bezár
 

art&design

2006. 12. 01.
Mindennapi rutin?
Duliskovich Bazil kiállítása a K-Petrys Galériában
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Mindennapi rutin? Amikor mindennapi rutinra gondolok, először olyasmik jutnak eszembe, mint a fogmosás, a reggeli kávé, vagy a szendvicsem elkészítése. Rutinom van már abban is, hogyan préseljem fel magamat a BKV tömött járataira és mindennapi rutinná váltak udvarias bocsánatkéréseim, amikor a metróban valakinek véletlenül a lábára lépek.
Ilyesmire számítok tehát, amikor Duliskovich Bazil Mindennapi rutin című kiállítására indulok: ellesett pillanatokra, önkéntelen szokások és öntudatlan mozdulatok megörökítésére. Mégis valami sajátosan mást kapok, az enyémtől egészen eltérő értelmezést. Nem az én rutinomat. Meglepődöm. Aztán arra gondolok, van-e egyáltalán másféle rutin, mint mindennapi? Létezhet-e rutin a hétköznapokon kívül? A Mindennapi rutin elsősorban festményekbe rejtett kérdések halmaza: itt a konkrét csak látszólagos, mert valamennyi kép reflexióra és önreflexióra készteti a látogatót.

Noha Duliskovich Bazil legújabb kiállításának a K-Petrys Galéria eldugott, meghitt hangulatú szobái adnak otthont; a látogató valahogy még sem bánja, hogy a forgalmas utcafront és a képek sajátos világa közötti átmenethez előbb az ódon bérház kopottas, elvarázsolt kastélyt idéző csigalépcsőjén kell felkapaszkodnia. Ezek a lépcsők ugyanis egy olyan világba vezetnek, amelybe nem lehet csak úgy, ráhangolódás nélkül belépni.

A kiállítás címe ugyan Mindennapi rutin (tehát valami megszokottat ígér), előzetes gyanúnk – miszerint az unalomig ismételt rutinok nem válhatnak igazi festői témává – azonnal beigazolódni látszik, amint a kiállítás terébe lépünk

A képek már első pillantásra zavarba ejtők. Hogy kerül egymás mellé az étteremben sétáló szarvasmarha és az ikoni tradíció jellegzetes kéztartását imitáló férfiak csoportja? Mi kapcsolja össze a nyírfák előtt álló férfialakokat a 18. századi ruhában könyöklő kislánnyal? És egyáltalán: hol érhető tetten a rutin? Az ábrázolt figurákban? Netán a kiragadott jelenetekben? Vagy az alkotóban, aki talán minden nap fest pár képet – csak úgy, rutinból és most jót nevet a látogatón, aki (már csak rutinból is) kényszeresen keresi az összefüggéseket az estelegesen társított művek között?

A néző bizonytalanságát tovább fokozza az egyes művek és azok keretei között érzékelhető erőteljes distancia. Noha a tekintélyt parancsoló és egyben nosztalgikus, antikolt hatású képkeretek világa a szó szoros értelmében a legnagyobb jóindulattal sem illik a hagyományos, megsárgult, itt-ott meggyűrt rajzlapokra készített vízfestményekéhez, a képek és keretek mégis egyszerre erősítik és ellenpontozzák egymást. A pálmafák alatt álló embercsoportot ábrázoló festmény kerete például egyértelműen rájátszik a megjelenített keleties környezetre, míg a rikító színű bútorok előtt pózoló 18. századi kislány „negatívjaként” funkcionáló modern, fehér, minimalista stílusú keret szándékoltan kelt anakronisztikus hatást.

A játékos, ugyanakkor rendkívül hangsúlyos stíluskeveredés az egész kiállítás hangulatának sajátja, a keret a képre irányítja a figyelmünket, a kép pedig csak a kerettel együtt válik valóban jelentésessé. Ez az összjáték teremti meg a művekben rejlő komikum és tragikum kettősségét. A kép nem hagyja, hogy komolyan vegyük a keretet, a keret nem hagyja, hogy ne vegyük komolyan a képet.

