„Nem az a megdöbbentő, hogy mennyi mindenre emlékszem, hanem az, hogy mennyi mindenre emlékszem, ami nem úgy volt” – mondja Mark Twain és valami ilyesmit állít a titokzatos olasz író(nő?), Elena Ferrante új regénye, a Tékozló szeretet is.

Nem tudom, ki az a titokzatos Elena Ferrante, s tudatlanságommal nem vagyok egyedül. Ha az interneten rákeresek a nevére, mindössze eddig megjelent regényeiről tájékozódhatok. Annyi bizonyos csupán, hogy az Elena Ferrante álnév: a kortárs olasz író valódi kilétét a mai napig jótékony homály fedi.

Doris Lessing A fű dalol című regényéért 2007-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Írói hangja összetéveszthetetlen, stílusa élvezetes, jobbára egyes szám harmadik személyű, letisztult és pátoszmentes a narráció. És noha az általa elbeszélt történetekben látszólag nincsen semmi különös a szó „újdonság” vagy „meglepetés” értelmében, mégis minden regénye letehetetlen. Kevés szereplő, minimális párbeszéd. Ritka a meghökkentő fordulat és a váratlan cselekmény.

Alapvetően háromféle könyv van: 1. amit azért olvasol, mert magával ragad a fordulatos és izgalmas cselekmény, 2. melynél a narrátori hang egyediségében van az ereje, és amit rejtélyes módon képtelen vagy letenni annak ellenére, hogy különben nem érdekel túlzottan maga az elbeszélt történet; 3.(talán ez a legszerencsésebb, ugyanakkor a legritkább együttállás) ha a lendületes cselekményről egy összetéveszthetetlen stílusú és rendkívül karakteres narrátori hang elbeszéléséből értesülünk.

Azok számára, akik olvasták a szerző előző regényét, az „Írd+Te az év könyvét!” pályázat díjnyertes könyvét, az Eltévedt holdat, valószínűleg jól cseng Turbuly Lilla neve. Garancia lehet az elbeszélés egyszerre ismerős és idegen közegére, a lelki történések szikár, pontos dokumentálására, s arra a törekvésre, hogy feltárjuk az emberi kapcsolatok titkos működését.

Joanne Harris neve nem ismeretlen a hazai olvasóközönség előtt. A Szederbor, a Partvidékek és a Szent bolondok szerzőjét néhány éve a Csokoládé című regényéből készített nagy sikerű film tette igazán népszerűvé. Noha legújabb kötete, az Urak és játékosok, témáját tekintve nem illik az imént felsorolt, romantikus regények sorába, mégis a jól ismert harrisi, filmet álmodó, filmben gondolkodó látásmód jellemzi.

A cím alapján magamban amolyan Sárbogárdi Jolán-os, semmitmondóan híg, a romantikától túlcsorduló, már-már giccsbe hajló lektűrre számítottam. Gyanúmat csak tovább erősítette a tény, hogy az első kötetes szerző regénye a Révai Digitális Kiadó és a Nők Lapja Café által meghirdetett „Írd+Te az év könyvét!” pályázat nyerteseként került a boltokba. De kíváncsi voltam arra a történetre, amelyet a zsűrihez beérkezett 350 pályaműből végül a 12 legjobbnak ítélt írás közül az olvasók választottak ki.

Azt hiszem, a kérdésem jogos, bár talán nem annyira lényeges, hogy bárki is fennakadhatna egy ilyen kis apróságon. Aki ugyanis látta a Topmodell című modellkereső valóságshow eredeti, amerikai változatát, annak bizonyára ismerős lehet a minden adásban elhangzó, feszültségfokozó kérdés: Vajon ki lesz az új amerikai topmodell?