Spiegelmann Laurával folytatott email-interjúm  első részét a közlemúltban készítettem, a második, specifikusabb felét pedig 2008 végén folytattuk, Kanehara Hitomi: Pirszinget a kígyónak című kötete (Magvető, 2008.) kapcsán. Az alábbiakban a két beszélgetés összegyúrt változata olvasható.

PRAE.HU: „Épp csak könnyítettem kissé magamon” – így indul köteted „Merengő” című epizódja. Szívesen olvasom metaforikusan ezt a felütést, amely az Édeskevés egyes szöveghelyein elvégzett stilizálásra is vonatkozhat. A blogbejegyzések „magvetősítését” tükrözi-e ez, vagyis utólagos szerkesztői beavatkozásról van-e szó? Hogyan értékeled, mi a köznyelvtől elemelt nyelvi formák szerepe az Édeskevés kontextusában?

Az esetek legnagyobb részében szó sincs kiadói-szerkesztői beavatkozásról. De azt sem gondolom, hogy ezek valóban „a köznyelvtől elemelt nyelvi formák” lennének. Inkább talán csak egy kissé (és tényleg csak kissé!) „meg”-emelt alakok ezek, de semmiképp sem távoliak a beszélt köznyelvtől, legfeljebb „választékosak”, ha jól emlékszem, a nyelvművelők így mondják. Az „épp csak könnyítettem kissé magamon” felütés valóban olvasható metaforikusként is, bár nem gondolom, hogy ez a szöveg stilizáltságára is vonatkoztatható lenne.

A cím története viszonylag egyszerű: amikor már címben gondolkodtam, valami olyat kerestem, ami valóban tükröz valamit az összes szöveg jellegzetességeiből. Valamiképp ott kötöttem ki, hogy a formai-szerkezeti megoldások mintha a mangák elbeszélői-narratológiai megoldásaihoz hasonlítanának abban, hogy az egyes „epizódok” közötti történések esetleg hiányosak, az olvasó számára nem ismertek, ám mégis követhető eseménysorba illeszkednek, s mely epizódok az említett hiátusok között dinamikus és viszonylag pontos, alapos leírást adnak.
 

Így lett a regény munkacíme Manga, s a blog címe is innen jött. Később a kiadó jelezte, hogy más címet szeretne, s ez érthető is volt, különös tekintettel arra, hogy ezzel a címmel nem sokkal korábban jelent meg egy szakkönyv is. Ekkorra viszont már a történetet magát szerettem volna egy frappáns címben összefoglalni én is, volt több ötlet, pár barátommal és barátnőmmel közösen vitattuk ezt meg. A végére két cím maradt, az egyik, nekem egyébként kevésbé tetsző lett végül a befutó. A másik címötletet végül az akkori „foglaltsága” miatt kellett elvetni: Óváry Emma a Praeben több részletet közölt Lányregény című készülő regényéből, mely aztán más címen jelent meg.
 

Előbb valóban afféle szükséghelyzet volt (a család miatt, mint korábban említettem már), később viszont egyre jobban tetszett nekem is, hogy miközben a regény valóban alapvetően az identitás kérdéséről szól, mégis egy „ál”-név szerepel fölötte. Igen, ez egy magas labda volt. De legalább jól szórakozom a találgatásokon, miközben biztos vagyok abban, hogy a szerző (a szerző személye) nem számít.
 

Ez a problémakör oly sokszor megjelent a recepcióban, én pedig minden alkalommal csak értetlenül álltam vele szemben. Nyilván nem tettem kellőképpen egyértelművé ezekben a szövegekben, hogy azt írom meg, amire ezekből az állapotokból emlékszem, nem pedig azt, ami valójában történt. A legtöbb esetben magam sem tudom, mi történt pontosan, és mennyi volt hallucináció, mennyi az, amit az elmém tett hozzá a történtekhez, vagy mennyi az, amit elvett az emlékeimből. Azonban amiket megírtam, azok valóban úgy léteztek az emlékezetemben. Mivel már akkor is tudtam, vagy legalábbis sejtettem, hogy ezek az emlékképek nyilván torzak, szükséges volt néhány utalást tennem erre, például több alkalommal írtam az emlékeim hiányosságáról is, konkrétan azt, hogy bizony nem kevés idő esett ki, filmszakadás volt, nem tudom, hogyan kerültem egyik helyről a másikra és mi történt, legfeljebb halvány és rémisztő emlékkép-kockák maradtak meg ezekből a helyzetekből. És az általad említett példa, a „csak hazudik valaki helyettem” mondat valóban, erre is reflektál. Mindeközben az Édeskevés mégiscsak olvasható biografikusan, ha már voltaképp úgy is íródott, és ebben nem látok akkora ellentmondást.
 

Bár nem volt elég egyértelmű számomra sem a kezdetekkor, azaz amikor elkezdtem ezeket a szövegeket írni, idővel mégis egyre határozottabban körvonalazódott, és amikor a blogot elindítottam, már mint egy nagyobb mű részeit közöltem az egyes szövegeket. Erre figyelmeztettem is a blog leírásában is, hogy ti. itt egy Manga munkacímű, készülő regény részletei olvashatók. Az viszont már más kérdés, hogy az Édeskevés valóban regény-e. Szerintem igen, szeretek rá így gondolni, de nem vagyok irodalmár, nem vagyok szakértő, hogy megmondjam, tényleg az-e.
 

A regény utáni újabb írásaim egyike-másika megjelent például a Literán, az Élet és Irodalomban, a Prae új prózaszerkesztője is kért (és kapott) friss szöveget, hasonlóképp a Nappali Menedékhely nevű internetes orgánumnak is küldtem egy rövid írást, illetve több helyről is megkerestek, ahol korábban publikáltam. Azonban nagyon nehezen megy az írás, pedig van egy történetem, és van elképzelésem, tervem is, hogyan szeretném megírni. Dolgozom.

A Pirszinget a kígyónak című japán regény központi figurája, Lui vonzódni kezd a pirszingekhez. Elhatározza, hogy szerez egyet, aztán pedig türelmetlenül várja, hogy a lyukat tovább tágítva egyre nagyobbra cseréltesse az ékszert. Hirtelen támadt szenvedélyének kiindulópontja, hogy megismerkedik egy bizarr külsejű fiúval, Amával, akinek kígyónyelve van. Lui elbeszéléséből nem sokat tudunk meg bűvölete okáról, de egyértelmű, hogy egyszerre kattan rá dolgokra és emberekre. Azért akar magának is kígyónyelvet, mert annyira imponál neki a kígyónyelvű Ama, s miközben járni kezd a fiúval, aki összeismerteti a pirszing- és tetoválómester Sibával, újabb kísértések bontakoznak ki előtte.

Lui döntései, anélkül, hogy a lány ezzel tisztában lenne, a függés lélektanát vázolják fel. Minél kevésbé gondolkodik el rajta, hogy miért épp azt szeretné olyan nagyon, amit kinézett magának, annál mechanikusabb döntéseket hoz. A Pirszinget a kígyónak a szenvedélynek ugyanezt a lebilincselő, de gépies karakterét fedezi fel, mint Spiegelmann Laura autentikus, vad és kompromisszummentes, de elejétől végéig csúcsminőségű budapesti piás regénye, az Édeskevés.

Láttam már különös embereket a tévében, akik például gyíkembert csináltak magukból: szétvágva a nyelv, a teljes testfelület zöldre és pikkelyszerűre tetoválva, sőt a kitépett szemöldök helyén kis szilikongömbsor beültetve; és láttam egy férfit, aki szarvakat ültettetett be a homlokára. Ezek néha meglepnek, néha tetszenek, de alapvetően távol állnak tólem. (Konkrétan: minden bizonnyal távol tartanám magam az így preparált férfiaktól.)
 

Elképzelhetőnek, sőt általában érthetőnek tartom, ha valaki úgy gondolja, hogy a testén is meg kell mutatnia a saját egyéniségét; ha azt érzi szükségesnek, hogy a belső egyértelműen tükröződjön a külsőn. Én nem nagyon vagyok ilyen, bár szeretek „jól kinézni”, mint minden nő, de nem éreztem soha szükségét annak, hogy bármiféle „extremitással” fokozzam ezt.
 

Ha valaki abszolút értelemben egynek éli meg a testét és a lelkét, akkor nyilvánvalóan segíthet. Azt hiszem, ma már mondhatom, hogy esetemben test és lélek a békés egymás mellett félés állapotában nyugszik: egyik is, másik is elnézi, mit művel a másik. (Idevág az Édeskevésből a részlet, melyben arról írok, hogy gyakran csak nézem, mit művel a testem, a fejem külön van, a testem meg megy a saját feje után, s én csak nézem egy-két méter távolságból, mit is művel a testem...)

Nem tudom, valóban tud-e utalni. A belső kínok kiülnek az ember arcára, testtartására, de hogy lehet-e ezt „kívülről”, „mesterségesen” fokozni, nem tudom. Ahogy azt sem, hogy szükséges-e.
 

Volt több balesetem és egyéb műtétem is, illetve volt több alkalom, amikor ezektől független dolog miatt töltöttem hosszabb időt kórházban. Azonban ezekről nem szeretnék beszélni, amiről akartam, azt megírtam már.

Az én reflexióim is megváltoztak, mióta elkezdtem írni a regényt: volt, hogy miközben csináltam, magamban folyamatosan elmondtam, hogy mit csinálok... De aztán szerencsére ezt abbahagytam. Viszont azóta kevésbé vagyok trágár az ágyban.