Meg kell itt említenem, hogy a Dűne-sorozat egy hat részből álló, Frank Herbert írói pályafutását végigkísérő egység. Az első rész címe a Dűne (és most erről a könyvről illetve az ebből készült moziváltozatokról lesz szó).

A Dűne cselekményének és legendájának középpontjában az Arrakis (más nevén Dűne) áll. Egy sivatagbolygó, melyen a városoktól távolodva gigászi lények, homokférgek uralják a terepet, és csak vad harcos törzsek képesek megélni. Zord természeti adottságai ellenére kizárólag ezen a bolygón terem meg a fűszer, melytől az ismert univerzum kereskedelmi tényezői leginkább függenek. Emiatt természetesen az Arrakis az intrikák és a Nagy Házak közötti csatározások fókuszában áll.
 

A Dűnében ügyesen elegyedik a logika, a színtiszta ok-okozatiság az érzelmekkel és metafizikai elemekkel. Úgy szövi át finoman a könyv világát mítosz, filozófia és a transzcendentális tartalom, hogy közben az egész mű egy megbonthatatlanul szilárdan összefüggő egységet képes alkotni. Asimovnál láthatunk ilyesféle jól végiggondolt elméleti strukturákat, azzal a hiányossággal azonban, hogy Asimov néha ügyetlenül bánik az érzelmekkel. Az ő műveit a pengeéles logika jellemzi, ebbe az emberi tényező olykor meglehetősen bugyután épül be. A mitikus elemektől Asimov erősen elzárkózik, materialista felfogása miatt gyakran lemeztetlenítve jelenik meg a színtiszta ráció. Ezzel szemben Herbert finoman bánik az emberek érzéseivel, a személyiség sokrétűségével, az éntudat és a csoportudat közti különbségekkel és összefüggésekkel.
 

Fontos tényező írott művek esetében a tartalmon belül megjelenő reláció, a dolgok egymáshoz viszonyulása: könyvből szerzett információk hogyan viszonyulnak a saját tapasztalatainkhoz, és a világról alkotott elképzeléseinkhez, miként függenek össze vagy mondanak ellent ezeknek, és múltbeli élményeink alapján hogyan válnak az új elemek is az élettapasztalatunk részéive? Nem mindegy azonban, hogy a dolgok ilyenforma egymáshoz kapcsolódása hány síkon jelenik meg magában a műben. Herbert ügyesen játszik a kezébe adott lehetőségekkel. Hogyan függenek össze a szereplők gondolatai azzal, amit mondanak, mi az, amit tudnak, és ebből mit adnak tovább, miként olvasnak mások reakcióiból, milyen információk birtokában vannak és ebből milyen következtetéseket vonnak le...? Ezen kívül hogyan befolyásolja személyiségük és hogyan módosítják személyes érzéseik a döntéseiket? Ilyen és hasonló jellegű kérdésekből épül fel a könyv cselekményhálója, melyben nagy számban szerepelnek formailag letisztult (és olykor kissé teátrális) dialógusok.
 

A másik fontos és jól alkalmazott írói fogás a múlt, jelen és jövő közötti feszültség megteremtése. Kérdőjelek és homályos területek mutatkoznak a múltban és jövőben is, méghozzá úgy, hogy az olvasó pusztán pár részletnek van a birtokában. Ez továbbolvasásra ösztönöz minket, arra, hogy ne hagyjuk heverni a könyvet a polcon túl sokáig. Néha, hála a jövő sejtetésének, próféciáknak és információmorzsáknak, már tudjuk előre, hogy mi fog történni - persze csak nagy vonalakban. Ilyenkor a "hogyan" és "mikor" iránti kíváncsiságunk vezet tovább az úton. A fejezetek egy-egy idézettel kezdődnek, melyek a könyv történetét követő időkből valók, és többnyire utólagos értelmezései, tanulságai a történet következő szeletének. Viszonyuk szintén hatáskeltő, de nem hatásvadász.
 

Kénytelen voltam kifejteni, hogy a könyv szerkezetének egységét és élvezhetőségét mi segíti elő nagy mértékben, ugyanis a megfilmesítés esetében az első felvetődő kérdés: mit képes mindebből egy film visszaadni?
 

