A Macska nem éppen tágas belső tere hamar megtelik érdeklődőkkel és törzsvendégekkel, akik türelmesen várják végig a zenészek becuccolását, a bevilágítást és a szitárhangolást. Szerencsére itt jó ételekben sincs hiány, a rendelések gyorsan kiérkeznek az asztalokhoz, így hiába kell attól tartanom, hogy evőeszközcsörgés nyomja majd el a koncert meditatív jellegű számait. Mire minden összeáll, a közönség nagy része már teljes figyelemmel fordul az asztalok mellől a szőnyegen ülő zenészek felé.

Ahogy az ének (egyébként hangosítás nélküli) hangereje betölti az egész teret, a háttérzaj is elhal. A műsor a szerelmes hangulatú rága Yaman Kalyannal indul, amelynek rendelt ideje – mint megtudjuk – kifejezetten az este. Ustad Suraj Khant Nyári Gergely tablás és Farkas Tibor szitárjátékos kíséri. A tampura hiánya csak a látvány szempontjából tűnik fel: tampurajátékos híján a jellegzetes hangzást netbookról, végtelenített fájlról hallhatjuk a háttérben.

Ustad Suraj Khan, a Chand és Suraj Khan duó fiatalabbik tagja 15 éves kora óta zenél színpadon, és 12 éves korától kezdve műveli az indiai klasszikus zenét. Édesapja, a híres Ustad Hussein Baksh Ghullo képezte ki a zenei pályára, így Suraj az indiai rágákban éppúgy otthon van, mint a pakisztáni zenében. Mivel a két ország szétválása alig hatvan éve történt meg, tradicionális zenéik gyökere, dallamkincsük közös.

Az indiai rága előadásmódja, a szabadság, az improvizációs lehetőségek végképp feloldják a zenészeket. Az énekes a rögtönzött részeket váltakoztatja a kompozícióval, a többi zenészt egy-egy ponton szólóra hívja fel. Az indiai klasszikus zenét művelő előadó szolgálatot végez: gyönyörködteti a hallgatóit, feladatát kiváltságnak tartja, és folyamatosan kapcsolatot tart fenn a közönségével. Az európai és ázsiai klasszikus zene és előadásmód értelmezése, egymással való összevetése érdekes feladat volna, hiszen amíg az európait kották rögzítik, és az interpretációs lehetőségekkel együtt is viszonylagos kötöttség, a szerzőtől való erős függés jellemzi (igaz, hogy az áriák komponálásakor állítólag Mozart is helyet hagyott énekesei számára némi rögtönzésnek), az ázsiai klasszikus előadásmód a legnagyobb kreativitást, készenlétet várja el a zenésztől.

Mindjárt a rága után jön Nusrat Fateh Ali Khan, a pakisztániak egyik kedvenc, tragikus hirtelenséggel elhunyt énekesének híres száma, a Dum Must Qalandar. Aki eddig nem vette észre, hogy a Macska étterem, a maga adventi hangulatával, hideg padlójával és füstös sarkaival ázsiai vendégfogadóvá lényegült át, az most eszmél. Ha a koncert elején kicsit kizökkentő is volt, hogy a zenészek a földön, a hallgatók pedig székeken, asztaloknál helyezkednek el, ez a tényező mostanára egyáltalán nem zavaró.



Úgy tűnik, a Mesternek az első rága után a lassan csordogáló számokból elég is volt, innentől szinte csak szúfi dallamok következnek (Mahijardi Ghorolli Dardi, Laal Mer Paat), a dalok szövege Guru Jina nyersfordításában el is hangzik. A tabla belépésekor egyszerre mozdulunk be, ütemre tapsolunk, a gyerekhallgatóság a zenészek elé penderül.

Ahogy asztalom mellől a néhány lépéssel arrébb kiterített szőnyegen, a térdem magasságában ülő zenészeket figyelem, nem tudom megállni, hogy ne irigykedjek. Legfőképpen irigylem azt a magyar tablajátékost, akinek Suraj Khan a számok szünetében, egyfajta keveréknyelven utasításokat oszt, akire a Mester a szólók közepette, egy-egy kiálláskor kinéz, és aki annyira együtt lélegzik az általa kísért énekessel, hogy a gyors jelzésekre még egy mosollyal is képes reagálni. Vajon mit érezhet az a zenész, aki magyar létére az indiai zenét tanulmányozza, és nemcsak hogy lehetősége van igazi rágamesterrel együtt zenélni (akivel alig néhány próbalehetőségre volt csak idő), de a zenén keresztül, az adott pillanatban még kapcsolat is létrejön köztük? Ugyanígy érdekelne az is, mit érezhet a fiatal Mester, aki európai zenészektől körülvéve játssza végig az estét, olyanokkal, akik ugyan csak néhány éve mondják magukat hangszerük ismerőinek, mégis képesek végigkísérni őt a koncert anyagán, lesve minden mozdulatát.

A műsor vége felé közeledve Guru Jina Yadoki Kahani című, urdu nyelven írott dalát is elénekli (magyarul: Az emlékezés történetei), Gyarmati Gábor gitárkíséretével. Az énektechnika, a dallam sokban különbözik az eddigiektől, mégis szívesen hallgatjuk végig. Az előre felolvasott magyar fordítás szerint a szám az indiai és pakisztáni terrortámadások áldozatainak állít emléket. A koncert végén Guru Jina táncra is perdül egy szúfi dallamra; nem sok hiányzik, hogy egy apró kislány a partneréül szegődjön, de végül a táncosnő körül lobogó fekete fátyol látványára elbátortalanodik.

A műsor végén a közönség elégedett. Nem vitatom a nagy koncerttermek hangulati erejét, de az ehhez hasonló, klubhelyiség méretű helyek varázsát mégis többre értékelem. A számok közti félhangos megnyilvánulások is inkább a közönség öröméről, semmint a távoli zenekultúra iránti értetlenségről árulkodtak.