Már a kiállítás címe sem túl bizalomgerjesztő azonban, hiszen a Szép és a Jó esztétikai kategóriái a romantikától kezdődően a posztmodernig gyakrabban képezték a kritika tárgyát, mint ahányszor a megdönthetetlen értékkategóriák szerepében tetszelegtek volna. 

Ami mégis kíváncsivá tett, és rábírt, hogy megnézzem a kiállítást, az volt: milyen módszerekkel igyekeztek a kiállítás összeállítói betáplálni ideológiájukat, miszerint „a »Szép« érvényre jutásának morális tétje van: az eszmei »Szép« jelenlétét a »Jó« megszületésének feltételéül szabja”. Máskép megfogalmazva: hogyan törekedtek a – Susan Sontag kifejezésével élve – „bitorló fogalmak” elfojtására. Kézenfekvő volt, hogy a Szép trónfosztásához elegendő lesz olyan fogalmakhoz nyúlnom, mint a Fenséges, melynek pályafutása Edmund Burke-től és Immanuel Kanttól egészen Lyotard-ig ível, vagy a Grácia, melyet Winckelmann és Schiller a nem-szép esztétikai értékelésének lehetőségeként értelmezett, majd Ungvárnémeti Tóth László, illetve Heinrich von Kleist teljesített ki, vagy az unheimlich (kísérteties), melynek újszerűségét a 20. század elején Sigmund Freud abban látta, hogy képes lehet a Szép azon hegemóniájának megdöntésére, mely az esztétikatörténetet meglehetősen egyoldalúvá tette.

A kiállítás termein végighaladva viszont már egyértelművé vált, hogy nincs szükség a tekintélyérvek felvonultatására, hiszen a bemutatott anyag önmagát dekonstruálja. Bár Kazinczy kommentárjaiból nem áll össze semmilyen szisztematikus művészetelmélet (kivétel nélkül minden esetben alkalmi írásokból kiemelt, a közhelyesség szintjét aligha meghaladó mondatokat olvashatunk), és az egyes termekhez szánt rövid bevezető szövegek sem pályázhatnak a meggyőzés ambíciójára (kedvencem: „a fennkölt művek … szépsége”-paradoxon), mégis figyelemre méltó, hogy még ebben a nyilvánvalóan koncepciózus válogatásban is szinte ugyanannyiszor találkozunk a Fenséges és a Grácia fogalmaival, mint a Szépével.

Először fussunk végig az összes olyan kísérőszövegen, ahol Kazinczy a látvány szépségéről ír: szép Wesselényi „mellyének tüze”, szép egy ló és szép egy nő, szép ifjú Szentirmay, mert „szálas, sugárnövésű, szőke, s liliomfehérségű, rózsapirosságú, délceg járású” (Fogságom naplója), szép Balkay Lédája, szép egy ház kerítése. A szép és a fenséges megkülönbözetetésének legnagyobb hatású teóriáiban (Burke-nél és Kantnál) a szép olyan társadalmi harmóniával azonosítódik, mely az együttérzés, a lágyság stb. női princípiumaira vezethető vissza; meglepő tehát, hogy a Szépnek elkötelezett Kazinczy miközben az egyik töredékben Pyrker egri érseket „kolosszális nagyságú férfinak” (azaz fenségesnek nevezi), másutt a nőiességet a társadalom hanyatlásának tüneteként diagnosztizálja: „Édes álom é vagy Valóság amit látok? Buda utcáin nem az az elasszonyosodott, elpuhult nép tolong, mellyet még tavaly nap-paizsok alatt, levont süvegekkel, feltornyozott, tarka strimfliben láttam sétálgatni” (Prónai Lászlóhoz, 1790).

A kiállításból megtudjuk, hogy Kazinczy egyik legkedvesebb képe Franceso Batolozzi metszete, a Mária a gyermek Jézussal (Carlo Dolci nyomán), melynek kommentárja így hangzik: „Mely báj! mely fenség! Mely isteni bánat” – a fenségről szóltunk, a báj pedig egyik, a korban elterjedt magyar változata a Grácia fogalmának, mely már az antik művészeti gondolkodásban is jól megkülönböztethető volt a Széptől, az itáliai reneszánsztól kezdődően pedig a „je ne sais qui” (nem tudom mi) kategóriájával rokonítják. Árulkodó, hogy Kazinczy kellőképpen óvatos volt ahhoz, hogy Mozart zenéjét Szépnek nevezze, ezért úgy fogalmazott: „hol az a szó, mely azt fesse?” (Alighanem a kiállítás legizgalmasabb elméleti kérdése is ez ez ellentmondás, nevezetesen hogy a zene leírásához keresett szavakat a festés szóképével hozza összefüggésbe Kazinczy). A Szépség hatalomra segítésének mechanizmusa az idealizálás, ez „nemesíti” széppé a rút Csokonait Ferenczy István mellszobrán, és ez teszi a Gráciák kegyeltjévé Kis Jánost, a „vad idők teológusát” a róla készült metszeten. A mintakép, Füger „nem azt festi, amit szeme lát, hanem abból, amit lát, elhagyja, ami a képet nem tenné széppé, s ami benne szép, még szebbé teszi” (Wesselényi Miklóshoz, 1814). Hogy a Photoshop technikával előállított konzumszépség elődje miért vezetne a morális Jósághoz, számomra korántsem egyértelmű. Sőt a kiállítás utolsó műve, Ferenczy István virtuálisan körbenézegethető szobra, a Pásztorlányka (A szép mesterségek kezdete), aki kedvese arcát a homokba rajzolja, inkább Michel Foucault jóslatát juttatja eszembe a Szavak és a dolgok végéről, hogy a Szép és a Jó normáját kötelezővé tevő felvilágosult Ember-fogalom eltűnőfélben van, akár a tengerparti homokba rajzolt arc.

Mégiscsak a fenséges lenne a széphalmi vezér ideálja? Talán nem függetlenül Burke-től, elismeri a francia forradalom fenségességét: „Nagy és szép dolgok, s még több rútak, undokok, borzasztók, rettenetesek, bár nagyok” (Pályám emlékezete), vagy az emlékirat egy másik töredékében: „örül a tünemény látásának: mert az nagy” – ugyanakkor ellenszenvét újra a hübrisszé fajult elpuhultság váltja ki: „egy elaljasodott, egy elpuhult, de most oroszlán dühre ébredt nép”-ről ír (Pályám emlékezete).

A kiallítás 2010. február 28-ig tart nyitva.