A tematikájában és elrendezésében is merőben különböző három kiállítás, amit a Ludwig Múzeumban aznap láttam (az állandó: Félreérthetetlen mondatok, és két időszakos: a Hatalmi játszmák és A képzelet tudománya) egyesülve egy minden kiterjedésében „burjánzó” teret hozott létre, amiben az ember szabadon bolyonghatott. Szobában szoba. Takarás, függöny, kiszögellés, bemélyedés… Vagyis le- és szétválasztott terek, amelyekben érzékletessé vált, hogyan válaszolnak kortárs művészek ilyen-olyan matériák segítségével a kérdésre: Miként talál egymásra gondolat és felület?

 

A Ludwig Múzeum falai ugyanis nem arra szolgálnak, hogy szöget verjenek beléjük, majd azokra a szögekre úgy akasszanak képkeretet, hogy az abban foglalt képnek a falhoz már ne legyen köze. Ez nem csak azért van így, mert az alkotások nagy része – tér- és videó-installációk – alaptermészetüknél fogva nem kívánják meg a rámát meg az „odaszegezést”, hanem azért, mert a falakat és az általuk körülzárt tereket itt tudatosan játékba hozzák egészen addig, amíg a felület túl nem tud mutatni önmagán. Nem segédlet lesz többé, amire akasztunk, aminek nekitámasztunk, amibe elhelyezünk, azért, mert nem tehetünk mást. A felület itt nagyszabású lehetőség, amellyel az alkotók – így vagy úgy – élnek.

 

Az azóta sajnos már bezárt Hatalmi játszmák című kiállításon szereplő dán művészek egy része nem csak újszerű térkihasználással (elfüggönyözött, random felvillanó színes lámpákkal; megvilágított sötétkamrában hallható rádiójátékkal; videó-installáció képernyőhatárának mentén előidézett tükrös/trükkös térnyújtással) hívták fel a figyelmet a felület mint olyan lehetőségeire, hanem tematizálták is a rendelkezésre álló tér kihasználhatóságát: több műalkotás tárgyaként is megjelent a „köztér” fogalmának egy-egy alternatív (újra)értelmezése.

 

Nem kevésbé érdekes azonban az anyagiságot kereső ötlet, a felületre íródó gondolat problémája (mondjuk ki: küszködése) A képzelet tudománya című kiállítás esetében sem. A kiállításhoz készült ismertető füzet szerint „A képzelet tudománya című kiállítás kiindulópontja és inspirációs forrása az 1945-1989 közötti időszak jellemző, elsősorban irodalmi és filmes műfaja, a science-fiction.” Valóban: tudományos és fantasztikus, azaz át- és belegondolás. A tét ez: átgondolni, milyen technika van a kezünkben, és belegondolni, hogy hová juthatunk általa, rendelkezzünk akár utópikus, akár disztópikus világképpel.

 

Talán éppen itt találkozik mérnöki tervezés és művészi alkotás: mindkettőt az érdekli, hogyan járható és tölthető be a föltáruló új, az érintetlen (ismét: a felület), legyen szó akár a meg nem nevezett, havas látóhatárral szegélyezett Ismeretlenről, amelybe a végtelenített videón újra és újra elindul a megbéklyózott, vegyvédelmi ruhára emlékeztető fehér overallba öltözött alak (Anna Molska: Perspektíva, 2003), akár a földön még két lábbal – bár már csak lábujjhegyen – álló ember számára önerejéből nem befogható földi légkörről (Panamarenko: Hordozható légi szállító, 1969), vagy éppen a kisajátítás előtt álló világűrről (Sašo Sedlaček: Origami Űrverseny, 2009).

 

Épp ez utóbbi műalkotás (egy kisebb hőlégballon a kiállítótér geometriai közepén, amelynek plexi kosarában katonás rendbe állított papírrepülők sorakoznak) és a külön panelen elhelyezett, a ballon-konstrukcióhoz szervesen kapcsolódó programleírás kapcsán merült föl és válaszolódott is meg bennem a kérdés, hogy mit is keresnek ezek a Csodák Palotájából szalasztott tárgyak épp itt. Egy plakáton ugyanis a művész arról győzköd minket, hogy Japánban már dolgoznak olyan, űrsétára alkalmas papírrepülőkön, amelyek valódi, „nyílt forrás alapú” alternatívái lehetnek a jelenlegi „mainstream” űrprogramoknak.

 

Valószínűleg ez a lényege az alternatív űrprogramnak, a természettudományos alapvetéseken és a „humán tényező” legvadabb, fantazmagorikus elképzelésein nagyjából azonos mértékben nyugvó tudományos kísérletezésnek, illetve magának a művészetnek is: hinni abban, hogy aminek helye – azaz a térben más jelenség által még el nem foglalt, maga számára önnön alkotó erejéből kihasított szeletkéje – van, annak van létjogosultsága is. Legyen az egy ülésszerű helikopter-prototípus (Panamarenko: Hordozható légi szállító, 1969), egy hajtogatott űrsikló, vagy egy napjainkban készült, hidegháborús elképzeléseket unalomba fullasztó fotósorozat (Gerard Byrne: 1984 és ami utána következik).

 

A térkitöltés lehetőségeinek (repülés, űrutazás) tárgyba kódolása mellett több műalkotás foglalkozik időbeli „kiterjedéssel”, azaz tematizálja a jövőt vagy éppen a múltat, illetve az azok közti átjárást. Kaszás Tamás Kollapszista emlékműve például a mi jelenlegi civilizációnk egyrészt kissé random módon válogatott, másrészt anyagában néhol manipulált, de valahol mégiscsak jellemző tárgyaiból (műanyag gyümölcsös láda; fűzfavesszőből font, szántalpas bevásárlókocsi; napozó/árnyékoló gyékényszőnyeg) épített mementó a jövőből, amelynek polcokra helyezett futónövényei, valamint a talapzatán vízzel telt befőttesüvegben zavartalanul csírázó vöröshagyma sugallnak valami váratlanul hihető és megnyugtató organikusságot.

 

Jóval elvontabb és nyugtalanítóbb felütéssel, de ugyanerről az idősíkok közti föltérképezetlen, ám attól még meglévő, sőt szerves kapcsolódásról szól Chris Marker A kilátóterasz (1962) című, a sci-fi műfajában megkerülhetetlen alapműnek tartott filmje, amelyben egy férfi kegyetlen tudományos kísérletek alanyaként lesz időutazó, és próbál utánajárni egy gyermekkorában őt traumatizáló, bevésődött emlékkép eredetének. Teszi ezt egészen addig, amíg meg nem érti, hogy nem az általa összeesni látott nő identitásával, hanem saját halálával kell szembenéznie. Az egymás után vágott, fekete-fehér fotókból álló kisfilm időtlenségének köszönhetően – pontosabban amiatt, ahogyan a visszatérő képek és a narrátor szájából elhangzó történet alámossák a teleologikus időfogalmat – jóval nehezebben emészthető, mint azok a művek, amelyeknél a néző belehelyezkedhet a múlt sokszor naiv futurizmusát megmosolygó „jelen gyermekének” kényelmes szerepébe (Gerard Byrne: 1984 és ami utána következik – a hatvanas évek leghíresebb sci-fi írói közt lezajlott beszélgetéseket rekonstruáló videó; Jane és Louise Wilson: Álom idő – az első orosz legénységű rakéta kazahsztáni Kozmodromból történt fellövését rögzítő dokumentumfilm stb.).

 

Kellet nekem idejönni. Vagy méginkább: ide kellet nekem jönni. Azt kaptam, amit debreceniként volt szerencsém a Modem révén megszokni és megszeretni: nem csak kortárs műalkotásokat, hanem open source (nyílt forrás alapú) együttgondolkodást.
 

A képzelet tudománya című kiállítás megtekinthető 2010. június 27-ig Budapesten, a Ludwig Múzeumban.