bezár
 

színház

2009. 11. 25.
Egy érzéki zsarnok a vakok országában
Oidipusz gyermekei a Radnóti Színházban
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Egy érzéki zsarnok a vakok országában A látni nem akarás és a látáshoz való ragaszkodás egyaránt tragédiához vezet. Szálinger Balázs három görög drámából írta újra az ünnepélyes hangzást megőrizve, mégis mai nyelven a Labdakidák történetét, hogy ki-ki elgondolkozzon Kreón makacsságán, Antigoné szépségén, az ügyvédnek ható Eteoklészen, a szereplők telitalpú csizmáján, és a „Sok van, mi csodálatos…” szállóige mögé nézzen.
Iokaszté felmondja a leckét. Piros kosztümben és az antik görög színházban használatos koturnusra, de a kilencvenes évek divatjára is emlékeztető, telitalpú csizmában lép színre. Megijedek. Mintha a pátoszt – amivel eleinte a színészek sem tudnak mit kezdeni, görcsösek, merevek – akarnák enyhíteni, „emészthetővé” tenni a plázavilággal vegyítve. A hosszú monológban pontos és igen beható képet kapunk a Labdakidák történetéről. A szereplők és a tragikus történetek burjánzanak. Az állóképszerű, szájbarágós kezdés nem túl bíztató. Iskolapadban érzem magam.

Egy újabb előadás, konstatálom magamban az első félórában, melynek alkotói úgy gondolták, a nézőt azzal lehet megfogni, csak úgy lehet vele klasszikus műveket megértetni, becsalogatni a színházba, ha egyértelműen, közvetlenül, aktuális problémákra, a mai politikai helyzetre reflektálunk vele. Iokaszté „leckéje” után a nappalibelsővé alakított színpadon meg is jelenik az úgynevezett kisember és családja, akik a kar szerepét hivatottak betölteni. Az asztalon sör, az anya vacsorát szolgál fel, szeretteinek kétszer is szed, a gimnazista leányzó
leckét magol: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.” Megy a tévé, jön a szomszéd, aki biztosítja a sörutánpótlást, és hozza a pletykákat, híreket. A család tagjai illusztrációnak megfelelnek, szinte a díszlethez tartoznak, önálló karakterrel nem rendelkeznek, figurájuk elmosott. Ötletnek nem rossz, hogy életre keljen a görög drámákban elengedhetetlen, a mai színpadon azonban nehezen elképzelhető kar, de ebben a szerepben szájbarágósnak, banálisnak tűnnek.

Oidipusz gyermekei

A Labdakidák szereplői, a tragédia igazi résztvevői otthonosabban mozognak bőrükben. A két fiú, Polüneikész és Eteoklész megjelenésével új lendületet vesz az előadás. A családdá alakult kar nappalijában játszódik
jogvitájuk, ami ügyvédek, üzletemberek vitáira emlékeztetnek. Iokaszté, az anya, nem tud velük igazán mit kezdeni, kívülálló. Lélekben végig ott marad az előadás kezdeti monológjánál, az eredeti történet szerint sem nagyon tehet ennél többet. Elviseli a sorsot, nem száll szembe vele, ahogy elviselte férje végzetes, Oidipuszt nemző, bormámoros ölelését is. Az előadásban még felhívják párszor a figyelmünket a látszólag ártatlan, az eseményekkel sodródó magatartás veszélyeire. Nincs kiút, mindenkinek állást kell foglalni. Sem a családtagok, sem a halott őrévé avanzsált szomszéd nem úszhatja meg, hogy részt vegyen az eseményekben.

Az igazi konfliktus az előadás második felében
rajzolódik ki, ami Szophoklész Antigonéjára épül. Az első rész alatt lezajlik Polüneikész és Eteoklész csatája, erről hírnököktől értesülünk. A végzet, a jóslatok beteljesülnek, senki nem tehet semmit ellenük. Ez van. Halottak ülnek a színpadon, fejük felett lufi lóg. Inkább nevetségesek, mint szánni valóak. Az új uralkodó, Kreón parancsba adja, hogy a városra támadó testvért, Polüneikészt nem temethetik el, aki mégis megpróbálná, halálos ítélettel számolhat.

Oidipusz gyermekei

Szervét Tibor Kreónja nagyon élő, összetett, Antigoné (Petrik Andrea) mellett talán a legjobban sikerült figura, alakítása eredeti, hiteles. Honlapján azt olvashatjuk, hogy nem szereti a néző szájába rágni, mit gondoljon, elég egy-két apró gesztus is. Ezt az elvet, úgy tűnik, sikerül alkalmaznia ebben a produkcióban is. Kreón már-már nyájasan kedves, mondhatni vonzó férfi. Jól áll neki a hatalom, biztosnak tűnik önmagában. Trónra lépése, megnyugtató beszéde lecsillapítja a kedélyeket. Antigonét szinte erotikusan finom érintésekkel próbálja kikérdezni tettének okairól és hitelességéről. Több köztük a gyengédség, a kapcsolat a színpadon, mint Antigoné és vőlegénye, Haimón között. Olyannyira, hogy a produkció egy új, lehetséges lelki megvilágításba helyezi a tragédiát (utalva ezzel az Oidipusz-komplexusra). Miért is ragaszkodik annyira, a jövendő menyét látszólag igen kedvelő uralkodó Antigoné kivégzéséhez? Ha már az övé nem lehet, el kell pusztítani? Szervét Tibor legalábbis ezt érezteti természetesen apró gesztusokkal. Bármennyire kedves, az agressziónak alig fedezhetjük fel csíráját hanghordozásában vagy gesztusaiban, mégiscsak egy zsarnok, aki konokul ragaszkodik a saját maga igazához. Ebből a kontrasztból és a finom, érzéki utalásokból születik meg a sokatmondó figura, aki aztán elbizonytalanodik, és tettét megbánja. De azt sem meggyőződésből teszi, mint ahogy az ítéletet sem úgy hozza.


A darabnak, illetve az előadásnak egyik központi, hangsúlyos kérdése a fizikai, illetve lelki vakság. Teiresziásznak nincs szüksége fizikai látásra. Bölcs, a történéseken felül- és kívülálló, jól érzékelteti ezt Keres Emil alakítása. Oidipusznak már inkább hiányzik a látás. Az őt játszó Bálint András csetlik-botlik a színpadon, próbál eligazodni. Megkéri lányát, Antigonét, hogy vezesse a halottakhoz. Többé-kevésbé már ő is beletörődött sorsába, nem lepődik meg túlságosan a családjával történteken, bár azok őt is
érintik. Lélekben inkább Teiresziászhoz áll közel, aki közömbös.

Oidipusz gyermekei

Antigoné lát. Kreón simogatásait, érintését elfogadja, szinte elgyengül tőlük. Erősnek Iszménét tartja. Hiszen ahogy mondja, nincs ereje szembeszállni az istenek akaratával. Kétértelmű az a színpadi gesztus, amikor a Polüneikész hulláját őrző szomszédnak adott pénzdarabokat a saját szemére helyezi. Egyszerre fejezi ki, hogy inkább szeretne nem látni, tehát élni, illetve, hogy tökéletesen tisztában van sorsával, nem is küzd ellene: meg fog halni. Szép, árnyalt figura. Sírboltjába, barlangba zárása előtti őrületében menyasszonynak öltözve Opheliára emlékeztet akkor is, ha a két irodalmi alakot gyökeresen más okok vezetik a halálhoz. Polüneikészt anyja kívánja vaknak. Fehér kendővel temeti be az arcát, amikor hadával visszajön a városba, hogy a jussát követelje.

Az Oidipusz gyermekeiben a látni nem akarás, a vakság, és a látáshoz való ragaszkodás egyaránt tragédiához vezet. A Szálinger Balázs által három görög drámából (Szophoklész Antigoné, Aiszkhülosz Heten Théba ellen, Euripidész Phoiníkiai nők) újraírt, az ünnepélyes hangzást megőrző, mégis frissnek, mainak ható szövege és Valló Péter rendezése a kezdeti félelmeimet cáfolva új perspektívából láttatja a már jól ismert történetet.

Szálinger Balázs: Oidipusz gyermekei

Férfi: Gazsó György
Nő: Martin Márta
Lány: Menczel Andrea
Őr: Szombathy Gyula
Iokaszté: Csomós Mari
Polüneikész: Klem Viktor
Eteoklész: Adorjáni Bálint
Hírnök: Gyabronka József
Teiresziász: Keres Emil
Antigoné: Petrik Andrea
Iszméné: Marjai Virág
Kreón: Szervét Tibor
Oidipusz: Bálint András
Haimón: Kovács Krisztián

Rendező: Valló Péter

Bemutató: 2009. október 18.
Radnóti Miklós Színház

Szkéné színház

nyomtat

Szerzők

-- Kovács Rita --


További írások a rovatból

színház

Erőszakra teremtett tér Erőszakra teremtett tér
Tóték a Kelet-Nyugati Alkotóműhely előadásában
Filmszínházi keretek között debütált a Batsheva Dance Company felújított táncelőadása
színház

Shakespeare-vígjátékok egy snittben Shakespeare-vígjátékok egy snittben
Lóvátett lovagok, Tévedések vígjátéka és A vihar a Shakespeare 37 sorozatban
Katona József Színház - Melancholy Rooms

Más művészeti ágakról

Bartis Attila Jávai kalandjairól mesélt
Lully–Molière: A kénytelen házasság
irodalom

Legyen egy biztonsági trambulinja az irodalomnak Legyen egy biztonsági trambulinja az irodalomnak
Fehér Enikő volt a Kötetlenül sorozat 12. vendége májusban
Interjú Kenyeres Bálinttal a magyar film helyzetéről, a folyamatos alkotás lehetetlenségéről és a szerzői film perifériára szorulásáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés