Pernelle-nét, a bundát viselő, enyhén sminkelt vénasszonyt igyekszik betuszkolni a kocsiba Elmira – dögös, középkorú nő, kissé kihívó, de nem közönséges asszony, éppen megfelelő mennyiségű időt tölt kozmetikusnál, fodrásznál és aerobikórán. Közben Damis a külvárosi ház kertjében puffog, rettentő dühös, mert újabban beszólnak neki, ha a haverjaival sörözni indul. A lassú (de nem buta) észjárású, nagydarab fiatalember – ahogy Pernelle-né megjegyezte – valóban lejár a konditerembe, és némi lelki rokonságot mutat a széjjelveréssel fenyegetőző biztonsági őrökkel. Dühös kitöréseit Mariane, a húga és Dorine, a komorna hallgatja. Ahogy Damis a válogatott szidalmakat ontja Tartuffe-re, Mariane szája elé tartott kézzel fel-felvihog, s néha aggodalmasan Valérjára gondol – minden vágya, hogy szerető feleség és jó anya legyen. A tűzrőlpattant Dorine a székely góbék kópéságával vetekedő megjegyzésekkel kontráz Damis-ra. Cléante – őszülő, öltönyös férfi – azon morfondírozik, hogyan hasznosíthatná a legutóbbi konfliktuskezelési tréningen elsajátítottakat. Mellesleg fontos és sikeres ember, akinek adnak a véleményére. Szánalmat érez Orgon iránt, de elég tisztelettudó ahhoz, hogy ezt ne mutassa ki és hogy tanácsaival egyengesse a családfő útját.

Parti Nagy Lajos Tartuffe-átiratának (PNL) egyik vonzereje, hogy könnyedén teremti meg a fentiekhez hasonló, a mai társadalomhoz kapcsolódó asszociációkat. Vas István fordítása (VI) ugyan költőibb és lebegőbb, de kisebb mértékben jellemzi a szereplőket beszédükkel. A PNL szereplői a szó szoros értelmében használják a nyelvet (sőt, egyesek el-), és beszédstílusukkal az „átkos” utáni korszak egy-egy jellemző embertípusát ábrázolják. A PNL ezen túlmenően átértelmezi és árnyalja a szereplők közötti kapcsolat- és motivációrendszert.

A VI-vel ellentétben Pernelle-né, Orgon és Tartuffe például sajátosan elkülönül a többi szereplőtől. Őket Parti Nagy „megsárbogárdijolánosította”, s bár egy csöppet iskolázottabbak az ibusári jegypénztárosnál, beszédstílusuk félműveltségre vall. (Érdekes kérdés, hogy vajon a Tartuffe-fel való találkozás előtt is így beszéltek-e.) Megszólalásaik rendkívül modorosak. Pernelle-né előszeretettel ferdít idegen szavakat (pardonjál; agyő mars), Orgon és Tartuffe ugyanakkor ádáz purista, ortológus. Beszédükbe erőszakosan (és helytelenül) tuszkolják a ma már nem termékeny igeragozási formákat (panaszkodandott; meghallgatandta; ugyan ki volnők én), elferdítik és összezavarják a szólásokat és (vallási) frázisokat: Te is hibás vagy a Deákné vásznánál; porhüvely legyek. Orgon és Tartuffe a magyar költészetbe is belekontárkodik: … Szelíd sugarának / Villámfényénél látom, mi fontos, mi nem; A sír, hol nemzet süllyed el, nem hallgat így. E három szereplő nyelvezete tehát nevetség tárgyává válik, s a VI-hez képest ez különösen Tartuffe esetében, az udvarlási jelenetnél látszik. Míg VI-nél Tartuffe kifejezetten cyranoi alkat (S ha önre néztem, a halandó, földi bájban / A természet örök teremtőjét csodáltam), PNL-nél vérszemet kap a benne lakozó dilettáns költő: Forró imáim szemérme epedáját / Lám, megperzselték végre, s most itt ül velem. Pernelle-né, Orgon és Tartuffe abban is különbözik a többiektől (és VI-s alakváltozataiktól), hogy van nyelvi öntudatuk: jelenlétükben nem szabad csúnyán beszélni, és Pernelle-né önmagához képest hülyének tartja Damis-t, amikor a fiú nem érti „képes” beszédét (De a haraszt szomszéd addig-addig zörög, / Ameddig a végén már a szél is fújja).

A többi szereplő nem akarja nyelvileg meghaladni önmagát. Cléante például kimondottan normálisan, higgadtan beszél, úgy, ahogy az egy elfoglalt, fontos, elismert emberhez illik: egy percem van, bocsáss meg. Damis és Dorine pedig kifejezetten kreatív: nyelvi szintjüknek megfelelő eszközökkel új képeket teremtenek (és ritkábban ferdítenek, vagy vétenek el már rendelkezésükre álló magyar frázisokat): mióta itt fötör ez az imahernyó; görénykölni; Szidolozhatod neki a glóriáját. Marianne viszont még VI-s alakváltozatához képest is tehetetlenebb az apja akaratával szemben és még az is megfordul a fejében, hogy Orgonnak talán igaza van: Apánk olyan bölcs volt mindig. Nyilván tudja…; Hát kinek higgyek most, ha hinni is, nem is.

Ami a drámán belüli kapcsolatrendszert illeti, a PNL tovább árnyal néhány olyan mozzanatot, melyekről eddig csak sejtésem volt VI elolvasása után. Ez az árnyaltság főleg Orgon motivációira vonatkozik. A PNL először is nyitva hagyja a homoerotikus értelmezést, másodszor tovább mélyíti az abszolútumok nélküli világban kapaszkodni igyekvő ember tragédiáját. Orgon, fekete-fehér, ellenőrizhető és hatalma alá hajtható világra és családra vágyik: A teremtésit, lesz itt rend, ne féljetek! / Majd én megmutatom. Ezzel szemben gyermekei igyekeznek saját akaratukat érvényesíteni, felesége más férfiaknak is tetszik és amúgy sem áll jól a szénája az ágyban (… legföljebb hitvesi ágyban, / ha még emlékszel), és kisebbségi komplexusa van Cléante-tal, a „nagy tudóssal” és a „bölcsek kövével” szemben. A sógor világnézetének legfontosabb eleme a relativitás, és ez Orgon szemében egyenlő azzal, hogy Cléante mindent fölényesen lenéz és hogy semmiben sem hisz: Iróniával pótoljátok a semmit. Egy alkalommal megkísérli Cléante fegyverét sógora ellen fordítani: Nem ti ugrattok, hogy minden viszonylagos?

Ez a tragikus mozzanat Orgon nyelvezetében is tetten érhető. Nem ő, hanem nyelvi szuperegója beszél a darab nagy részében. Amikor azonban összeomlik benne a Tartuffe-rendszer, előtör belőle az állatias „költő”, s nem is az elhasznált bazdmegek és cseszdmegek nyelvén beszél, hanem új ocsmányság-szavakat alkot.