irodalom
2009. 07. 22.
A mozdulatlanság retorikája
Schein Gábor: A herceg álma (három kamaradráma)
A Cédrus Művészeti Alapítvány és a Napkút Kiadó gondozásában megjelent kötet, A herceg álma három kamaradrámát tartalmaz Születésnap, A herceg álma és Hippolytos, Hippolytos! címmel. A némiképp Maeterlinck és Pirandello világát megidéző kötet középpontjában a játék és valóság szembeállítása áll, álom és ébrenlét, eredeti és utánzat határai erősen összemosódnak, s ez a problematika nemcsak az egyes művek esetében áll fenn, hanem kérdéseket vet föl általában a színházzal kapcsolatban is.
Éppen ennek lesz a következménye az, hogy Schein darabjai folyamatosan elidegenítenek, az önreflexivitás, a színház a színházban helyzet a művek szerves része; s ahogyan azt Németh Gábor a kötet hátlapján megjegyzi – ebben a szemléletben – „a színház lesz szíves nem habozni tovább két lehetőség közt, templom legyen-e vagy orfeum, és legfőképpen lesz szíves helyettük nem választani a kuplerájt…”.
A középső, címadó darab centrumában a herceg által álmodott szereplők igazságkeresése áll. Tizia és Tiziano, a herceg gyermekei, valamint az udvar lakói egy időn és téren kívüli világban élnek, ahová Don Francescót is száműzték, s aki, ha már egy ilyen helyen kell élnie, akkor legalább annak a vezetője akar lenni. A szerzői utasítás szerint alulvilágított színpad nemcsak a színpadi világ bezártságának érzetét kelti, hanem egyben erősen elidegenít. A romos kertek romantikus színezetet adnak a darabnak, s az erdőben való bolyongás a dráma végén az önkeresés kiúttalanságaként is értelmezhető. Tiziát és Tiziánót kivéve, hisz ők azok, akik száműzöttekből száműzőkké válnak, ketten térnek vissza az udvarba, ám ez az udvar – könnyen lehet, hogy még mindig csak egy álomban létezik, s annak kellékei, a tükrök, bábok, leplek egy "valóságosan" nem létező világ elemei. Ez veti fel a kérdést: Tizia és Tiziano a többiek eltüntetésével képesek-e eleven életet élni vagy továbbra is transzparens figurák maradnak? Lehet-e egyáltalán másfajta életet élni? S végső soron a herceg álmodja-e őket vagy ők teremtik a herceg álmát? Éppen ez az elmosódottság teszi igencsak rokonná Maeterlinck darabjaival A herceg álmát, mintha azon a bizonyos Lugné-Poe-féle hártyán keresztül látnánk az eseményeket, amelyek egy végtelenségig zárt, statikus világban jelennek meg. Minden a herceg álma köré strukturálódik, amelynek valódi okát senki sem tudja, s ez az állandó keresés újabb alapja: a puszta vegetáció teszi lehetetlenné a herceg halálát, holott az udvar számára már valójában régóta halott. Ám paradox módon a „cselekménytelenségeket” mégis ez a kvázi-halál viszi előre, ahogyan ezzel párhuzamosan a halott hercegné és anya emléke is hasonló erejű. A herceg talán bűnösnek érzi magát felesége öngyilkosságáért, talán csak elege lett az udvarból és a kormányzásból, nem kapunk egyértelmű választ, hiszen az egész darabot a bizonytalanság uralja. Tiziano az apját okolja saját nyomorúságáért, ám mégis ő az egyetlen, aki segíthet neki megtalálni az életet. Azt sem tudjuk meg, hogy Don Francesco igazat mondott-e akkor, amikor Tizia kezét megkérte vagy csak el akarta üldözni a lányt, hogy nyugodtan élhessen Francescával.
Ahogyan a különböző világok átjárhatók, úgy maguk a szerepek is azok - újabb elem, amely a színházi világra, a színészi játékra reflektál. A Hippolytos, Hippolytos!-ban Theseus Hippolytosszá válik Phaedra karjaiban, aki élet és halál közötti katarzisban élvezi a testi szerelmet. Ám Schein színpadán egy másik színpad helyezkedik el, hiszen szereplői olyan színészek, akik színészeket játszanak. A szereplők Euripidész darabjából léptek elő, akik Hippolytos halála után folytatják az élettelen játékot annak reményében, hogy egyszer talán sikerül kitörniük belőle. Oinone játék-levese a darab végére valóságossá válik, Phaedra halála viszont csak egy színházi próba záró motívuma, legközelebb talán Oinone szívében végzi a tőr. Ezzel együtt a nyelv is mindig változik; más az Euripidész Phaedrájából előlépett szereplők nyelve, s nyilvánvalóan más az ezeket a szereplőket játszó szereplők nyelve is. Ugyanez működik a másik két darabban is; s a kettő olykor összeér, ettől válnak Schein drámái ennyire önreflexívvé. Ez a furcsa cirkuláris mozgás tehát kezdetet és véget kapcsol egybe, jelképezve, hogy a színház sem képes kilépni addigi hagyományaiból. Így mossa egybe a szerző a régit és az újat, az antikot és a 21. századit, a klasszikust és a posztmodernt. A többféle hagyomány Schein darabjaiban szépen megfér egymás mellett. Ez és a fentebb Németh Gábortól idézett szavak azt mutatják, hogy a művek valamiféle ars poeticát foglalnak magukban: éppen emiatt keltenek egyfajta dezsavű érzést, s lesznek mégis rendkívül újszerű, izgalmas darabok.
A Születésnapban, a kötet nyitó darabjában a közönség is a játék részét képezi, ők a vendégek, akik a halott fiú születésnapján vesznek részt. Azonban három másik látogató is érkezik, a Fiú barátai, Artúr, Jeremiás és Barnabás, akik hol valóban barátok, hol színészek, hol követek, akik magukénak akarják újra a Fiú szellemét. Felszínre hozzák a belsőt, a Nő gondolatait, vágyait, akihez a gyász már teljesen hozzánőtt, életének része lett, s nem is tud elképzelni másfajta létet. A születésnapi ünneplés kétszer is elkezdődik: először a Fiú barátaiként érkezik meg a három, talán csak képzelt-megidézett „vészmadár”, majd színészekké válnak, másodjára pedig ők azok, akik visszaveszik a Nőtől halott fiát. Az anya gyakran énekel két sohasem alvó elefántról, dala folyamatosan ismétlődik: a két elefánt befelé élt, elpusztíthatatlanok voltak akárcsak a Nő gyásza, múltjának emlékképei. Mindenki menekülőben van, szabadulni szeretne saját zárt és meghatározhatatlan világából, de képtelenek rá, tulajdonképpen önmaguk rabjai. Ugyanúgy, ahogyan Oinone, Phaedra és Theseus, valamint Tizia és Tiziano is.
Szépen működik a ’felidéző’ dramaturgia, a legfőbb szereplő valójában sosincs jelen, a Fiú halott, a szellemét láthatjuk, akit talán csak a Nő képzel el, az alvó herceg a háttérben egy kivetítően tűnik fel olykor, s Hippolytos is csak Theseusban idézhető fel Phaedra és Oinone számára. Akárcsak Maeterlincknél vagy Ibsennél, itt is a ’hétköznapi tragikum’ dominál; a változatlan, mozdulatlan élet titkai igazi tragédiákká válnak. A katarzis azonban ezúttal (is) elmarad, nincs feloldás, csak újrakezdés és várakozás van valami másnak, s ahogyan Oinone szavaiban is megjelenik, egy új „ábgáng” reményében.
Schein Gábor drámái érdekes kísérleteknek, megoldási lehetőségeknek adnak teret a magyar színpadon. Nem marad más hátra, mint egy másfajta álom, egy rendező álma.
Schein Gábor, A herceg álma, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 1490 Ft.
A kép forrása: www.polc.hu
Szerzők
-- Antal Nikolett --
