A Dürer Kávéház már zsúfolásig megtelt, mikor lihegve betoppanok, önmagamat meghazudtolva, mindössze öt perc késéssel. Az est még nem kezdődött el. Egy gyors szlalom a lépcsőkön tömörülő egyetemista érdeklődők sorai között, és máris egy asztal mellől figyelhetem az eseményeket. Mire elkezdődne a beszélgetés (minden szerző asztalhoz ült), valakinek eszébe jut kiosztani a fénymásolt fordításokat. Örülök a lapoknak, félek, hogy nem jutott el hozzám mindegyik, bosszankodok, mert a papírcsörgéstől nem hallok semmit. Adminisztrálom továbbá a meghirdetett programhoz képest az első változást: sem Nádasdy Ádám, sem Varró Dániel nem jött el.

„Alig folyik szakmai diskurzus a versfordításról, mely misztikus és szakszerű, művészet és mesterség” – mondja Géher István bevezetőjében, ajándékokat ígérve nekünk az est végére. Majd Lator Lászlót kérdezi a műfordítás szabályairól, akit közvetítőként nevez meg a nyugatos hagyomány és korunk között. Lator megtartja bevezető óráját a műfordítás-elméletbe, vázolva a magyar műfordítási hagyomány különlegességeit: az időmértékes-rímes versen túl (az indoeurópai nyelvekben mára csak a hangsúlyos verselés létezik – a cseh kivételével) a XIX. század óta tartó formahű fordítás konvencióját. Lator közben maga kéri, hogy állítsák le, ha túlságosan hosszan beszélne; nagy kár, ez az egyik legérdekesebb része a beszélgetésnek.

A szabályok tisztázása után a szabályok megszegése a kérdés: mit kezdjen az ember a magyarban a „csingilingi jambusokkal”? Várady Szabolcs Kosztolányi Dezső csalását említve – mellyel francia alexandrinokat károsított meg – a fordító elé a következetesség elvét állítja: nem kell ragaszkodni az eredeti formához, más forma is válaszható, de akkor az végigviendő a szövegen. Ezzel szemben a kötött formák fellazítását, mely elsősorban a fiatal költőknél észlelhető tendenciaként, a vers meghamisításának nevezi.

Szerzői intermezzo: a beszélgetés érezhetően egyre kötetlenebbé, hangulatosabbá válik, Várady bedobja a leggyakoribb, hétköznapi életben is előforduló hexametert: „Áfás számlaigényét, kérjük, előre jelezze!”

„Fel lehet-e rúgni a formát?” Takács Zsuzsa tegnap óta e kérdésre igennel felel, (a közönség e válaszra pedig általános derültséggel), majd taglalja a szonettfordítás nehézségeit. Lator László Kosztolányi Dezső és Karády Katalin hasonló témájú remekművét összevetve jut arra a megállapításra, hogy a forma bizony mindenható.

„Jó magyar vers legyen belőle!” – hangzik Ferencz Győző kritériuma. Ebben sokat segít az agglutináló ragozás, mely többszörösére emeli a lehetséges rímek számát. Az angol nyelvű irodalomban nincs akkora rangja a fordításnak, mint nálunk, nem is a formahűség, sokkal inkább a tartalom, egyfajta „nyersfordítás” az elvárás. (Ha a rímek terén elég jól is állunk – az angolban nincs asszonánc sem! –, a kulturális kommunikáció terén még van mit fejlődnünk a hollandokhoz, kanadaiakhoz képest, akik komoly ösztöndíjakkal, pályázatokkal segítik saját és külhoni fordítóikat, sőt majdhogynem nemzetközi piacra termelnek – teszi hozzá Géher némi iróniával.)

„Életem fényűzése” – vallja Kiss Zsuzsa a műfordításról, egyetlenként a társaságban, aki nem ír saját verseket. Majd Várady Szabolcs feszegeti ihlet és mesterség kapcsolatát, a nyelvi változás jelenségét, s Tóth Árpád gondolatát idézve állítja, hogy bizonyos verseket, költőket nemzedékenként újra kell(ene) fordítani.

Ráadásképp a várva várt vers-ajándékok következnek: friss fordításban. A kiosztott példányokról nagyon hiányzik az eredeti szöveg (ezt csak Géher István Ted Hughes-fordításánál találtam meg). A Takács Zsuzsa fordította Christian Rosencreutz sírjánál című Fernando Pessoa-vers, és Thomas Hardy Séta című költeménye ragadott magával leginkább, Ferencz Győző interpretációjában.

Majd a „Van-e esetleg valakinek valamilyen kérdése” – rétori puskagolyó süvít át a termen. Nyomában fülsiketítő csönd. „Miért mindig a tehenészbrigádnak kell író–olvasó találkozóra járni?” – vetődik fel bennem a Moldova Györgynek hasonló helyzetben feltett kérdés. Valaki mégis szólni kíván az első sorból: „Esetleg az, hogy mennyire nehéz lefordítani a metaforákat egy versben?”A kérdés gerjesztette intellektuális kihívás nyomása alatt megroppanó Géher tömören válaszol: „Nagyon!” Várady Szabolcs megmenti a helyzetet néhány lefordíthatatlan irodalmi példával.

Ekkor azonban megtörik a jég, s egy másik hölgy a plágiumról kérdez, illetve annak létével polemizál. Szerinte ugyanis át lehet venni szavakat, szókapcsolatokat, sorokat korábbi fordításokból, ha azokat nem lehet „jobban” lefordítani, hiszen a cél a tökéletes fordítás létrehozása. Lator kiábrándítja: tökéletes fordítás nincs, és szerinte nem etikus más fordításból átvenni, még akkor sem, ha magunktól találjuk ki ugyanazt a megoldást anélkül, hogy ismernénk a korábbi változatot. Végül Lator László válaszol nagyon tömören, egy már a beszélgetés eleje óta a levegőben lógó kérdésre: mi is tulajdonképpen a műfordítás?

„Nix ihlet - technika!”