Nyilván nehéz dolguk van a filmeseknek, akik egy ilyen mű feldolgozására vállalkoznak, hiszen a filmművészet alapvetően cselekvésre (akcióra) és képi látványra alapoz. A könyvben található dialógusok gyakran túl hosszúak egy-egy filmes jelenethez, megcsonkítva pedig értéktelenebbek. Az idézeteket, a gondolatokat pedig nem lehet egykönnyen filmbe építeni, maximum erőltetni, a film világa ettől meglehetősen különböző. Ráadásul a történet élvezetéhez szükséges a sok háttértudás is, ezek az információk a néhol a könyvben is esetlenül jelentek meg, például a Dűne környezeti adottságairól szóló részeket tartalmazó monológok életidegenek. Egyszerűbb lett volna, ha az író kívül helyezkedik a történeten, és ő maga világosít fel minket, olvasókat erről, vagy pedig apróbb egységekben csempészi bele a szüksges adatokat a történetbe. Ezen túlhaladva a történet hosszúsága és komplexitása is nagy kihívás, ha egy filmként akarja valaki bemutatni, komoly kompromisszumokra kényszerül.

(David Lynch filmjéből)

Kísérletek
 

Számos félbemaradt kísérlet és többszörös filmesítési jog-adásvétel után 1975-ben úgy nézett ki, hogy Alejandro Jodorowsky készíti el a Dűne filmváltozatát. Fantasztikus elképzelésekkel látott neki a munkának. Többek között Chris Foss, Moebius és H. R. Giger (hogy csak a leghíresebbeket említsük) közreműködésével már meg is kezdődtek az előkészületek. Orson Welles, Dan O'Bannon, Salvador Dalí, Gloria Swanson, Hervé Villechaize és Mick Jagger is szerepeltek volna a készülő alkotásban, és a zenét a Pink Floyd szerezte volna. A sok feltételes állításból már sejthető, hogy a tervezett alkotás sajnos meghiúsult, pedig kétségkívül korszakalkotó film született volna. Azonban Jodorowskynak is gondjai akadtak a mű méreteivel, a tervezett legalább tíz órás film forgatókönyve egy telefonkönyvhöz hasonlított leginkább.

Persze az utókor könnyeit hullajtja a hamvába holt terve felett, mégha a Jodorowsky-féle adaptációba a könyv rajongói bele is tudtak volna kötni, annyi bizonyos, hogy művészileg rendhagyó alkotás készült volna.
 

Végül a Dűne atyja, Frank Herbert csak egy film születését élhette meg, ez pedig a 1984-es David Lynch-féle verzió. David Lynch a Jedi visszatért utasította vissza a Dűnéért, melynek munkálatai három és fél évet öleltek fel. A rendező folyamatosan konzultált Frank Herberttel, aki elégedett volt az elkészült művel. Azonban a film már a bemutatásakor hatalmas bukás volt, Lynch karierrjének váratlan mélypontja, melyről a rendező később sem szívesen beszélt.
 

Később a rendező tiltakozása ellenére a studió kiadott egy másfélszer olyan hosszú tv-verziót. Ennek rendezője Allan Smithee, forgatókönyvírója Judas Booth volt. Ugyanis az "Allan Smithee" volt 2000-ig az egyetlen hivatalosan is használható rendezői álnév, mellyel abban az esetben éltek az alkotók, amikor nem kívánták felvállalni alkotásukat. A Judas Botth, szintén fantázianévként, pedig arra utal, hogy Lynch-filmjét elárulták és megölték.

Jóval az író halála után készült egy háromrészes mini tévésorozat is a Dűnéből, a Sci Fi csatorna jóvoltából (John Harisson rendezésében). Ez a film a csatorna műsorainak egyik legsikeresebbike lett, melyet egy ugyancsak három részből álló folytatás is követett.

 

Ezzel szemben az újabb Dűne-feldolgozásnál az volt az érzésem, hogy az a film inkább azoknak készült, akik lusták olvasni, de valamilyen módon ennek ellenére érintkezésbe szeretnének kerülni egy legendával. Ugyanis az eseményeket nagy pontosággal végigköveti, azonban semmit nem tesz hozzá, ráadásul szerencsétlen eszközeivel csupán szétmorzsolja a Dűne mítoszát.
 

