Minthogy a film főszereplője a mai napig aktív, értelemszerűen egy nem lezárt, de mostanra már a kulturális tudattalanba beépült és intézményileg kanonizálódott (lásd a megszámlálhatatlan elismerést megkoronázó irodalmi Nobel-díjat) karrierúttal rendelkező dalszerző-előadónak kellett mozgóképes szobrot állítani. 

A nyughatatlan című, 2005-ös Johnny Cash-film után újból ismerős vizekre evező James Mangold rendezőtől tehát logikus lépést volt az a kreatív döntés, hogy a minél hosszabb életút helyett csupán a legturbulensebb és legmeghatározóbb hatvanas évekre eső időszakot ölelje fel a reprezentatív Dylan-biopic.

Ennek okán kezdődik a történet onnan, hogy az alig húszéves, ismeretlen vándorgitáros (Timothée Chalamet) először utazik fel New Yorkba, eleinte azzal a szándékkal, hogy meglátogassa kamaszkora hősét, a folkzenész Woody Guthrie-t, nem is sejtvén, hogy néhány viharos év alatt a lázas hatvanas évek Greenwich Village-ének legnagyobb sztárjává fog válni. Ebből a kiindulóhelyzetből követjük végig Dylant a polgárjogi mozgalmak és a kubai rakétaválság évtizedén, melynek során a politikailag aktív és ideológiailag egyaránt elkötelezett fiatalemberből szuverén művész válik, aki gyors ütemben jut el a folkzene csúcsára, hogy onnan továbblépve csavarja meg azt, amit akkor a mainstream popzenéről gondolni illett.

A gazdag pálya bőven ad lehetőséget egy film számára, hogy Dylanről mint előadóról és zeneszerzőről gondolkodjon, az autenticitás mindazon kérdéseiről, amelyek a folk gyökerekkel rendelkező műfajokat folyamatosan (akkor és azóta is) feszítik, a beatkorszak teljes szórakoztatóiparra hatással lévő fordulatáról – vagy éppen Dylan bátran aktivista oldaláról, a politikailag kiélezett, vitriolos szövegeiről, a metaforáiról, váratlan szóképeiről, ahogyan árnyaltan igyekezett beszélni az embereknek önmagukról.

A számtalan ellentmondást, nagytörő hajtűkanyart és nem kevés misztikumot is magában rejtő, gazdag életútnak sok keretezése elképzelhető lett volna, Mangold filmje azonban a tolakodó szuperközelik ellenére sem akar mélyebbre hatolni főhőse mögé, megmarad a felszín kényelmes karcolgatása mellett, és többnyire megelégszik a híres dalok születésének pszichologizáló elképzelésével.

A különböző életesemények gyors ütemben sorakoznak egymás után az embert próbáló 140 perces játékidő alatt, melyek során persze menetrendszerűen felcsendülnek az ikonikus dallamok, amikor a néző figyelme már lankadna. 

Aki örömét leli a legismertebb könnyűzenei alkotások újracsomagolt változatának meghallgatásában, és még mindig kitörő lelkesedést vált ki belőle, ha láthat egy híres embert (színészt) átalakulni egy másik híres emberré (zenésszé), annak ez a tökéletesen uniformmá faragott életrajzi film valószínűleg tetszeni fog, hiszen pontosan azt fogja kapni tőle, amire számít. Ha valaki azonban a legkonzervatívabb műfajok egyikének, az életrajzi filmeknek a híres személyhez való közel férkőzés illúzióján és valamiféle homályos ismerősség-élménybe fulladó hangulaton túl Bob Dylanről mint jelenségről, a hatvanas évek zenei szcénájának egyik leginkább kiismerhetetlen fenoménjáról szeretnének valamit megérteni, azoknak továbbra is Todd Haynes 2007-es, sokkal szabálytörőbb I’m Not There című filmjét érdemes újranézni. A zene tolmácsolása utóbbiban autentikusabb, a szétszálazott sztárperszóna és az elemeire bontott Dylan-kultusz közelítése érdekesebb és relevánsabb is, mint ahogyan Timothée Chalamet gitározik.

A Sehol se otthon képei persze gyönyörűek, a kamera kéjesen pásztázza a hatvanas évek Village-i hangulatát, ebben a látványban pedig öröm elmerülni. A kérdés csupán az, hogy ez a tökéletesen simára csiszolt, illedelmes hollywoodi iparosmunka érvényes médiuma lehet-e az amerikai ellenkultúra egyik legfontosabb alakjáról szóló krónikának. Dylan titokzatos alakjának sikere éppen gyökértelenségében és fésületlenségében rejlik, amellett, hogy egyszerűségében is érvényesen és nagy erővel tudta megfogalmazni korának releváns kérdéseit. 

Képek: Fórum Hungary