függőlegesek és átlók szabályossága pedig biztonságot ígér. A beszélő azonban maga sem tudja eldönteni, megnyugtató vagy nyugtalanító-e, hogy minden matematizálható, a pontos meghatározások mögött ott marad valami megnevezhetetlen. A Megtartani beszélője úgy nézi a tárgyak felszínét, mintha az értelem hosszú expozícióra volna beállítva, a képek mégis széthullnak. Ugyanez történik az emlékekkel, az iskola, a tanítás, a szerelmek mintha valaki mással történtek volna meg. A megőrzés vágya így az elidegenedés tapasztalatába fordul át, a vers zárása zárlata mégis kimondja, hogy „Létezem, mégis.”

Az Éjszaka, nappal a napszakok váltakozását a tervezés és a kiszolgáltatottság feszültségeként mutatja meg: reggel minden éles lesz, mint egy jól beállított objektív, uzsonnát csempészünk a gyerekek táskájába, és eltervezzük a napot.

Polgár Vera Kettészelt idő című prózájában a rend felborulása már nem lehetőség, hanem megtörtént esemény. Az elbeszélő számára az ebéd gyerekkora óta két részre vágja a napot, egy előtte és egy utána időre. Édesapját, aki harminc éve elveszítette a gégéjét, kórházba szállítják, és egy ilyen ebéd idején érkezik a hír a haláláról. A szöveg az utolsó napot idézi fel, az anya kétségbeesett telefonjától a kórházi folyosón való ácsorgásig. Egy veszteség után a korábbi élet nem tűnik el, de már nem folytatható ugyanúgy – a napot ugyanaz az ebéd vágja ketté, csak mostantól egészen más értelemben: „Ebéd után be kell menni a holmijáért. Ebéd után új időszámítás kezdődik.”

Ugyanezen az oldalon Toroczkay András Békeidők című írása egy gyerekkori bűnt és a családi múlt elhallgatott háborúit helyezi egymás mellé, az elbeszélő egyenként tünteti el egy másik fiú játékkatonáit, miközben nagyszülei háborús tapasztalatairól alig tud valamit. A szöveg zárókérdése a lapszám egészére is visszhangzik: „Mennyi a lebomlási ideje egy világháborúnak?”

Magyar Fruzsina Anyák napja című rövidprózájában egy apa várakozásán keresztül kerül előtérbe az idő múlása és a szülői szerephez kapcsolódó megfelelési vágy. A tíz- és tizenkét éves fiúk virágot visznek az anyjuknak, az apa egyedül marad otthon és rendet rak, rajzol, grillcsirkét süt, mert a fiúk azt szeretik, és közben újra meg újra az órára néz. Az anyák napja ezúttal apai nézőpontból jelenik meg, a címben megidézett anya pedig a távollétével is része marad a család mindennapjainak.

Bartalos Tóth Iveta Lajos hazatér című írása Felvidékre, a Vág mellé vezet. Attól a naptól, hogy Lajost elvitték katonának, az anya számára a telefon lesz a ház legfontosabb tárgya, a családi rend a távollévő fiú hívásai köré szerveződik. A történetet a kisebbik testvér meséli, akinek szemében a terepszínű egyenruhában hazaérkező báty igazi háborús hős, még ha a kaszárnyában csak „sima benzinkutas” is. A hazatérésre az egész falu készül, a fodrászatban minden időpont foglalt, disznót vágnak, dudás muzsikál.  

Szív Ernő Sárga mappa című tárcájában egy idős professzor reggelente már a feleségét sem ismeri fel. Edda világirodalmi novellákat olvas fel neki Boccacciótól Csehovig, a férfi azonban mindegyiket indulatosan elutasítja. A fiókból aztán előkerül egy sárga mappa Szépírásaim felirattal, a professzor titokban írt novellái, amelyeket egy kolléga dilettánsnak minősít. Edda mégis felolvassa őket, és a férje végre rátalál arra, amit egyedinek érez.

Az olvasás itt nem ártatlan időtöltés, hanem a szeretet, a gondoskodás és az önáltatás terepe, a tárca zárlata pedig még egy csavarral elbizonytalanítja a felolvasott szöveg és a valóság közötti határt.

Szabó T. Anna kilencdarabos, Római szonettek című ciklusa a személyes élettérből egészen más környezetbe vezet. Róma egyszerre jelenik meg nyüzsgő, jelenben élő városként – kockakövek, szökőkutak, galambok, harangszó, egy kockakőre koccanó mobil – és olyan helyként, ahol a múlt szinte mindenütt érzékelhető. A szonett kötött formája ellenpontozza ezt a zsibongást, ahogy az első vers ki is mondja: a tömeg „akár egy növény, ősi rend szerint” árad, „s mi összetartja: Róma a keret”. A ciklus azonban nem marad meg a városképnél, a harmadik szonett Mária-imája egy „vad, protestáns fej” felől szól, a vatikáni toronyszobába csapó harangzúgás pedig a halálra emlékezteti a beszélőt.

A szépirodalmi oldalakról a kritikákhoz lapozva az irodalmi élet működésére is rálátunk. A Követési távolság rovatban Szilágyi Zsófia Multitasking a századfordulón című írása Wirágh András Ötvenegy című monográfiáját mutatja be, amely századfordulós magyar írók pályáját vizsgálja. A szerepek közötti váltás korántsem mai jelenség, a századforduló írói sem kizárólag írtak, hanem újságot szerkesztettek, folyóiratokhoz kötődtek, és a megélhetésért gyakran egyszerre több területen dolgoztak. Wirágh könyve adatokkal, táblázatokkal és diagramokkal mutatja meg, hogy egy korszak irodalmához a nagy műveken túl a honoráriumok, a kiadói döntések és a pályaépítési stratégiák is hozzátartoznak.

Az ÉS könyve novemberben Závada Pál Talajvíz és irodalom című regénye, amelyről Deczki Sarolta Szőlőprés és főzőbogrács címmel írt kritikát. A regény, akárcsak Závada előző könyve, a Pernye és fű, vegyes műfajú, történelmi tabló, családregény és irodalomtörténeti regény egyszerre. A húszas évektől 1965-ig követi a magyar irodalmi élet szereplőit Babitstól és Móricztól Illyés Gyuláig, középpontjában a valós Németh László és a kitalált Weiner Janka alakjával.

A kritika címe Németh László metaforáira utal, amelyekkel a „fajiság” fogalmát próbálta megragadni, Deczki pedig azt is bemutatja, hogyan jelenik meg a regényben a „hígmagyar” és „mélymagyar” szembeállítás eszmetörténete és veszélyes öröksége.

Az Ex libris rovatban Peragovics Ferenc négy történelmi tárgyú könyvet vesz szemügyre, az ókortól a huszadik századig. Mihályi Balázs és Rohánszky Mihály Elfeledett történelem című kötete Fábián Gáspár rendőrtiszt 1944–45-ös budapesti ostromnaplóját teszi közzé. Gabriel Zuchtriegel Pompeji. A pusztulás varázsa című könyve a régészeti feltárások és a vulkánkitörés sújtotta város mindennapjainak világába vezet. Forgó András Frater Emericus című monográfiája a barokk főpap és politikus Esterházy Imre pályáját követi, Koloh Gábor Nemzethalál című kötete pedig a Horthy-korszak születésszabályozási vitáit vizsgálja.

De vajon mi alapján döntjük el, hogy egy mű valóban értékes – és kimondjuk-e, ha nem az? Nagy Nikolett Colette A középszer védelmében – mindenki jó, minden eladó! című írása a képzőművészeti kritika helyzetéről szól, a Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége magyar tagozatának októberi vitafórumához kapcsolódva. A szerző szerint a magyar művészeti életben szinte mindenki elégedetlen a színvonallal, a nyilvánosságban mégis alig hangzik el valódi értékítélet: minden kiállítás „hiánypótló”, „érzékeny” vagy „különleges”. A cím tehát ironikusnak is mondható, mert a negatív kritika hiánya végső soron a középszert védi. Nagy Nikolett Colette amellett érvel, hogy a megalapozott, bíráló kritika nem ellenségeskedés, hanem a szakma építésének feltétele.

Az aktuális lapszám kapható az Írók Boltjában és az újságárusoknál.