Lynch filmjeiben nagy teret kap a tudattalan, a misztérium és a érzékeken túl érzékelhető világ. Nem meglepő, hogy a Dűnében is szerencsésen rátapintott a mítoszra, és a felszínre hozta azt, saját képi világába ültetve. Sötét, szürreális hangulatot teremtett.
 

Ezzel szemben a 2000-es verzió olyan, mintha egy stréber, de tehetségtelen gyereket szembeállítanánk valami megfoghatatlanul naggyal. Fel sem fogja az előtte álló feladat nagyságát, mert az annyira kilóg a látóteréből, így valami végletesen körülhatároltat és mezítlent fabrikál a komplexből. Ebben az esetben, bár sok minden bele van zsúfolva a filmbe, de nem érezhető az egységes koncepció. A nézőnek minduntalan hiányérzete támad: ezek az emberek nem kerültek igazi kölcsönhatásba a regénnyel, csupán próbáltak valamit összedobni belőle.

  (A Sci Fi csatorna Dűne sorozatából)
 
David Lynch atmoszférát, hangulatot teremtett jól eltalált jelmezekkel és díszletekkel. Ami viszont  szemmel láthatóan hatalamsat tompít a mű fényén, az a speciális effektek technikai színvonala. A kortárs Star Wars például e tekintetben fényévekkel száguld el mellette. Ez a film sikertelenségének másik oka.
 

Az, hogy a ragyogó elképzelések és dramaturgia mellett az egyes jelenetek miért lettek mégis hiteltelenek, főként a technikai hiányosságból fakad. Kárpótol azonban minket a színészek játéka. Nincs rossz színész a filmben. Jól eltalált, hiteles és karakteres figurák népesítik be Lynch Arrakisát. Ugyan nem pont abban a szellemiségben, ahogy a könyvből ez egyértelműen következik, de cserébe ezek a szereplők magunkon viselik a David Lynch-filmek jellegzetességeit. A filmhez komponált zene pedig jól illeszkedik a látványvilághoz, és segít elmélyedni a sivatagbolygó rejtelmeiben.
 

Az újabb film jelmezei és az egész díszlete látán egyetlen szó villant fel előttem: mű. Nehéz kiemelni konkrét porblémákat, de már az elején érezhető minden olyan néző számára, aki nem félresikerült B kategóriás kosztümös drámákon nevelkedett, hogy itt valami nincs rendben. Nekem elég csiricsárénak hat, és erősen emlékeztet a kisiskolások farsangjára, de még a saját közegében is furcsa. Ezen még tovább rontanak a rosszul kiválasztott és rossz szerepkörbe erőltetett színészek. Mindennek a tetejébe megmaradtak a készítők annál a nagyon rossz, olcsó tévésorozatokra jellemző elképzelésnél, hogy élesen elhatárolják a képernyőn beszélgetőket a tér minden más részétől. Mintha külön kis burkot képeznének, minden más az esetek túlnyomó többségében tényleg csak háttér, még ha mozog is. Érzelemszegények és valódi tartalomtól lecsupaszítottak a dialógusok is. Ha már ennyire ragaszkodtak a mű párbeszédes struktúrájához, bizony ügyes színészi játék kellett volna az emocionális feszültség megteremtéséhez. Nem sikerült. Aki olvasta a könyvet, annak ez a film egyszerűen nem lehet érdekfeszítő. A film zenéje is abszolút sematikus és érdektelen. Egyetlen egy dolog, amit fel lehet hozni mentségeként, hogy a számítógépes effektekkel, animációval legalább jól bántak.

A Lynch-féle film a könyv elolvasása után mindenféleképpen  rdekes élmény (mégha nem is feltétlenül pozitív), a 2000-es mű azonban abszolút érdektelen és nyomasztóan gyenge.
 

De nem kell sokat várni a rajongóknak, mert egy új Dűne-film van készülőben. Kíváncsian várjuk, hogy ezúttal hogyan próbálják megközelíteni ezt a sci-fi klasszikust.