A látogató ebben a térben egyszerre érzi teljesen otthon magát (hiszen a képek témája olykor valóban banális, mindennapi rutinok sora), ugyanakkor zavarttá válik, mert a felszínen működő és a műveket működtető festői rutin csak látszólagos. Minden kép saját elidegenítő hatásaként funkcionál, akár egy fordított tükör, amelyben a néző mindig önmagát, ám egyszersmind önmaga ellentétét is látja. A kiállítás rendező elve ugyanis éppen az ellentét: Ellentét kép és keret, tudatos kimunkáltság és alkotói spontaneitás, festői kötelességteljesítés és művészi kedvtelésből való firkálgatás között. Maga a cím is egy voltaképpeni ellentétet fed (f)el: a Mindennapi rutin – jelzős szószerkezet azt sugallja, hogy igenis létezik másfajta rutin, holott a rutin éppen begyakorlottsága okán az, ami. A jelzős szerkezet tehát csak a felszínen értelmes: valójában nem más, mint egy állandósult szókapcsolatba rejtett tautológia – és egyszersmind a kényszerű, rutinból való címadás konvenciójának művészi kigúnyolása.

Nem véletlen, hogy – Duliskovich Bazilra egyébként is jellemző módon – az egyes munkáknak nincs külön címük. Ez a direkt „fogódzónélküliség” fokozottan ösztönzi a nézőt arra, hogy a főcím segítségével teremtsen kapcsolatot a kiállított képek között. A Mindennapi rutin így latensen irányítja önmagára figyelmünket: az egyes képek címének hiányával utal a cím jelentőségére – hogy azután megfricskázhassa a címadás aktusát.

Az alkotó a címek nem-léte és a címadás implicit felszámolása által konstruál egy közös teret a képek számára, azon képek számára, amelyek annyira különbözőek, hogy már-már hálásak vagyunk, amiért végül mégis van mibe kapaszkodnunk. Ilyen értelemben a Mindennapi rutin csak egy verbális támpont – igaz, valódi értelem nélkül – amely segít eligazodni, de nem határolja le, nem korlátozza a fantáziánkat. Nem hat szájbarágósként, sőt, majdhogynem csalóka biztonságot ad: mint egy ima sorait, úgy mormolom a fogaim között ezt a két szót, miközben a képeket nézem. A megfejtés illúzióját kelti anélkül, hogy megtagadná a szemlélőtől a rátalálás örömét. Kiindulópontul szolgál, de csak az út elejét jelöli ki, nem garantál semmiféle célt, nem kecsegtet megérkezéssel. Annyit sugall csupán, hogy a képek között van kapcsolat.

A művek (feltételezett összetartozásuk illúziója által) nemcsak hogy teret engednek a néző asszociációinak, hanem – játékosságuk révén – egyszersmind ki is kényszerítik azt.
Tudattalanul működésbe lép a rutin, a látogató önkéntelenül értelmez, hiszen az értelmezés végeredményben létmódunk, maga is mindennapi rutin. Interpretációra (akárcsak rutinokra) szükségünk van, mivel nélküle a minket körülvevő világ válna esetlegessé.

A néző tehát nem tehet mást, értelmez. Még mindig jobb ugyanis a képeket – akár erőszakkal is – kapcsolatba hozni egymással, mint beletörődni a kapcsolat hiányába.
Csakhogy a feladat nem egyszerű: van itt minden a női testektől kezdve a gyerekkori fotókon át a lovas szoborig. Szobabelsők, emberek (a művész bevallottan kedvelt témái), állatok, emberien viselkedő állatok és állattá változtatott emberek – vegyes elrendezésben.
A kiállított műveket egy részről valóban áthatja a hétköznapiság érzete, ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy ugyanilyen intenzíven belengi őket a Duliskovich Bazil munkáira olyan nagyon jellemző archetipikusság jelenléte. Már csak az a kérdés, mely’ képeken, milyen arányban keveredik és olvad végül össze a komoly és a komolytalan, a lét mélységeibe vezető és a humoros, hol ér véget a megszentelt és hol kezdődik a profán? A nézőben az a furcsa érzés támadhat, hogy a két pólus keskeny határmezsgyéjén egyensúlyozik, miközben a szeme láttára ölt végleges formát a folyamatosan vibráló sokféleség, s működik szakadatlanul ez a köznapit a szokatlannal vegyítő alkímia.

Ha azzal a szándékkal fordulunk a művek felé, hogy kizárólag komolyan, a „tragikus” póluson keresztül nyerjük ki a festményekből az áhított – és nyilván nem is feltétlenül manifesztálódott – üzenetet, csalódnunk kell. Ezeket a munkákat a szó szoros értelmében véve képtelenség „komolyan venni”. Valahányszor arra törekszünk, hogy akár az utalásszerűen elhelyezett vallási szimbólumok alapján, avagy a képeken szereplő figurák ikoni szentekre jellemző kéztartását felfedezve tisztelettel vegyes csodálattal szemléljünk egy képet, a mű valamelyik részlete (pl. az erőteljes színeivel hivalkodó háttér, a képen szereplő cseppet sem hétköznapi tárgy stb.) nyomban szamárfület mutat, kizökkent, elidegenít.

