Mítosz és valóság szálai visszatekintve szinte kibogozhatatlanok, hiába próbálkozik vele Ang Lee a tőle megszokott, visszafogott rendezés keretében. Identitászavaros filmje csupán az unalomig ismert klisék felmondására képes, a kor hangulatának és életérzésének lenyomata nélkül. Hiába kínál Woodstock (ötszáz)ezer arca utánozhatatlan gazdagságú kulturális mozaikot, néhány korabeli filmet leszámítva mind a fesztivál, mind a rock és hippi kultúra ábrázolása kíméletlen(ül) felületességbe torkollik a főáramlatbeli filmkészítésben.

Woodstock, az ellenkultúra identitásképző ősforrásaként az USA azon tendenciájának egyik betetőzése volt, amellyel – ahogy Baudrillard állítja – az Újvilág ideáknak ad testet, eszméket valósít meg kézzelfogható, fizikai síkon. A „3 nap béke, szeretet és zene” mára elcsépelt jelszava az atrocitásoktól mentes fesztiválon vált valóra, ahol félmillió ember mutatott fityiszt mindenféle vallásos képmutatásnak, és érte el a testvériességnek azóta is lehetetlennek tűnő gondolatát. Lehet beszélni a technokraták társadalma elleni lázadásról, a free love filozófiájáról, a rock zene földrengető revolúciójáról, arról, Woodstock hogyan halványította el Vietnámot. Vagy akár – ahogy Déry Tibor teszi később egy „hasonló” feszt kapcsán – az apokaliptikus vízióba ágyazott drogfogyasztás személyiséget lenullázó hatásáról, az öntudatlan örömmámorról, amely lehet egyben misztériumokba burkolózó, imaginatív tudattágítás is. Ám a kulcs valahol mégiscsak a kollektivitásban rejlik: még ha az emberek nagy része nem is tudta, mit keres ott, hogy miért ment oda, és mi is volt az pontosan, amiben részt vett, a közösség tagjaként hozzájárult annak a megfoghatatlan spiritualitásnak, az irracionális-érzelmi lenyűgözöttségnek létrejöttéhez, a sorsformálás pillanatának tudatosításához, amely – igaz, naiv, utópisztikus hit köpenyébe burkolózva – képessé tette az egyéneket arra, hogy ezeket az önmagukban megfoghatatlan elgondolásokat beépítsék a saját életükbe, egymás életébe.

Ang Lee ezzel szemben egy „provokatív”, merészebb utat választott: Woodstockot megpróbálta az egyén drámájaként bemutatni, a komikum és a drámaiság határmezsgyéjén egyensúlyozva egyszerre tisztelegni a fesztivál emléke előtt, és egy új perspektívával megtoldani annak kulturális örökségét. Úgy tűnik elsőre, legalább az előbbi célkitűzését teljesítette az egyes műfajokat új(ító) megvilágításba helyező rendező: nyíltan hajt fejet Michael Wadleigh ’70-es dokumentumfilmje előtt, amely mind a zenei paletta katartikus pillanatait, mind a háttér információkba bepillantást engedő, és a résztvevők személyes szemléletmódját bemutató interjúkat is tartalmaz. Ang Lee nemcsak formailag idézi meg az azóta klasszikussá vált dokut az osztott képernyő kreatív alkalmazásával, hanem több jelenetet egy az egyben átvesz: a sárban csúszkálás felszabadító eufóriája, a WC-s bácsival történő, észrevétlenül drámai beszélgetés, vagy a folyóbeli meztelen fürdőzés mind átkerült, szinte beállításról beállításra az új filmbe. Ez még önmagában nem is lenne baj, hiszen Lee olyan realista reprodukciós igényt fogalmaz meg már az első képkockáktól kezdve, amely szerint mind a helyszínt, mind a résztvevőket és 40 évvel ezelőtti tevékenységüket minél autentikusabban játsza újra. A mező, a tömeg, a dombról elénk táruló látvány: szinte fájóan élethű. Fájóan, mert mindez csupán eklektikus háttérvetítés marad, ugyanis Lee inkább – az alapanyaghoz, a főszereplő szubjektív beszámolójához igazodva – Elliot Tiber (Demetri Martin) családi drámájára fókuszál.

Elliot szüleivel egy csőd szélén álló hotelt üzemeltet, amely nyár végéig kap haladékot, hogy törlessze adósságait. Tiber így örömmel értesül róla, hogy az eredetileg Wallkillbe tervezett „hippi fesztivált” kiutasították onnan, és felkínálja saját birtokát a „zenei és kulturális kiállítás” megrendezésére. Az ellenkultúra egyik origó pontjává nemesült fesztivál végül is a szomszédos Max Yasgur (Eugene Levy) tehénfarmján rendezkedik be, aki 75 ezer dollár ellenében hajlandó átengedni finom füvű legelőjét. Tiber pedig nekilát, hogy segítsen megszervezni az egyre gigászibb méreteket öltő fesztivált, pl. elvezeti Michael Lang (Jonathan Groff) szervezőt Yasgurhoz, a szabad zenéről szónokolva „ingyenessé teszi” a háromnapos csodavárást. Ezek az apró eltérések jelzik, hogy bizony itt újfent pusztán legendaépítésről van szó: nem Tiber vezette el Yasgurhoz Langot, és az eredetileg kizárólag pénzügyi siker érdekében szervezett megmozdulás csupán azután vált ingyenessé, hogy a több százezres tömeg, akinek jegye sem volt, elkezdte lebontani a félkész kerítéseket…

Mindegy, fátylat rá: kinek ne húzna saját maga felé a keze egy ilyen mitológiai távlatokba vesző, átdrogozott összejövetel elregélése során? Az igazi probléma abban rejlik, hogy Elliot vásznon megjelenő története unalmas és jellegtelen, mint azok a rasszista kispolgárok, akik mind a „büdös, szőrös lábú fiatalokat”, mind a helyi zsidóközösséget kiutálják, és egy pohár vízért egy dollárt számolnak fel nekik. A rengeteg feldobott témacsíra csak ott lebeg a semmiben, ám nem valamiféle acid Jézus spiritualitásában fürödve, hanem gyökértelenül:.A fókuszálatlan történet mindent fel akar ölelni a homoszexualitástól az ex-vietnami katona transzvesztitizmusán és a Vietnámtól bekattant, eltávon lévő katona őrületén keresztül a stonewalli zavargásokig, a „freakek” szabad szerelmétől az avantgarde színjátszó csoport „provokatív” meztelenségéig. Kétes orientációjú egyének lepik el a filmvásznat a free love égisze alatt; mert hát mindez erről szólt, nem?

Nem egészen: Tiber homoszexuális sikerkalandjai a legbugyutább tini vígjátékok összetettségének szintjén ragadnak meg, miközben ez a téma a 40 évvel ezelőtti szexuális forradalom éveiben sem volt ilyen könnyedén kezelhető. Csakúgy, mint a többi felskiccelt szociális-kulturális téma, mindegyik csupán utalásszerűen, szimbolikusan van jelen, mindenfajta mélységet nélkülözve. Mint Elliot első drogutazása: az ábrázolás ugyanolyan konvencionális, mint amit már ezerszer láthattunk – visszafogottsága érdemel némi elismerést, ám a mértéktartás önmagában még nem elegendő (ahogy a festői képek sem kelnek önálló életre). A hangsúly mindettől függetlenül – elvileg – a családi drámán lenne, a fukar anyán (Imelda Staunton), aki inkább hagyná csődbe menni a hotelt, mintsem felfedje spórolt vagyonát, vagy az elnyomott apán (Henry Goodman), aki végül rábólint fia csatlakozására a mezítlábas kereszténységhez. Tiber sztorija nem más, mint a szokásos hollywoodi megváltástörténet: Woodstock szelleme átlendítette korlátain, elérte első szexuális sikereit, némi bölcsességet csepegtetve a kisvárosban korlátok közé szorított elméjébe.

A reflektorfénybe állított Elliot sem más, mint két lábon járó klisé, érzelmi üresjárat (Demetri, a stand-up komikus faarca), akinek érdektelen és száraz alakja ellentétben áll a humoros-drámai inspirációkkal, ferdítő mítoszai pedig Lee valóságigényével. Így aztán a film nem lesz se vicces, se megrendítő; csúcspontja a felemás, ám végtelenül ironikus zárójelenet, a Langról elrugaszkodott portrét festő Jonathan Groffal, amint lováról nyugtázza bölcs és joviális mosolyával az eredményeket, a szeméttel borított mezőt és domboldalt. Végtelen optimizmussal indul el egy újabb ingyenes koncert szervezése felé (a Rolling Stones altamonti fellépésének tető alá hozása ez), ami utólag a szívfájdítóan romantikus és utópisztikus ellenkultúra ómegája, halála lett. Ám ettől még a csúcspontról, a szabályt erősítő kivételről, Woodstockról nem tudtunk meg többet, és ami fontosabb, nem éreztünk át belőle többet: Lee már-már perverz távolságtartással határolja el magát a fesztivál csoportpszichológiájától, kulturális mélységeitől, és főként annak zenei oldalától.

Attól a zenétől, amely végeredményben talán az egyetlen olyan közeg, amely absztrakt szövetének lyukaiban teret tud adni egészen konkrét szociális és ideológiai állásfoglalásoknak is; és annak a kornak, amikor szájon csókolták a szabadságot, és ez napi 24 órás elfoglaltság volt. Attól a zenétől, amelynek síró gitárszólamaiban, őrült sámántáncaiban, monoton kántálásaiban, pszichedelikus, jazzes improvizációiban és bluesos keserédességében megjelenik ezen kultúra romantikus-melankolikus elégiája és lebegő dekadenciája egyaránt, időtálló leképezését nyújtva egy tovatűnt álomnak. Nem véletlen, hogy a fellépők nagy része azóta kultikus sztárstátuszba emelkedett, míg az eseményről szóló filmeket – leszámítva az esemény minél több oldalát bemutató, monumentális dokumentumfilmet – a feledés homálya fenyegeti; és ez alól sajnos Ang Lee filmje sem kivétel…

Forgalmazó: Budapest Film