A dráma emlékezetem szerint hat önálló történetszálat tartalmaz, amik időnként, bizonyos hívószavak kapcsán pillanatokra átváltanak egymásba. A legfontosabb ezek közül a 2012-es olimpia említése, hiszen az egyes szálakat a közös hely és idő kapcsolja össze. Angliában vagyunk, azon a napon, mikor kiderült, hogy London kapja a szervezés jogát. Ezek az átkapcsolások fűzik még szorosabbra a különálló történetek viszonyát – kapcsolatrendszert hoznak létre az egyébként egymással soha nem találkozó karakterek között. Az átkapcsolások segítségével létrejön egyfajta ráismeréses dramaturgia: az egyes epizódok, mire saját helyükre kerülnek, már ismerősként térnek vissza. A közös hely és idő mellett a történetszálak közt összefüggést teremt a cím is – egyaránt pornográf cselekedetnek minősül a vérfertőző szexualitás, a leküzdhetetlen vágy egy csirkecomb után, az öngyilkos merénylet. Pillanatképek egy magányos, pornográf társadalomból.

A speciális dramaturgiát megfelelően szolgálja az előadásban a díszlet-, a térhasználat. Az alapvetően üres színen mindössze néhány hosszúkás téglalap alakú, átlátszó plexilap lóg fémhuzalokon. A plexilapok összekötnek és elhatárolnak – egységes képet hoznak létre az izolált történetszálakból, elválasztják egymástól a különálló helyszíneket, közben távolságot teremtenek szereplő és szereplő, illetve néző és szereplő között. Ahányszor fizikai közelség alakul ki a színpadon, a plexilap vagy a résztvevők közé kerül, vagy a nézőteret választja el az egymással érintkező két színésztől.

A látványtervező, Kinter Alexandra plexi megoldása egyszerű és tiszta gondolat, nagyon is megfelelő a Pornography esetében. Egyszerre érzékelteti a történések egyidejűségét, és fejezi ki a drámában ábrázolt rettenetes magányt. Emellett fontosnak tartom megjegyezni, hogy bár gondolatilag hibátlan a plexilapok használata, praktikus értelemben időnként kicsit illúzióromboló a megoldás. A vékony plexi sajnos meglepő módon jól szigeteli a beszédhangot, így néha az első sorban ülve is nehézséget okozott hallani a szöveget. Látványszempontból is adódnak kevésbé felemelő pillanatok, szemből megvilágítva ugyanis kifejezetten szembetűnővé válnak a plexin a kéznyomok, foltok, ujjlenyomatok, és elvonják a figyelmet.

A hat történet közül három tisztán monologikus, a másik háromban két-két szereplő jelenik meg. Az előadásban résztvevő öt színész közül tehát három egynél több szerepet játszik. A szerepek közti átjárás általában problémamentes – a világos, praktikus térhasználat segíti a szerepek elkülönítését, emellett nagyjából jól működnek a szerepösszevonások. A férfi szerepek esetében mindig minden világos, egyértelmű, kiegyenlített. A női szerepekről ugyanez sajnos nem mondható el. Sophie Thompson lényegesen nagyobb részt kap az előadásban, mint a többiek, egyszerűen sokkal több a szövege. Ez a hangsúlyeltolódás nem szerencsés egy ilyen szerkezetű, eredendően főszereplőmentes dráma esetében.

Ez a szerephalmozás ráadásul további következetlenségeket eredményez az előadásban. Egy alkalommal például az a kényszerhelyzet áll elő, hogy Sophie Thompson az általa játszott két szerep között kapcsol át és vissza, a néző összezavarodik, az értés nehézségekbe ütközik. Az sem különösebben szerencsés, hogy ez a zavaros pont épp az előadás első tíz percében jön el, mikor a néző még csak ismerkedik az átkapcsolások speciális rendszerével. Hasonlóképpen problematikus a jelmezek rendszertelensége: az öt szereplőből négy mindvégig ugyanazt viseli, egyedül Thompson öltözik át, ha jól emlékszem, háromszor is. Kis rosszindulattal azt is mondhatnám, olyan csinos a színésznő, hogy élvezet öltöztetni, de a valódi cél nyilván a szerepek hangsúlyosabb megkülönböztetése volt.

Az előadásban végig keveredik egy realisztikus és egy stilizált játéknyelv. Az egységesség hiánya önmagában még nem lenne feltétlenül zavaró, ha legalább valamilyen rendszert fel lehetne fedezni. A játéknyelv azonban nem kötődik sem színészhez, sem jelenettípushoz, sem szerephez. A váltakozás így időről-időre csak kizökkenti a nézőt.

Hasonló a problémám a háttérvetítéssel kapcsolatban: nem sikerült megértenem, hogy mikor van és mikor nincs vetítés, illetve meglehetősen zavarosnak találtam az egyes képekből összeálló egészet. A képek ugyanis hol konkrét helyszínt idéztek meg, hol asszociatív módon, hol pedig csak fényfestésszerű hangulati elemként működtek.

Végigolvasva, amit írtam, egy dolog látszik világosan: hajlamos vagyok elveszni a részletekben. Komoly önvizsgálat után kimondhatom, ez egyáltalán nem jellemző rám. Sokkal inkább az előadásra jellemző. A rendezés, a díszlet, a színészi alakítások közös erővel létrehoztak néhány kiválóan működő jelenetet, emlékezetes színpadi pillanatot. Ezek a pillanatok azonban nem álltak össze igazán sűrű kapcsolati hálóvá, megmaradtak a véletlenszerű egymás mellé rendeltetés szintjén, így bizonyos elemek sajnos nem kerültek a helyükre. A Pornography a Merlin Színházban nem tett rám egységes, erős benyomást. De néhány szép és megrázó benyomásfoszlányt azért szereztem az este.

Simon Stephens: Pornography

Angol nyelvű előadás

Sophie Thompson
Alexis Latham
Matt Devere
Mike Kelly
Sylvia Llewelyn

Videó: Prokaj Ádám
Látvány: Kinter Alexandra
Jelmez: Németh Fruzsina

Rendező: Magács László

Bemutató: 2009. november 19.
Merlin Színház