irodalom
2010. 11. 04.
A kibeszélés állomásai
Bartis Attila – Kemény István: Amiről lehet. Magvető, Budapest 2010. 212 oldal, 2690 Ft.
Sűrű hagyományba kapcsolódik be Bartis Attila és Kemény István most megjelent, Amiről lehet című (nem interjú-, hanem) beszélgető könyve, hiszen komoly példák vannak az utóbbi évtizedekből a nemcsak alkalmi, aktuális jellegű, hanem az effajta, pályaművet átfogó, esztétikai igényű irodalmi eszmecserékre.
Bartis a könyvben a Pilinszky-interjúkat említi, de gondolhatunk Réz Pál és Szentkuthy Miklós dialógjára, Nádas Péter és Mihancsik Zsófia Nincs mennyezet, nincs födémjére, esetleg más szempontból Petri beszélgetéseire Kisbali Lászlóval és Mink Andrással a magyar politikai költészet klasszikus verseiről. Legjobban talán mégis Parti Nagy Lajos és Tolnai Ottó közös projektjével, a Költő disznózsírból című munkával állítható párhuzamba ez a mostani vállalkozás, annyi eltéréssel, hogy Keményék esetében (az egyébként végig lazán kezelt) kérdező-válaszadó szerepek fel is cserélődnek. Részemről engednék a kísértésnek, hogy azt mondjam, a két szöveg egy-egy generáció nagy beszélgetése, de ez a négy szerző születési évét ismerve már valamivel kevésbé állja meg a helyét.
Töredelmesen be kell vallanom: nem egyformán érdekelt a két beszélgető, amikor a könyvet a kezembe vettem, mégis arra gyanakszom, hogy ezzel az alapállással talán a többséghez tartozom. Azt hiszem, valamelyikük irányából lehet csak megérkezni ehhez a beszélgetéssorozathoz, amit könnyelműség és nagyon pontatlan, sőt téves következtetés lenne egyszerűen a próza vagy a líra irányaként meghatározni. Különösen, hogy végül kiderül: az effajta előzetes választás annál tovább nem nagyon mutat, minthogy a felfedezés, meglepetés örömét növeli. Persze van, hogy ez is elég.
Két nagymértékben eltérő karakter bontakozik ki az „interjúk” során. Kemény István legfontosabb jegye az esendőség, Bartis Attiláé a szilárdság. Ebből persze egyáltalán nem következik az, hogy Keményt elvtelennek, Bartist pedig merevnek feltételezzük. Sőt úgy tűnik, mintha mondatról mondatra hasonulnának egymáshoz, és lenne egy szakasza a könyvnek (talán a kétharmada körül, néhány oldal), amikor szinte monológgá válik a beszélgetésük. Annyira egy rugóra jár az agyuk, hogy az olvasó bizonytalankodni kezd: épp melyikük a félkövér, melyikük a sovány.
A cím (Amiről lehet) a wittgensteini Tractatus 7. tételét idézi fel, és a beszéd, a beszélgetés, a mesélés kereteit jelöli ki. Ezt árnyalja tovább a hátlap, ahol tematikailag is kiderül, mi is az, amiről Bartis és Kemény beszélgetnek. Politikáról talán egy kicsit többet, szerelemről talán egy kicsit kevesebbet, mint azt előre (el)várnánk. De hogy valamiről hallgatni kellene (vagy lenne érdemes), arra alig mutatkozik szándék a könyvben, eltekintve attól a néhány helytől, ahol sokkal inkább az intim szűkszavúság jellemző.
Egy-két olyan alkalom adódik a beszélgetések során, ahol a résztvevőknek nem sikerül átlépni húszéves barátságuk árnyékán. Már a könyv elején is félelmeiket fogalmazzák meg ezzel kapcsolatban („lehetetlen lesz jó pár dologról úgy beszélgetnünk, hogy majd egyikünk se feszengjen az önismétlés miatt”), és bár nem ebből az önismétlésből adódó feszengés tapasztalható, de a spontaneitás kötelezőnek lefektetett igénye néhol megbicsaklik, azaz érezhető, hogy egy-egy kérdést az olvasó tisztánlátása kedvéért tesznek fel, fogalmaznak meg úgy, ahogy.
A könyv három egységre osztásának gyakorlati szempontja érthető, hiszen Bartis Attilával először leginkább mint íróval, aztán mint fotográfussal „ismerkedünk meg”. Ám látva a Kemény által jó érzékkel hosszúra nyújtott, lépésről lépésre haladó, nekem mindenképpen átvezetésnek ható „tétovázást”, talán nem eretnekség azt állítani, hogy a két Bartis-szövegrész egyben, egy interjúként is működő és működtethető lett volna.
És ha már a politikáról, közéletről szóló szöveghelyet sokallottam, akkor talán erről mondanék még valamit. Bartis és Kemény nagyon pontosan és felelősségteljesen adnak látleletet a helyzetről, amit ők Magyarországon tapasztaltak az elmúlt 20-25 évben. Kitérnek ennek szociológiai, etnikai, gazdasági és főleg erkölcsi vonatkozásaira. Ők mélyen beszélnek arról, amiről sok helyen sokan csak felületesen, tudniillik, hogy a magyar társadalomnak ki kellene beszélni az elmúlt hetven, de legalább hatvan évet, merthogy áttételesen (vagy nem), de talán a rendszerváltás utáni Magyarország, a demokrácia is ennek a hiányába roppant (rokkant) bele mostanra.
De. Mostanra nőtt fel az első generáció is, amelyik a rendszerváltáskor, akörül született. Az első, amelyiknél (és amelyiknek) nem lehet támadási felület az sem, hogy kiszes, kisdobos stb. volt. Amelyik generáció elsőként lehet általánosan büszke a (tágan értelmezett) szüleire (akár ennek a könyvnek a beszélőire), mert azok demokráciát csináltak (megcsinálták a demokráciát), akik az euforikus pillanatban (1989. október 23.) ott lehettek a Kossuth téren, ott ülhettek a Parlament lépcsőjén (ahogy az a Kemény István által megidézett fényképen látszik).
De ők (a „szülők”) most a bizonyítványt is kiállítják: az eufória legkésőbb 2006 őszére teljesen összeomlott, eltűnt. Ha viszont ez igaz, akkor az ő mára-holnapra nagykorúságba lépő gyerekeiknek is megint elölről kell kezdeni a kibeszélés, a bocsánat, a tabula rasa szükségének lehetetlen súlyával. Pedig ezek a fiatal felnőttek már tényleg semmiről nem tehetnek.
Töredelmesen be kell vallanom: nem egyformán érdekelt a két beszélgető, amikor a könyvet a kezembe vettem, mégis arra gyanakszom, hogy ezzel az alapállással talán a többséghez tartozom. Azt hiszem, valamelyikük irányából lehet csak megérkezni ehhez a beszélgetéssorozathoz, amit könnyelműség és nagyon pontatlan, sőt téves következtetés lenne egyszerűen a próza vagy a líra irányaként meghatározni. Különösen, hogy végül kiderül: az effajta előzetes választás annál tovább nem nagyon mutat, minthogy a felfedezés, meglepetés örömét növeli. Persze van, hogy ez is elég.
Két nagymértékben eltérő karakter bontakozik ki az „interjúk” során. Kemény István legfontosabb jegye az esendőség, Bartis Attiláé a szilárdság. Ebből persze egyáltalán nem következik az, hogy Keményt elvtelennek, Bartist pedig merevnek feltételezzük. Sőt úgy tűnik, mintha mondatról mondatra hasonulnának egymáshoz, és lenne egy szakasza a könyvnek (talán a kétharmada körül, néhány oldal), amikor szinte monológgá válik a beszélgetésük. Annyira egy rugóra jár az agyuk, hogy az olvasó bizonytalankodni kezd: épp melyikük a félkövér, melyikük a sovány.
A cím (Amiről lehet) a wittgensteini Tractatus 7. tételét idézi fel, és a beszéd, a beszélgetés, a mesélés kereteit jelöli ki. Ezt árnyalja tovább a hátlap, ahol tematikailag is kiderül, mi is az, amiről Bartis és Kemény beszélgetnek. Politikáról talán egy kicsit többet, szerelemről talán egy kicsit kevesebbet, mint azt előre (el)várnánk. De hogy valamiről hallgatni kellene (vagy lenne érdemes), arra alig mutatkozik szándék a könyvben, eltekintve attól a néhány helytől, ahol sokkal inkább az intim szűkszavúság jellemző.
Egy-két olyan alkalom adódik a beszélgetések során, ahol a résztvevőknek nem sikerül átlépni húszéves barátságuk árnyékán. Már a könyv elején is félelmeiket fogalmazzák meg ezzel kapcsolatban („lehetetlen lesz jó pár dologról úgy beszélgetnünk, hogy majd egyikünk se feszengjen az önismétlés miatt”), és bár nem ebből az önismétlésből adódó feszengés tapasztalható, de a spontaneitás kötelezőnek lefektetett igénye néhol megbicsaklik, azaz érezhető, hogy egy-egy kérdést az olvasó tisztánlátása kedvéért tesznek fel, fogalmaznak meg úgy, ahogy.
A könyv három egységre osztásának gyakorlati szempontja érthető, hiszen Bartis Attilával először leginkább mint íróval, aztán mint fotográfussal „ismerkedünk meg”. Ám látva a Kemény által jó érzékkel hosszúra nyújtott, lépésről lépésre haladó, nekem mindenképpen átvezetésnek ható „tétovázást”, talán nem eretnekség azt állítani, hogy a két Bartis-szövegrész egyben, egy interjúként is működő és működtethető lett volna.
És ha már a politikáról, közéletről szóló szöveghelyet sokallottam, akkor talán erről mondanék még valamit. Bartis és Kemény nagyon pontosan és felelősségteljesen adnak látleletet a helyzetről, amit ők Magyarországon tapasztaltak az elmúlt 20-25 évben. Kitérnek ennek szociológiai, etnikai, gazdasági és főleg erkölcsi vonatkozásaira. Ők mélyen beszélnek arról, amiről sok helyen sokan csak felületesen, tudniillik, hogy a magyar társadalomnak ki kellene beszélni az elmúlt hetven, de legalább hatvan évet, merthogy áttételesen (vagy nem), de talán a rendszerváltás utáni Magyarország, a demokrácia is ennek a hiányába roppant (rokkant) bele mostanra.
De. Mostanra nőtt fel az első generáció is, amelyik a rendszerváltáskor, akörül született. Az első, amelyiknél (és amelyiknek) nem lehet támadási felület az sem, hogy kiszes, kisdobos stb. volt. Amelyik generáció elsőként lehet általánosan büszke a (tágan értelmezett) szüleire (akár ennek a könyvnek a beszélőire), mert azok demokráciát csináltak (megcsinálták a demokráciát), akik az euforikus pillanatban (1989. október 23.) ott lehettek a Kossuth téren, ott ülhettek a Parlament lépcsőjén (ahogy az a Kemény István által megidézett fényképen látszik).
De ők (a „szülők”) most a bizonyítványt is kiállítják: az eufória legkésőbb 2006 őszére teljesen összeomlott, eltűnt. Ha viszont ez igaz, akkor az ő mára-holnapra nagykorúságba lépő gyerekeiknek is megint elölről kell kezdeni a kibeszélés, a bocsánat, a tabula rasa szükségének lehetetlen súlyával. Pedig ezek a fiatal felnőttek már tényleg semmiről nem tehetnek.
Szerzők
-- Fehér Renátó --
