A film története három megtört emberi sors desztillált kivonatával szolgál: Harry Caine (Lluís Homar) az élet kegyvesztettje, az egyik legfájdalmasabb paradoxon áldozata, hiszen rendezőként a látását veszítette el, ám ennek ellenére boldogon éli az életét, némi frivolitással és fiatal lányok elcsábításával fűszerezve írással töltött hétköznapjait. Egészen addig, amíg a múlt a Martel család (az apa halála és a fiú felbukkanása) képében be nem kopogtat ajtaján, megidézve utolsó, végzetes kimenetelű rendezésének forgatását. Az akkor még a Mateo Blanco nevet viselő direktor elkövette a legnagyobb hibát, amit egy rendező megtehet: beleszeretett színésznőjébe, Lenaba (Penélope Cruz). Annál nagyobb „ballépés”, mivel a végzet asszonya ez esetben a milliomos Ernesto Martel (José Luis Gómez) élettársa, aki egyben a film producere is. A helyzetet tovább bonyolítja a pénzmágnás homoszexuális fia, aki rajong Mateoért, és dokumentumfilmet forgat a forgatásról, lebuktatva a szerelmespárt – akiket egy baleset örökre elválaszt egymástól –, és kamerájával megtöbbszörözve a flashbackeken keresztül (és belül) felvázolt valóságokat.

Almodóvar újra ismerős terepen jár, hisz az igazi főszerepet ezúttal is a Vágy (mint a szerelem és a történet mozgatórugója) játssza. A két férfi az irracionális mértékű, személyiségformáló vágytól a megszállottság felé haladó almodóvari szerelmes archetípusa, azonban egy centivel sem lépnek túl a rájuk hagyományozott örökség határain. A férfiak karakterei szinte kizárólag ezen fizikai-szexuális vonzalom bűvkörében mozognak – ellentétben pl. az Eleven hús bűnügyi narratívába ágyazott dupla szerelmi háromszögével, ahol a féltékenység, megcsalás, testi vágy aspektusait egyéb, komplex érzelmi viszonyok egészítik ki, mint például a bűntudat szeretetnél is erősebb köteléke, vagy az érzelmi (és testi) sebekre épített kapcsolatok.  Így a Megtört ölelések legérdekesebb karaktere – talán mégsem olyan meglepő módon – a vágy titokzatos tárgya, Lena lesz, aki – lehet, hogy az elbeszélés férfi perspektívájából kifolyólag – Bunuel Conchitájához hasonló jellemvonásokat vesz fel: kiszámíthatatlan, elbűvölő, maga a férfiakat örök rabsággal kecsegtető fekete démon. Penélope Cruz – aki időközben „felnőtt” Almodóvar mellett, és éppen legnőiesebb kor(szak)át éli – színészi játéka vetekszik szépségével, már jelenlétével is élettel tölti meg a titkolózás izgalmai és az ideiglenesség érzete által intenzifikált szeretők napjait és jeleneteit.

A narratíva az új évezred Almodóvar filmjeinek kihagyásokkal tűzdelt rejtélydramaturgiáját követi: a múlt (vagy akár a jelen) tragikus eseményei aprólékosan, felülírásokon és elbizonytalanításokon, ill. múlt és valóság összegabalyodásán keresztül tárulnak a néző szeme elé. A legjobb példája ennek talán a Rossz nevelés, amelyben valóság és fikció szövevényes viszonya folyamatosan átértelmezi a szereplők identitását és kapcsolatrendszerét: a két paradigma egymásba hajlik a rendezők, a színészek és a transzvesztiták világában, akik rá akarják kényszeríteni akaratukat a valóságra – ez az almodóvari hősök egyik nagy hübrisze. (Jellemző módon a rendező világlátását gyakran közvetítő homoszexuális karaktert a Megtört ölelésekben a film második legunszimpatikusabb figurája képviseli, aki a játékidő nagy részében paródiaszerű szerepet kap.)

A talán a legjobb címmel rendelkező friss Almodóvar film látszólag követi ezt a sémát: film a filmben, werkfilm a fiktív filmről, szerelmi vallomások és titkok rejtett kamerán, mindez három különböző szereplő visszaemlékezésein keresztül. Ám a rendezőnél kivételes módon, ezúttal szinte minden az, aminek látszik: hiába szövi át a valóságot manipuláló filmkészítés az élet minden képkockáját, a flashback igazságfeltáró mivolta alapelvként szolgál. A szeretők csak szeretők, a féltékeny-gonosz, erőszakos milliomos tényleg gonosz, és a baleset – hiába látjuk a film során háromszor, különböző perspektívákból – csupán baleset marad.

A spanyol rendező mindig is előszeretettel nyúlt klisék és konvenciók örökérvényű tárházához, ám érdeklődése arra irányult, hogyan lehet kibonta(koztat)ni, továbbépíteni őket, mi rejtőzik mögöttük. Almodóvar extrémitása azonban úgy tűnik, hogy – már a Volverrel kezdődően – eltűnt, csakúgy, mint a filmjeit átszínező eklektika. Vígjáték és melodráma keverése már nagyon régóta könnyed ujjgyakorlatnak számított neki: az első látásra egymást kizáró műfajokban ugyanis rejlik egy közös vonás, ami a spanyol rendező filmjeinek esszenciáját nyújtja – a túlzás esztétikája. A két műfaj azonban most nem alkot heterogén, de mégis egységes keveréket, annak ellenére, hogy a Megtört ölelések bizonyos szempontból a leginkább melodramatikus és legviccesebb Almodóvar filmek közé tartozik.

Az önpusztítást kötelező elemként tartalmazó (ön)gyilkos szerelem ezúttal inkább a vágy által megbéklyózott szerelmeseknek ad helyet: nem ők írják életük forgatókönyvét (nem úgy, mint pl. A vágy törvényének rendező figurája), a végzet passzivitásra és kiszolgáltatottságra kárhoztatja őket (ezáltal a film a „megszokottnál” is közelebb áll a melodráma műfajához). Azonban mindezt a direktor tőle szokatlan valóságközeliséggel, a túlzásoktól tartózkodva, öreges finomsággal ábrázolja. A túlzás hiánya az almodóvari logika szerint – amely a valóságra a fikció kiindulópontjaként és építőelemeként tekint – a banalitás felé közelíti a filmet. Az élet nem mesél történeteket: a realitást dramatizálni kell ahhoz, hogy elmesélhető, kerek és érzelmektől túlfűtött történetté alakítsa. „Szemérmességemet giccsel takargatom” – fogalmazta meg ezt Almodóvar: gondolatait és világlátását az eseményeket „lényeggé” sűrítő túlzás álcája alatt tárja a nagyközönség elé. Ennek fényében nem véletlen, hogy Ray X dokumentumfilmje (valóság és fikció egymást átszövő játékát tagadva) nem bonyolítja vagy árnyalja az eseményeket (és a narratívát, ahogy a „film a filmben” tette azt pl. a Rossz nevelés esetében), csupán meglesi az eltitkolt pillanatokat.

Mindezek ellenére a Megtört öleléseknek van egy kifejezetten érdekes és unikális kontextusa. Almodóvar már évekkel ezelőtt tervezte, hogy álnéven alkosson. Ki is talált egy művésznevet: Harry Caine, azaz Hurricane. Míg korábbi filmjeiben saját énjét szétosztotta szereplői között, akiknek együttese amolyan prizmaként sugározta a filmekből ars poeticáját, addig ezúttal alteregót kölcsönzött magának (aki a filmben szintén önmaga alteregója). Harry a hatodik filmjét forgatja, első vígjátékát „Lányok és bőröndök” címen: ez az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén parodizált verziója (milyen szép, ahogy Pedro új női színésze a rendező egyik korai kedvencét, „Carmen Maurát játssza”). Mindez pedig a film legviccesebb jeleneteivel és legpatetikusabb – egyben a „tanulságot” is rejtő – mondatával („A filmet be kell fejezni, még ha vakon is”) ajándékozza meg a közönséget.

A figyelmes néző számára rengeteg apró poén (pl. még Harry és Pedro rendezési módszerei is megegyeznek) van elrejtve a forgatás alatt, ám a Megtört ölelések mégsem vígjáték. Habár az utóbbi idők legviccesebb Almodóvar filmje, legérdekesebb és legjobb jelenetei mégis az intertextuális gegekkel (egyébként nem humoros kontextusban pl. a Forgószél is felbukkan) sűrített részek, mint pl. az Alkonyat frappáns kifigurázása. A néző is inkább ezeknek az emlékét viszi haza a moziból – némi mosoly azonban igencsak sovány és félszeg az almodóvari hagyatékhoz képest…

Megtört ölelések (Los Abrazos Rotos)
Színes, feliratos spanyol dráma, 128 perc, 2009.
Rendező: Pedro Almodóvar
Forgatókönyvíró: Pedro Almodóvar
Főszereplők: Penélope Cruz, Lluís Homar, José Luis Gómez, Blanca Portillo, Ruben Ochandiano
Bemutató: 2009. szeptember 24.
Forgalmazó: Budapest Film