bezár
 

irodalom

2009. 09. 12.
Egy átlagos különc: Andrzej Stasiuk
Interjú Andrzej Stasiukkal a budapesti Lengyel Intézetben
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Egy átlagos különc: Andrzej Stasiuk Habár alapvetően falusi embernek tartja magát, Andrzej Stasiuk a fiatalságát Varsóban töltötte, volt "hippi", volt ellenzéki, katonai szolgálat megtagadása miatt bebörtönzött "forradalmár" és dolgozott éjjeliőrként is. A kilencvenes évek elején Varsóból egy Isten háta mögötti galíciai faluba költözött, azóta is itt él. A beszélgetésben szó esik utazásról, Tokajról, Galíciáról és Budapestről, Bodor Ádámról és André Kertészről.
Andrzej Stasiuk 1960-ban született, ő manapság az egyik legismertebb lengyel író otthon és külföldön egyaránt. Habár alapvetően falusi embernek tartja magát, a fiatalságát Varsóban töltötte, volt "hippi", volt ellenzéki, katonai szolgálat megtagadása miatt bebörtönzött "forradalmár" és dolgozott éjjeliőrként is. A kilencvenes évek elején Varsóból egy Isten háta mögötti galíciai faluba költözött, azóta is itt él. Feleségével Czarne néven kiadót működtet, amely a fiatal kelet-európai irodalom egyik legfontosabb lengyelországi műhelye. Andrzej Stasiuk a Magvető Kiadónál most megjelenő könyve, a Kilenc miatt járt Budapesten, ebből az alkalomból a Lengyel Intézetben beszélgettünk vele.

PRAE.HU
: Hogyan tudná meghatározni a könyveiben is sokat emlegetett kelet-európaiságot? Érez-e valamilyen szellemi, kulturális közösséget a magyar és a lengyel kultúra vagy – általánosságban – a két nép mentalitása között?

Biztos, hogy van valami közös bennünk. Én nagyon gyakran fordulok meg Magyarországon, néha csak átugrunk úgy, egy rövid időre, és érzem a két kultúra különbözőségét, de ez valahogy otthonos különbözőség. Valami olyasmire gondolok, hogy ez talán azért lehet, mert a magyarok a lengyelekhez hasonlóan később érkeztek meg egy területre, ahol akkor már egy haladó, kialakult városi kultúra volt. Nekik is itt kellett valami nagyon különöset és önállót létrehozniuk, vagyis egy meglévő dolgot megpróbáltak a saját igényeikhez alakítani. Biztos az is, hogy van valamilyen közösség, valamilyen kapocs az itteni, kelet-európai kultúrák között, amitől itt másképp működnek a dolgok, mint a nyugatabbra fekvő országokban.

PRAE.HU: Mondjuk, az angol vagy a német irodalmi lapokban a kelet-európai író egyfajta egzotikumként jelenik meg, akitől egy távoli világ, a kommunizmus vagy a szocializmus történeteinek elmesélését várják. Persze az érdeklődés nyilván valódi, de mégis jellemzően a kelet-európai múlttal kapcsolatos történetek kapnak nagyobb figyelmet.

Nem tartom magam egzotikus írónak. (nevet) Lehet, hogy Nyugat-Európából nézve van ennek egyfajta egzotikuma, de hát ennek így kell lennie. Ez olyan dolog, hogy egymás számára különlegesek, egzotikusak vagyunk. Amikor leszállok a repülőről Frankfurtban, tényleg úgy érzem, mintha egy idegen világba érkeznék. Tavaly voltam például Szibériában, és ott meg otthon éreztem magam. Pedig Szibéria 8000 kilométer, Frankfurt meg csak 700.

Jurij Andruhovics barátom azt mondja: igazán jó helyzetben vagy, mert elmész nyugatra, és azt mondasz, amit akarsz, úgyis mindent elhisznek. De számomra a nyugati író típusa az egzotikum maga, egy olyan mesterségesen kitenyésztett fajta (megint nevet), aki az egyik ösztöndíjtól a másikig él, de nem megy el oda, ahol a valósággal vagy a "valódi" történetekkel találkozhatna. Így idővel egyre kevesebbet találkozik igazi helyzetekkel. Számomra ez nemcsak érthetetlen, hanem elképzelhetetlen is.


(fotók: Árvai András)

PRAE.HU:
A történetei és az Önről kialakult mítosz szerint rengeteget utazik. Hogyan éli meg ezeket az utazásokat? Pontosabban: hogyan építi be a könyveibe? A hasonlóság vagy a különbözőség az, ami elsősorban megragadja?

Igaz, hogy nagyon sokat írok az utazásról, de valójában nem utazom annyit. Természetesen a művekben megjelenő utazások fiktívvé válnak. De ha a konkrét élményre gondolok, akkor azt hiszem, az ember először mégis a hasonlóságot keresi, és a hasonlóság után tud odafigyelni a különbözőségre. Ha egy távoli utazásról van szó, akkor a hasonlóság és a különbözőség ugyanannyira izgalmas. De talán igaza van, és inkább a hasonlót, a közöset keresem.

PRAE.HU:
A regényekben – többek között az Útban Babadagba c. könyvben – megjelenő narrátor maga az utazó. Ön mint utazó, milyen módszerrel él? Belehelyezkedik az új világba, vagy inkább kívül marad, és megfigyelőként van jelen? Mik ragadják meg a figyelmét: az emberek, az épített táj vagy inkább az épp megtapasztalt környezet?

Amikor elmegyek egy számomra ismeretlen helyre, természetesen az egészet figyelem, az embert a környezetében. De leírva mindez fiktívvé lényegül: a Babadag is egy fiktív utazás regénye. Általában ez úgy történik, hogy elutazom, visszajövök, lefekszem az ágyra, igyekszem visszaemlékezni. Persze ahhoz, hogy ne felejtsem el az emlékeimet, meg kell próbálnom leírni őket. Amit mégis elfelejtettem, azt úgyis kitöltöm a képzeletemmel, tehát érzelmeket viszek bele. Az ember az élményekért utazik. Azért jövök el Magyarországra, mert arra vágyom, hogy a szőlőket lássam Tokajban. A Kárpátokon túl a nap is másképp süt. Mások az érzéki benyomások. És ha már Magyarországra jövök, akkor természetes módon megyek tovább és tovább. Nem mondanám, hogy az emberek a legfontosabbak, benne van a táj is. A lengyelek többsége, amikor elkezdett utazni, először nyugat felé indult el. Én az első utamat Szlovákiába tettem, utána Magyarországra. Én Nyugatra „dolgozni" megyek, soha nem azért, hogy ott töltsem az időmet, vagy hogy ott jól érezzem magam.

PRAE.HU:
Amikor az ember kíváncsiságból rákeres: ki is az az ember, aki a könyvek mögött áll, ki a valóságos Andrzej Stasiuk? Akkor általában azokba az információkba fut bele, hogy egy világtól elvonult lengyel íróról van szó, aki Galíciában él, otthagyta a varsói közéletet, és egy kiadót működtet az Isten háta mögött. Óhatatlanul felmerült bennem, hogy ez egyfajta mítosz lehet. Ez mennyiben tudatos, és mennyire tudja mindezt irányítani maga körül?

Ez engem különösebben nem érdekel, hiszen az embert övező mítoszra senkinek nincs valódi befolyása. A különösségét nem tudatosan alakítottam. Ha azt nézzük, hogy mindez „a” lengyel író életrajza, akkor ez talán egy extravagáns életrajz. De ha egy normál átlagember felől közelítünk, akkor ebben semmi különös nincs: valaki elköltözött a nagyvárosból a hegyek közé, vidékre. Persze tudatában vagyok a különcségemnek (nevet), biztos, hogy néha élek is ezzel, de nap mint nap nem foglalkozom vele.

PRAE.HU: Miért éppen Galíciába költözött le? Fontos volt Önnek a Galíciához köthető kulturális hagyomány? Hogyan hatott mindez Önre?

A galíciai hagyomány valóban nagyon erős hatással van rám. Persze nemcsak erről van szó: számomra a földrajz, tehát a geográfia alapvetően a meghatározó tényező. Ugyanakkor itt, Galíciában megőrződött valami abból, ami valaha egész Lengyelországra jellemző volt: egy színes, sokféle kultúrájú, sokféle vallású világ, ... amelyben az emberek félistenként tisztelték Ferenc Józsefet. (nevet) Ha beülök az autóba, akkor 4 és fél óra alatt itt vagyok Pesten, ha Varsóba akarnék menni, az 6-7 óra. De másról is szól ez: nekem a nagyvárosról Budapest jut eszembe, ez az én privát mitológiám, ebben élek. November elsején, Halottak napján a feleségemmel együtt el szoktunk menni a lengyel, az osztrák és a magyar temetőbe, ahol mécsest gyújtunk a magyarokért, a lengyelekért és az osztrákokért. Lehet, hogy én mélyebben kötődöm a múlthoz, mint az emberek többsége, nem is tagadom, szeretem a múltat. A legérdekesebb történetek egyébként mindig a múltról szólnak, még akkor is, ha töredékesek. Az elégia a legjobb irodalmi műfaj.

PRAE.HU: Érdekes, hogy valamilyen módon hasonlóság érezhető a műveiben Bodor Ádám regényeinek hangulatával. Az Útban Babadagba egyik fejezetében mondatokat is idéz a Sinistra körzetből. Van ilyen rokonság kettejük művészetében?

Direkt módon nincs, azt hiszem, de nagyon nagyra tartom Bodor Ádámot. Bodor inkább a képzeletre épít, nem a konkrét dolgokra koncentrál. A Sinistra körzet egy teljesen fiktív világot jelenít meg, én nem tudok ennyire elrugaszkodni a valóságtól. De közös bennünk a határvidékek szeretete és tisztelete, még akkor is, ha más határvidékről érkeztünk.

PRAE.HU: Bodor Ádám könyveit az Ön kiadója, a Czarne is kiadja. De Bodor mellett vannak más kortárs magyar szerzői is: Szécsi Noémi, Dragomán György. Mi alapján válogatja a szerzőket, hogyan kerülnek el Önhöz ezek a szövegek?

Pálfalvi Lajos, aki a Pázmány Egyetemen lévő Lengyel Tanszék vezetője és műfordító, gyakran hívja fel a figyelmemet magyar szerzőkre. A Literatura na Świecie, a „lengyel Nagyvilág", világirodalmi folyóirat is szokott közölni jó szövegeket, és az egyik barátom, Krzysztof Varga – aki félig magyar származású –, is sokszor ajánl jó könyveket.

PRAE.HU: Az épületek, az épített tér hangsúlyosan vannak jelen a könyveiben. Van valamilyen különös viszonya az építészettel?

Az első nagy szerelmem egy építészhallgató lány volt, talán innen az érdeklődés. (megint nevet) De ahogy én látom a dolgokat, az valószínűleg a falusi ember nézőpontja, aki mindenre rácsodálkozik a városban. Így vagyok ezzel Budapesten is. Falun születtem, a szüleim egy kis faluból származnak, nem vagyok igazi városi ember, annak ellenére, hogy hosszabb ideig éltem Varsóban. De inkább falun érzem otthon magam. Ezért nyilván másképp látom a várost, mint az, aki oda született. Lehet, hogy Kelet-Európa is azért vonz annyira, mert ez a tájék igazából nem a városok világa. Falvak és mellettük egy-egy város. Többször jártam Pesten télen, szeretem azt a kafkai hangulatot, ahogy a téli borongós ködben jönnek-mennek az emberek az utcákon. Hiába nagyváros Budapest, Buda nekem mégis kicsit falusiasabb, vidékiesebb.

PRAE.HU: A Galíciai történetekben is van egy novella, A hely című, ahol egy templomot ír le, és valahogy ezen keresztül jelennek meg a szereplők, e köré szerveződik a „cselekmény" is. Úgy tűnik, a templom adja a kiindulást ahhoz, ami egy már nem látható, archaikus világot idéz fel.

Egy görög-katolikus templomról van szó, ami valóban nagyon közel áll hozzám. Évekig dolgoztam ott őrként, és rengeteg időt töltöttem el a gyertya mellett ábrándozva. Ezeknek a keleti fatemplomoknak egészen más a hangulata, mint egy kőből épült templomnak.

PRAE.HU: Szokott készíteni fényképeket?


Néha igen, de észrevettem, hogyha elkezdek fényképezni, akkor a saját emlékezetem kezd idővel gyengébben működni. Amúgy se csinálok túl jó képeket. Szóval az utóbbi időben már inkább fényképezőgép nélkül utazom. Most is elhatároztam, hogy direkt nem hozok magammal gépet. Devalválódott is az egész amiatt, hogy mindenki fényképez. A barátaim között sok fotós van, és vannak olyan képek, amelyek különösen közel állnak hozzám. A Babadag magyar kiadásában, azt hiszem, nincsen benne André Kertész fényképe a muzsikus cigányról. Ez az egyik legkedvesebb képem. Alapvetően a képekhez kötődöm, de vannak olyan filmek is, mint Balabanov, Zvyagintsev, Klimov és más orosz rendezők filmjei, amelyek nagyon fontosak számomra. Nem nagyon nézek tévét, sokkal inkább a képek azok, amik megfognak.

(Köszönet Éles Mártának a tolmácsolásért.)
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Benedek Anna --


További írások a rovatból

irodalom

Arra összpontosít, hogy tisztességes mondatokat állítson elő Arra összpontosít, hogy tisztességes mondatokat állítson elő
Beszélgetés Kutasy Mercédesz műfordítóval
irodalom

Értékelés, felolvasás, lazulás Értékelés, felolvasás, lazulás
SZÍN Szépírónők Évadzáró Buli
Tallér Edina: Lány a város felett című könyvének bemutatója

Más művészeti ágakról

színház

Szól bennünk a világ Szól bennünk a világ
Háy János Elem című darabja a Szkénében
John Krasinski: Hang nélkül 2.
Bakony Alexa: Tobi színei


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés