A Családi albumból címet viselő első ciklus a kötet legegyedibb, legérdekesebb része. A családi előzmények, tulajdonságok magára mérésével a beszélő saját személyiségének alapjait elemzi és mutatja be. Idilli, falusi miliő rajzolódik ki, egy olyan hely, ahol ezer éve ismétlődő tevékenységek nyugalma és biztonsága uralkodik, és ahol a mindennapok szakralitásának mélyén annyi feszültség és dráma bújik meg, amennyi feltétlenül szükséges az élethez.

 

A ciklus legtöbb versében alkalmazott, mába eljutó, mából figyelő, emlékező szerkezet megadja a beszélő egyik jellemző tulajdonságát, a múlt egyes mozzanatainak örökségként való beépítését a jelen szituációiba (a cezúrát szinte mindig egy most-tal jelezve): „A rozsdás késeket meg csak most dobtam ki” (A rozsdás kések); „Most nem etet meg senki sem…” (A muskátliültetés ideje); „Most is eszünkbe jut…” (Egyikünk sarkát sem éri víz) stb. Egyúttal kulcsot ad a kötetcím szemlélődő hanghordozásának megfejtéséhez is (a címadó vers épp ennek a ciklusnak a záródarabja).

 

A feltűnően nagyszámú mottóhasználat egyrészt a családtagok értékvilágához való hasonulást pontosítja tovább, másrészt felkínálja az irodalmi hagyomány követésének lehetséges kódjait. Több ószövetségi szöveg mellett a Talmudból, Tranströmertől, Eliottól és Bartis Attilától is találunk idézetet. Ezek a nevek azonban talán az adott esetben sokkal inkább csak tematikailag, mintsem poétikailag kapcsolódnak Lázár Bence András költészetéhez.

 

A szerzőre ebben a részben általánosan, máshol alkalmanként (ld. Egy istentelen pécsi éjszaka látomása a Fehér lapjaim ciklusból) jellemző egy másik technika, egyfajta ismétlés, mely hol csak egy-egy szót („hajótörött” – Hajóval megyek majd), hol egy-egy szószerkezetet („egy nyári délelőtt” – Egy nyári délelőtt), hol egész tagmondatokat („Amit az én jó nagyanyám válogatott, / aki mindig süti azt a bejglit, / azért, hogy az ő unokája / és az ő férje, az én jó nagyapám jól lakjon néha (…) amit jó nagyanyám adott nekem, / aki süti azt a bejglit minden karácsonykor, / hogy az ő unokája és az ő férje, / az én jó nagyapám jóllakjon néha (…) az én jó nagyanyámnak,/ aki süti azt a bejglit az ő unokájának és az ő férjének, / az én jó nagyapámnak” – Betlehem felé) is megmozgat. Ez nevezhető akár mantrázásnak, de még inkább (ha már három mottó is innen való) ószövetségi zsoltárokra jellemző gondolatritmusnak is. Szövegeken átívelő módon érvényesülnek egyes szereplőkhöz, tárgyakhoz kapcsolódó, epiteton ornanshoz hasonló szerkezetek is (sárga nárcisz; jó nagyanyám). Ezen megoldások és a jó néhány visszatérő motívum csak még személyesebbé teszik ezt a világot, szinte egy magánmítosz teremtődik annak minden apró részletével, a szereplők pedig olyan szerető odafigyeléssel íródnak meg, hogy a 13. vers (a ciklus) végére már ismerősünkké teszi mindannyiukat (ez az ismerőssé tétel tűnik el később a nőkről szóló, harmadik ciklusban).

 

A fentebb megidézett ismétlések határozott dallamosságát továbbfokozzák az LBA-ra szintén jellemző hátravetett jelzős szerkezetek („uborkát, az ecetest”, „teát, feketét” – A rozsdás kések; „muskátlit ültetett, pirosat”, „asztalt, kopottat, műanyagot” – A muskátliültetés ideje).

Persze mindkét eszköz képes belerántani egy szerzőt a túlhasználat csapdájába, és LBA többször bele is fut ezekbe. Vannak szövegek, melyek emiatt túlírttá és ebből következően súlytalanná is válnak.

 

A Fehér lapjaim című második ciklus legtöbb verse amolyan ötvözet, még az első vagy már a harmadik részre jellemző motívumokat is használ. Emellett az is feltűnő, hogy a ciklus gerincét leginkább a „harcostársakhoz”, néhol az ajánlásban nevesítve meg is jelenő „költőbarátokhoz” szóló, illetve az ilyen hangvételű, beszédmódú versek alkotják.

 

A harmadik ciklusban a nőkhöz és a férfiszerephez való viszony kerül elő, de eltűnik (vagy elfogy) az a személyes közelítés, amely a családtagoknál még jellemző volt. A nő inkább mint test, mint fogalmi jelenség realizálódik, nem egyedi, hanem prototipikus társ-figura. Ez a felfogás és maguk a szövegek is jól harmonizálnának az Elképzeltelek cikluscímmel, ha egy idő után nem válnának rutin- és reflexszerűvé, valamint ha nem a ciklus két legjobb verse, az Alvászavar és az egész kötetnek is az egyik csúcspontja, a Nem történt semmi lógna ki épp ebből az elképzelésből. Az utóbbiaknál önmagukban is létező, független, sőt akár ellenálló, érdekes nők, míg az összes más esetben a beszélőnek alárendelt, általa értelmet nyerő, szeszélyeihez idomuló, körvonal nélküli találmányok jelennek meg. Emiatt aztán jelentőségét veszti a sor, mely a családdal mint alapokkal kezdődött, a barátokkal mint harcostársakkal folytatódott és a nővel mint céllal zárulhatott volna.

 

Mégis azt mondhatom Lázár Bence András egyetlen nagyobb hibát követett el: olyan tematikai, poétikai és verstechnikai megoldásokat alkalmazott, talált ki magának, ahol szigorúan tilos egy szóval is többet beszélni a kelleténél. Mégis, a (túl korai) első kötetek átka őt is utolérte: a mindent, a sokat, a minél többet elmondás szándéka, akaratossága. Persze ezt a sok-sok mondanivalót (dumát) is kezelni lehetett volna némi önreflexióval, öniróniával. Ennek talán még jelei is mutatkoznának mint „Nehéz volt a beszéd, s könnyű a hallgatás” (Otthon ebédeltünk), „Mért nem szólt senkihez, ha szólhatott” (Egy nyári délelőtt), „…nem jártattam a szám” (A muskátliültetés ideje); „…nem keres szavakat” (Maguktól záródnak) vagy az egész kötet első mondata: „Most a csend…” (Hajóval megyek majd), ha mindez nem a kritikus, az értelmező apologetikus magyarázkodása lenne. Így aztán a csend, a hallgatás mellett ez az önirónia hiányzik legjobban Lázár Bence András első kötetéből.