Ugyanígy áll azonban a dolog fordítva is: mihelyt mosolyogni kezdenénk a nyírfaerdőben sétáló fiatalember kanárisárga pulóverrel kombinált „hiper-trendi”, rózsaszín nadrágján; vidámságunknak máris határt szab az (élet)képen szereplő idős férfi jelenléte és a fotórealista hűséggel megfestett táj. Hiába is szeretnénk önfeledten nevetni a lefejezett tigrisek trófeái között pózoló férfin, kacagásunk keserűvé változik. Mert a jelenetben azért mégis csak van valami megdöbbentő és megrendítő. Egészen groteszk, ahogyan egy ember unott és közönyös arccal ott áll a két levágott fej között és mindeközben a szeme sem rebben.

Nem kevésbé zavarba ejtő a folyosó félhomályába burkolózó, hiányos öltözetű nő, aki egyszerre tűnik erotikusnak, kihívónak – és ijesztően élettelennek. Bábuszerű, természetellenes testtartása, mozdulatlanságából adódó passzivitása távolságtartásra ösztönzi a szemlélőt. Ez az alak ugyanúgy magában hordja a titkát, akár a sejtelmes zöld színben játszó tanterem figurái. A megfakult metszetek hangulatát idéző csoportkép segítségével bepillantást nyerünk egy látszólag teljesen hétköznapi élethelyzetbe, egy osztály belső működésébe. Nincs semmilyen részlet, ami kizökkenthetne; semmi, ami ebben a zöld világban ne lenne hétköznapi. Az iskolaéveket valamennyien megéltük, a padok, a székek, sőt még az arcok is ismerősnek tűnnek… Aztán egyszeriben megdermed a pillanat, megmerevedik a mindennapi rutin: a néző jelenléte az, ami megszakítja a csoport szokásos tevékenységét. Hiszen éppen felénk, szemlélők felé fordulnak az arcok: A szokatlan, a váratlan, az elidegenítő, a figyelem elterelő objektum mi magunk vagyunk. Miközben önkéntelenül elfogadjuk a mű kínálta egyetlen nézőpontot, azaz elfoglaljuk az újonnan belépő pozícióját, megtörjük a mindennapi rutint.

Hiába hallgatnánk, jelenlétünk elárul. A belépő mindig idegen, mindig kimarad valamiből. Önként vállalt némaságunk is csak megszokás, beletörődés, saját magunk elrejtésének vágya. Akár a két egymás mellé festett, ám egymásra nem reagáló gorilla-alak kommunikációja, két ember közötti párbeszéd is majdhogynem lehetetlen. Hallgatásunk mi magunk vagyunk – két párhuzamos világ. A köztük lévő csend, a szótlanul végrehajtott mindennapi rutinok biztosítják számunkra azt az illúziót, hogy ugyanabban a pillanatban mégis pontosan ugyanarra gondolunk. Ám egyikünk sem mer megszólalni. Senki nem kockáztatja meg a beszédet, nehogy kiderüljön az igazság, nehogy lelepleződjön a két embert elválasztó mérhetetlen távolság.

A Mindennapi rutin ilyen értelemben a hétköznapi témákon vagy a képek sorozatban történő (de nem sorozat-) gyártásán túl egyszersmind a másként láttatás paradoxonára és az egyféleképpen való értelmezés lehetetlenségére is utal. A kiállítás címe – túlmutatva azon, amit állítani látszik (ti.,hogy a rutin valamennyiünk számára ugyanazt jelenti, azonos) – folyamatos ellentétek segítségével számolja fel a fogalom egyértelműségét. Minden kép gátlástalanul kijátssza egymás ellen a komolyt és a komolytalant, a mélyet és a felszínest, elgondolkodtat és megnevettet. Megnevettet, hogy elgondolkodtasson. Mindent ígér, ám Semmit mutat – hogy azután mi kutassuk fel a Mindent ott is, ahol csak a Semmit, a mindennapi rutint látjuk..
nyomtat

Szerzők

-- Pelesek Dóra --


További írások a rovatból

art&design

Interjú Fusz Mátyással legutóbbi kiállításáról, Merleau-Pontyról és kitakarásokról
Neked már megvan az *ünnepi* Praedád?
art&design

L. Juhász Ilona szegedi előadása
art&design

Tóth Anna Eszter Minták halmokban című kiállításáról

Más művészeti ágakról

Beszélgetés a képeskönyvekről a Pagony Szalonban
Megjelent a Csaknekedkislány új albuma
Steven Spielberg: A Fabelman család
Püsök Botond Túl közel című filmje a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés