A táncvilág egyik nagy öregjének számító belga Jan Fabre igazi összművészeti alkotással rukkolt elő. Az anarchisztikus világot képviselő Toleranciaorgia című produkció több mint koreográfia: a tánc mellett a prózai színház, a rock- és punkzene, a performanszművészet elemeivel él. A kilenc táncos és színész a keretes dramaturgiai szerkezetbe rendezett előadáson a gazdasági világválságra adott fabre-i választ hihetetlen intenzitással artikulálja. Nyerészkedés, luxus, konzumerizmus, terrorizmus, rasszizmus, mindenféle szexuális perverzió a főbb vonalai a mindenféle politikai korrektséget nélkülöző, erősen provokatív, pregnáns képi világú előadásnak.

A nyitóképben spanyol milicistákra és századfordulós bokszolókra emlékeztető szereplők jelennek meg. Nők és férfiak vegyesen, a milicisták kötött pulóverben és szövetnadrágban, micisapkában, hátukon puskával figyelik a nagy meccsre készülő bokszolókat (fehér alsó, fehér trikó, színes kötött térdzokni). Az obamai szlogent idéző bíztatások („Yes you can") azonban nem akármilyen mérkőzéshez, hanem együttes, mégis magányos onanizáláshoz adják meg a kellő löketet.

Itt azonban a karikírozott szexuális éhségnél fontosabb a klimax hiánya és az ezt követő kétségbeesett próbálkozás a kielégülésre. A gyönyörre való képtelenség nemcsak a meglepő módokon történő (például fenékbe szúrt puskával élvező, ondót köpő) élvhajhászás mögötti kiszolgáltatottság metaforája, hanem az örömtelen magány, az elszigetelődés – mégoly durva – jelképévé is nő. A „sokan vagyunk kevesen“ jegyében zajló tömeges, mégis egyedüli maszturbációt nem az öröm, hanem a düh, a kudarc, az elkeseredés, az akarás hangjai kísérik; a nyögésekbe rendre lemondó sóhaj és sírás vegyül.

A gyönyörre való képtelenség mellett az előadás másik vesszőparipája a túlfogyasztás. A shopaholic így Fabre-nál francia, párizsi divatházak reklámtáskáival érkezik, affektál. A vásárlási kényszer ismét a szexuális élvhajhászásnak feleltethető meg: Fabre ezúttal a koituszra talál egy merész metaforát: a kanapé helyettesíti az ölelő férfit. Éles a kontraszt a nagyon is élethűen élvező, ismert pozitúrákban fetrengő nő és a fölé tartott, nekitolt hatalmas bőrkanapé között. Az elélvezés egyetlen sikoly: Csinálj nekem gyereket – ami egyben átkötés a fogyasztást és a gyerekvállalást összekapcsoló következő jelenetre.

Ahol is három terhes nő szupermarketes bevásárlókocsin kucorogva „szül“ nem gyereket, nem is ötletet, hanem árucikkeket. A szülés provokatív képénél dermesztőbb, ahogy aztán egyikük a bevásárlókocsit ringatni kezdi. A kommercializmusra újabb fricska lesz, amikor a Kék Duna keringőre bevásárlókocsikkal keringőznek, ezúttal a bécsi kontextusra játszva rá. (Érdekes lenne tudni, vajon a januári chilei bemutatón is szerepelt-e ez a betét.)

Közben falloszarcú férfiak a drogkulturát karikírozzák: a felszívott kokain nemcsak hatalmas orrukat, hanem a fél testüket is beborítja. A kokain-fehérség egyben átkötés a feketéket is kifehéríteni képes plasztikai sebészet iránti őrületre és a rasszizmusra: egy fehér nő talán A púpos című opust idéző módon átalakul – na, nem épp hőssé, hanem Ku-Klux-Klán-taggá, és borotvahabbal kifehérített bőrét fehér csuhába rejtve eltáncolja a néhai popisten holdsétáját. A rasszizmusra egyértelmű utalás is történik a neonáci mozgalom felidézésével – ami itt újra szexuális kontextusba ágyazódik, kétszeresen is. Egy orosz örömlány szerelése a náci egyenruha néhány darabja („csak a halott kommunista a fess kommunista" és „a nácizmus szexi" jeligére), a másik a szadista korbácsolás, amely katonai és szexuális kínzásokra egyaránt emlékeztet.

Remotiválódik az agyonhasznált káromkodások rég elfelejtett jelentése – Fabre „szövegkönyve“ jobbára indulatszavakra korlátozódik. Ezek különböző szinteken ismétlődnek az előadásban, hol nyelvi játékká nőve, hol a vulgaritást erősítve. Az előbbire példa az „elmegy“ szó banális kétértelműségével való játék: mintha szellemi vetélkedő lenne, ki tud olyan mondatot mondani, amelyben a szó az alapjelentésében szerepel – miközben a poén éppen az, hogy ebben a kontextusban ekkorra már csak mellékjelentésnek értelmezzük: sajnos nem tudok elmenni, a gyerekek nem mehetnek el, a karácsonyra elmegyek (valahová), minek is mentem el stb.

Ez odáig fokozható, hogy az obamai szlogen újabb kifordítása tetőzi be néhány jelenettel később a kétértelmű, illetve a durván egyértelmű vazzegolás kombinációját: „Yes we come“. A fesztiválirodát, a közönséget, a rendezőt, a heterókat és melegeket, na és az eszkimókat (bármivel szabadon behelyettesíthető etnikai csoport, nálunk Mohácsi János rendezéseiben találkozhatunk rendre ezzel az eszközzel) egyaránt – az eszkimók esetében szó szerint – a melegebb égtájra küldő szitkozódás minden ellen irányul akár illik, akár nem. A performanszkultúrából merítő előadás végén a zárszó kétségbeesett kiáltás, ha úgy tetszik, sikoly: Mit akarsz te? Orgazmust!

Az előadást időnként rockkoncertbetétek szakítják meg, a klasszikus vagy modern tánc helyett előtérbe kerül a pogó. Tehát sokkal inkább túlírt, összművészeti performansz ez, mint táncszínház az érezhető gondos dramaturgiai munka ellenére. De a zárlat zenés újrakezdés-ígérete („This is a new beginning“) a műfaj megújításáról szóló ars poeticává válik.

Jan Fabre: Toleranciaorgia (Orgy of Tolerance)

2009. augusztus 5., 26.

Bécs, Akademietheater
ImPulsTanz Fesztivál