Neil Marshall méltán számít generációja egyik legjobb brit zsánerfilmesének: első filmje, a farkasember-mítoszt felfrissítő Démoni harcosok még csak minimális büdzséjéhez mérten remek munka, az ezt követő A barlang viszont már közel áll a tökéletességhez, és joggal nevezhető az évtized egyik legjobb horrormozijának. A rendező ezután a Végítélettel hallatott újra magáról, e komolyan nehezen vehető akció-sci-fi pedig erősen megosztotta publikumát. Úgy tűnt, Marshall beleesett a fiatal és sikeres filmesek tipikus hibájába: miután reputációjával nagy alkotói szabadságot és költségvetést harcolt ki magának, önmaga szórakoztatására készített el egy kedvencei előtt tisztelgő, már-már művészfilmesen zavaros és öncélú fércművet. Még itt is meg tudta mutatni tehetségét, a Végítélet így nemes szemétként abszolút működött, viszont bebizonyosodott, hogy Marshall nem egy Tarantino, illett tehát alázatosan visszatérnie a minőségi zsánerfilmekhez.

Választása a szandálos akciófilmre esett: az ókori rómaiak Britanniában szőrén-szálán eltűnt kilencedik légiójának legendáját dolgozta fel, amihez ráadásul személyesen is kötődik, mivel szülővárosától nem esik messze Hadrianus fala. E műfaj a Ben-Hur és a Spartacus idején, az ötvenes években virágzott a legjobban, hogy aztán A Római Birodalom bukása hosszas tetszhalott állapotra kárhoztassa. A Gladiátorral a zsáner az ezredfordulón kelt életre, viszont a még éppen vállalható Trója után a Nagy Sándor, a hódító újra a műfaj kifáradását mutatta. A 2006-os Apocalypto még csak a Passió meglepően ütős kizsákmányolása volt, de a 300 újra trendivé tette a szandálos akciófilmet, amit az elsősorban ezt koppintó Spartacus: Vér és homok (egy "Vér és cicik" alcím jobban összefoglalná e nem túl bonyolult, de annál sikeresebb sorozat lényegét) példáz jól.

A kilencedik légió sztorija pofonegyszerű: 117-ben, Britanniában járunk, ahol a rómaiak egyre kevesebb sikerrel háborúznak a gerilla-harcmodorban utazó őshonos barbárok, a piktek ellen. Végső megoldásként egy renegát pikt felderítő, a szépséges és néma Etain (Olga Kurylenko) vezetésével indul meg a kilencedik légió, a bosszúszomjas amazon azonban tőrbe csalja a rómaiakat. A tönkrevert légió néhány túlélője, köztük a rokonszenves Quintus Dias (Michael Fassbender) megpróbálja megmenteni fogságba esett hadvezérüket, de kudarcuk után a fejvesztett menekülés mellett döntenek, ám Etain és harcosai utánuk erednek.

A kilencedik légióban tehát nincs sok a 300 kidolgozott felsőtestű harcosainak heroizmusából, hőseink Apocalypto-mintára a menekülés, és Gladiátor-módra a harc között választhatnak. Marshall nem törekedett történelmi hűségre, de a 300 és a Spartacus: Vér és homokkal ellentétben nem is stilizálta túl filmjét, a nagyközönség elvárásaihoz igazodva igyekezett biztos alapokon álló történetet alkotni. Hősei nem mutatnak emberfeletti fizikai képességeket, nem veszik fel a harcot sokszoros túlerővel, üldözőik alig vannak létszámfölényben hozzájuk képest. Csípik őket a bogarak, kínozza őket az éhség, sérültjeik hátráltatják őket, a farkasok és a mérges gombák ugyanolyan veszélyt jelentenek rájuk, mint a hazai pályán verhetetlen piktek. Erős atmoszférája ellenére Marshall forgatókönyve - hőseihez hasonlóan - több sebből vérzik, pedig szinte minden kellő elem megvan a történetben, csak a sorrend rossz.

A két összecsapó erő, a piktek és a rómaiak viszonyával már a kezdetektől gond van, nehéz ugyanis eldönteni, hogy Marshall mit akart kihozni ebből a konfliktusból. Ha csak ürügyet a harchoz, akkor túl sokat magyarázkodott feleslegesen, ha pedig egy szimpla protagonista-antagonista ellentétet, akkor túl szimpatikusnak ábrázolta a pikteket, és brutálisnak a megszállókat. A két fő gonosztevőnek, a pikt fejedelemnek és Etainnak a kezdetektől olyan motivációja van, hogy a helyükben kevesen lettek volna barátságosabbak, ha viszont amorális a történet, akkor végül miért válik utóbbi megtestesült gonosszá? A rendező egyébként gyakorlatilag szerelmes a szűkszavú amazonba, aki a Végítélet Mad Max és Snake Plissken ihlette hősnőjének egyenes ági leszármazottja, de közben kitart a jelentéktelen és elnagyolt karakterű főhős, Quintus Dias nézőpontja mellett. Etain karaktere ezalatt végig uralja a filmet: akármilyen vézna is a szerepre Olga Kurylenko, az Elemi ösztön óta nem láthattunk vásznon ilyen karizmájú nőstényördögöt. Az antagonisták kidolgozása persze erős suspense-t képez, de Marshall végig zavaróan váltogatja stílusát erőltetett realizmus és akciófilmes stilizáció, irónia és izzadságszagú pátosz, valamint a műfaji sémák követése és az ezekkel való szembefordulás között. Ráadásul úgy tűnik, a Végítélet buktája után a rendező most nem vállalta nyíltan, hogy "bűnös élvezet" mozit készít, az ilyen filmeknél kötelező szexet vagy meztelenséget például egy későn behozott, így tökéletesen felesleges szerelmi szállal igyekezett pótolni, célközönsége jogos bánatára. A forgatókönyv tehát elbírt volna még némi fejlesztést, de Marshall üldözésre, suspense-re és akcióra mindenképpen elegendő lehetőséget teremtett.

Amikor pedig eljön az igazság pillanata, Marshall ismét bizonyítja, hogy nála jobban kevesen értenek akció- és horror-jelenetek dirigálásához. A kilencedik légió esetében e két műfaj eszköztára egybeforr: ami a gore-faktort illeti, egy-egy harc végkifejlete az olasz horrorfilmek merészebb darabjait idézi. A csaták inkább izgalmasak, mint látványosak: nincs olyan pazar koreográfia, mint amilyet John Woo Vörös sziklájában láthatunk, és Marshall a 300 és a Spartacus: Vér és homok agyonhasznált lassításait és túlzó vérfürdőit is mellőzi. Itt is akad ugyan némi CGI, de a történethez hasonlóan az akciókat is a trendhez képest meglepő hitelesség és visszafogottság teszi átélhetővé, így a csatajelenetek még akkor is izgalmasak, ha a néző nem tudja, kinek is kellene szurkolnia.

Marshall tehát igyekezett megtalálni az arany középutat a hatásvadász, "bűnös élvezet" akciófilm és a mainstream thriller között, a végeredmény pedig egy sziklaszilárd és olajozottan működő produkció, amiről viszont lerí, hogy író-rendezője igyekezett biztosra menni. A kilencedik légiót így egyedül húsbavágóan naturalisztikus harctéri erőszak-ábrázolása emeli ki a zsáner átlagos darabjai közül, de nagy elődöket követő vérzivataros történelmi mozit rendezni nem igazán nagy vállalás, hisz ilyen volt az Oscar-szobrok alatt roskadozó Rettenthetetlen, a Ryan közlegény megmentése és a Gladiátor is. Ráadásul ez az a zsáner, amivel a legkönnyebben "megúszható" az erőszak vonzó ábrázolása, hisz ókori háborút bűn lenne bűntelennek mutatni. Látványossága miatt egy mozijegyet mindenképp megér A kilencedik légió, de bízom benne, hogy Marshalltól fogunk még ennél jobb filmet látni.

A kilencedik légió (Centurion)

Színes, feliratos, angol akciófilm, 97 perc, 2010. (16) 

Rendező: Neil Marshall

Forgatókönyvíró: Neil Marshall 

Zeneszerző: Ilan Eshkeri 

Operatőr: Sam McCurdy

Producer: Christian Colson

Vágó: Chris Gill

Szereplők: Michael Fassbender (Quintus Dias), Dominic West (Virilus), Olga Kurylenko (Etain), Noel Clarke (Macros), David Morrissey (Bothos), Ulrich Thomsen (Gorlacon)

Bemutató dátuma: 2010. augusztus 26. (Forgalmazó: Mokép)