Magyar Narancsban lesz olvashatóA szervezővel egyeztetve a Westend Hilton előterében várakozunk már nyolc órakor, nem kevéssé alulöltözve az úri lakóközönséghez képest — ám nem vagyunk egyedül, az autogrammvadászok és amatőr papparazzik is hasonló cipőben járnak, viszonylag könnyen kiszúrható, ki vár még interjúra. Hiába ugyan, mert kilencre elfogy a türelem, s egy gyors telefont követően kiderül: interjúzni csak a műsor után lehet, ugyanis nem elég, hogy a délutáni felhőszakadás gondokat okozott a Dürer-kertben, de RZA és kísérői csomagjai is eltűntek a repülőn; kezdés csak valamikor egy körül várható. „Kötelező” lazítás a Városligetben, kinek-kinek vérmérséklete szerint — az előjelek legalábbis kedvezőek.

Hogy a Dürer-kert tele „hiphop-arcokkal”, cseppet sem meglepő, ám itt is kissé kilógunk a képből, az ügyvédem le is veszi és táskám mélyére süllyeszti gyorsan zsokésapkáját, és azon gondolkodik, mennyi sört vagy egyebet szabad innunk, hogy valahogy mégis „képben” legyünk. „Jesszusom! Mondtam ezt vagy csak gondoltam? Beszéltem egyáltalán? Meghallották?” — szivárognak fülembe a Vadász szavai, miközben a vastagbelemig hatol a basszus dübörgése a soundcheck alatt, pedig még mindig az udvaron tanakodunk.

A bemelegítő köröket, melyeket a hazai „underground” hip-hop „sztárjai” futnak le, felejtősnek érezzük, így felejtünk tovább és hallgatunk a folyosókon lézengve, az ügyvédemre pillantok, de ő el van bambulva; pontosabban lazulni próbál a görcs helyett. Lehet, hogy jobb volna, ha beszélgetnék a fiúval, gondolom. Talán, ha elmagyaráznék neki, vagy magyarázatra már végképp nem szoruló közös ismerősünknek egy-két dolgot, nyugton maradna. Ölelgetem a kedvesem.

Kis szünet után végre megjelenik a lemezjátszók mögött Dj Sueside, majd Beretta 9 és a titokzatos, állítólag angolai MC, akik Nancy Sinatra feledhetetlen Bang Bangjének hiphop-alapokkal felerősített mixével melegítik elő a színpadot, hogy a végtelenül energikus RZA berobbanását még erősebb ováció övezze a már ekkor szaunát idéző zárt teremben.

A valószínűleg a kung-fu-tanulmányainak is köszönhetően kifinomult színpadi mozgással brillírozó mester jó egy órán keresztül folyamatosan pörög és pörgeti lelkes nézőit — egy pillanatra sem ül le a hangulat, egy másodpercnyi üresjárat sincs, csak a folyamatos kommunikáció a közönséggel, kérdezz-felelek-játék, énekeltetés, ugrálás, a legendás Wu-logó megformálása kézzel — a nyitott tenyér szeretetfilozófiája mutatkozik meg minden egyes mozzanatban.

Frontemberünk pezsgővel locsolja be az első sorokat, majd be is adja közéjük az üveget, sőt, később egy méretes rakétára gyújt, melyet előbb MC-társainak ad körbe, később persze az is a közönségben köt ki. A számok skit-szerűen rövidre vágottak, semmi felesleges sallang, a Wu-Tang-nótákból is csak a saját verzéit nyomja el rendszerint. A La Rhumba alatt ismét rengeteg lányt visznek föl a színpadra, olyikuk fenekét meg is simogatják, olyikuk mellét látványosan fixírozzák — akik mindezt természetesen élvezik; ölelgetem a kedvesem.

Lemennek a „kötelező” slágerek, néhol meglepően „agresszív”, rockos színezetet kapnak a jól ismert zenék: „elég sok lehetőséget látok a rock and rollal való kölcsönhatásban” — mondta később a mester. És lemennek még a RIP-tiszteletkörök, Ol’ Dirty Bastard emlékére elhangzik a Shimmy Shimmy Ya, de Michael Jackson is is megkapja a maga Rest in Peace-ét.
A fergeteges koncert után a stage-en beszélgetünk, várva a ránk eső tíz percet; „Ez maga volt a Pokol, és te voltál benne a tűz” — nyit a kérdezőbiztosom; a sztárallűröktől és egyéb maníroktól mentes interjúalany nevet, mint később is jópárszor, miközben figyelmesen és empatikusan reagál minden egyes fölvetésre, s az sem zavarja, hogy egyfolytában kattogtatom a fényképezőgépet.

Hát persze. Ránézek, tiszta erőből rámosolyogok, mindeközben a koponyaformáját csodálom.