bezár
 

film

2011. 03. 24.
Egy galamblelkű krumplifej irodalomórái
Jean Becker: Nem beszélek zöldségeket!
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Egy galamblelkű krumplifej irodalomórái Jean Becker már A lápvidék gyermekei című filmjében is a meditatív vidéki nyugalmat használta forrásként és háttérként képeihez. Nincs ez másképp most sem, mert a Nem beszélek zöldségeket is az élet csöndes oldaláról mesél, bár, ha lehet, Becker még takarékosabban bánik a cselekményszövéssel, mint valaha.
Az előzeteseket olvasva némi gyanakvással ültem be megnézni a filmet, mert annyi szelíd közhely kapott lábra a Nem beszélek zöldségeket kapcsán, hogy a sokszínű francia filmstílus iránti csodálatom ellenére elbizonytalanodtam. Szó, ami szó, ha megpróbálja az ember kivonatolni Jean Becker meséjét, csupa olyan kifejezés jön elő a cselekmény és a stílus leírásakor, mint bájos, szeretnivaló, szívet melengető és ehhez hasonlók. A film valóban bájos, szeretnivaló, szívet melengető, de szerencsére nemesen kikerüli e közhelycsokor mozgóképi megvalósítását, mert egyszerű, már-már együgyű módszerekkel valósítja meg saját szépségét. Mondhatni szimpatikus, talán ez kellően sallangmentes szó Becker őszinte filmkészítési stílusának megragadására. Szimpatikus, mert azt sugallja, hogy nem kell látványos, kiugró, hivalkodó dolgokkal cécózni, elég, ha lefilmezzük a galambok etetését, a kocsmázást, a munkások ebédidejét vagy éppen a főhős nehézkes ismerkedését a szótárral.



A Nem beszélek zöldségeket nem hangsúlyozza saját franciaságát, nincs szüksége a francia filmekben gyakorta tapasztalható önreprezentációra, így keresetlen képeinek többségét bármelyik kisvárosban felvehették volna, mert csak ritkán tapad turistacsalogató kulturális jelenségekhez. A kamera elkerüli az ilyenkor szokásos, minden földi jóval tömött boulangerie-k, patisserie-k, fleuriste-ek, charcuterie-k látványát, talán egy alkalommal láthatunk tipikus francia kisvárosi kézműves boltot, de ott is csak háttérelemként jelenik meg az üzlet kirakata. Az egyszerű kocsma, a dísztelen könyvtár, az életszagú piac vagy a nemzeti jellegzetességeket végképp mellőző veteményes nem hordozzák magukon a franciaságot, de neutrálisabb közeg maga a park is, ahol a cselekmény lényegi része forog. Egy kis kőpadra ül le nap mint nap a kilencvenes éveit taposó, rózsaszín kosztümbe bújt Margueritte (Gisèle Casadesus), környezete csupán néhány fölé hajló idős fa és egy csoportnyi galamb.



Az egyszerű lelkületű Germain Chazes, akit a hordó formájúra duzzadt színészzseni (borral is foglalkozik - a szerk.), Gérard Depardieu alakít, kedves tudatlanságával csatlakozik Margueritte-hez, aki felolvas neki Camus A Pestis című regényéből, cserébe Germain pedig elmeséli, hogy milyen nevet adott az előttük csipegető galamboknak. A véletlen találkozásból rögtönzött irodalomórák lesznek, Margueritte felolvasásai hatására a jószívű behemót olvasni kezd, bekapcsolódik az irodalmi diskurzusokba és elmegy a helyi könyvtárba. Germain, a „parlagon hagyott elme” a maga jóhiszeműségével olyan, mintha csak erre várt volna. Csiszolatlan jelleme nem vár különösebb csodára, mégis lelkesen szívja magába a kultúrát, amikor rátalál az olvasás hétköznapi öröme. A La tête en friche cím magyarítása egyébként ötletesre sikeredett, talán még humorosabb is, mint az imént idézett eredeti, mindenesetre jól konzerválta a parlagon hagyás enyhe utalását Germain szakmájára.



Szándékához híven Becker a történetszövésben is a kevesebb több elvét követi, nem tesz kitérőket, csak halad előre az egy szálon futó cselekmény mentén, hogy szem előtt tartsa a fő mozzanatot. Kiegészítő információként megtudunk ugyan Germainről ezt-azt, többek között hogy van egy fiatal és szép nője, hogy együtt lakik rettenetes anyjával és néhány flashbackben azt, hogy gyermekként is lassú felfogású volt, ráadásul a családi körülményei sem voltak éppen rózsásak. De mindez olyan természetességgel olvad bele a sztori fővonalába, hogy eszünkbe sem jut kitekinteni bárhova is, még a flashback sem különül el annyira képileg, hogy kellően vissza tudnánk repülni a múltba. A kevés számú történetdarab, és az alkotórészek közötti feszes összhang betartása persze nem eredményez túl hosszú filmidőt, mert a koncepciózus lényeglátás még másfél órára sem elegendő, de nincs is ezzel baj, nem hiányzik az a plusz néhány perc.



A Nem beszélek zöldségeket súlytalansága ellenére jó szerepet kínált Gérard Depardieu-nek, mert tisztességes, munkás színjátszást kell benne produkálnia, anélkül, hogy túlmisztifikálná a karakter kultúra általi megvilágosodását. Az alkotói szándék szerint nem csak a színészi közreműködés, hanem az idealisztikus mese sem terheli túl nézőit: a melós Germain inkább emocionálisan, mint intellektuálisan reagál a felolvasásokra, és a film is inkább érzelmi regisztereket pendít meg, így könnyebb átérezni.

Az biztos, hogy élvezhető matinésztorit kapunk, kellemeset lehet sírni a végén, felszabadít és valahogy jobb kedvre derít az egyszerű érzelmek átélése. Becker sem beszél zöldségeket, hanem könnyen megtalálja a nézőhöz elvezető puritán szóvilágot kedves, krumplifejű hőse segítségével.

Nem beszélek zöldségeket! / La tête en friche
Színes, feliratos, francia vígjáték, 82 perc, 2010
Rendező: Jean Becker
Szereplők: Gérard Depardieu, Gisele Casadesus, Rea Mauranen, Patrick Bouchitey, Jean-François Stévenin, François-Xavier Demaison, Sophie Guillemin, Claire Maurier

Bemutató dátuma: 2011. március 3.
Forgalmazó: Mokép
nyomtat

Szerzők

-- Bükki Linda --


Más művészeti ágakról

irodalom

Szeifert Natália: Örökpanoráma, Kalligram, Budapest, 2022.
Tasi Katalin: Lányka, tükörben. Pagony Kiadó, 2022


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés