film
2011. 04. 12.
Mentsvár a tengerparton
François Ozon: Menedék
François Ozon, aki előszeretettel váltogatja a habkönnyű és a véresen komoly témákat, most ismét tajtékosabb vizekre evez. Utoljára mozgóképes „lányregénye”, az Angel láttán kapta fel fejét a közönség, mert hát tudva levő, hogy Ozon képes szélsőséges műfaji kalandozásokra, de ilyet még nem láttunk tőle. Habos-babos filmjének sikere után viszont korábban elindított halál-tematikáját kezdte tovább szövögetni, ennek folyománya, a Menedék a Titanic Filmfesztivál programjában is szerepelt már tavaly.
François Ozon legújabb filmjének bevezető képei zsákbamacskát árulnak, mert amikor a kamera nem átall némi alkarelszorítást, heroin-„forralást”, karba-lábba-nyakba szúrást és eksztázissal váltakozó elvonási tünetegyüttest mutogatni éhgyomorra, akkor bizony majdnem elhiszi az ember, hogy egy igényesebben felkockázott drogsztori körvonalai formálódnak éppen a vásznon. Bár gyanakvást ébreszthet az a pár apróság, hogy túlzottan in medias res ez a vénavadászat, túl tervezetten lövi egymást a rossz minőségű heroinnal a szerelmespár, Louis (Melvil Poupaud) és Mousse (Isabelle Carré), s túl gyorsan, de minél elegánsabban akarja letudni maga François Ozon is e fetrengő révületet. Kicsi, de intenzív dózisokban adagolja az utolsó éjszakát, majd egy laza mozdulattal a túladagolás áldozatává teszi férfihősét, Louis-t, és nem várt terhességet bocsát annak drogtársára, Mousse-ra.
Mousse akkor kívánja látni a születendő gyermeket, amikor a háta közepét, mindennek ellenére megtartja, hurcolja testében, mint egy néha jóleső, néha csapásként megélt koloncot. A Louis-val megesett halálos kimenetelű kaland óta nem tér magához – bár nem tudni, hogy valaha magánál volt-e –, és a hideg dekorativitással ábrázolt Párizsból egyenesen egy vidéki kúriáig szalad. Kamaszkori szeretője pazar házában lel menedéket, és pár hónap múlva becsöppen életébe a látogatóként felbukkanó Paul (Louis-Ronan Choisy), Louis testvére is. Mivel Ozon – hősnője szájába adva – rövid magyarázattal szolgál Mousse semmittevésére, jobb szituáltságára (tudniillik a vak és öreg szerető amolyan apapótlék lehet), nem is mer elfilózni a néző olyan földi dolgokon, hogy miből telik lekvárra, sörre, metadonra, miegymásra a kertben és a tengerparton lézengő lánynak.
Inkább keressünk valami magasztosabbat, amin jókat lehet gondolkodni, például Paul zongoraszólóját, ahhoz legalább magvas mondanivaló is dukál. Hosszadalmas lenne kivesézni a dalszöveget, de azért ha elkapunk belőle egy-két mondatot, érdemes rá odafigyelni, mert Mousse arcán akkor jelenik meg először s utoljára igazi, szégyellt szomorúság, amikor Paul énekét hallgatja. Aki képes végigvárni a stáblistát, annak nem csak Louis-Ronan Choisy dalolja el a főcímdalt, hanem Isabelle Carré is végigbúg néhány strófát.
A nagyhasú lány hiába viseli természetes attribútumként a gömbölyűséget, a felszínen nemtörődömséggel vezeti le az előtte álló életfeladat feszültségét. Bár a szerrel valami csoda folytán sikerült leállnia, élvezettel hajt le néhanapján egy-egy pohár alkoholt, a kapcsolati gesztusokat pedig, ha egy mód van rá, mellőzi gyermekével. Egy félig eszelős nő a tengerparton felelősségre is vonja azért, mert nem kommunikál a születendő babával, de Mousse nem bizonyul erre fogékonynak, hiszen gyászol, és meg van rémülve az anyaság gondolatától. Valójában nem csak a halál nyomott rá ekkora bélyeget, egyszerűen ilyen, és kész.
Ha valaha valaki találkozott már ezzel a nem is olyan ritka nőtípussal, ismerős vonásokat fedezhet fel benne. Züllött, de mégsem az, szimpatikus, de mégsem az, anya, de mégsem az… Se nem hús, se nem hal, vagy esetleg mindkettő, Ozon nem fejti ki. A film néha tükrökben, tükröződésekben próbálja elkapni a „kép-mást”, ami valójában ugyanaz, mint az eredeti, és csak egy hajszál választja el a másiktól. Nem üres pszichologizálást akar ebbe az erős szimbólumba tömni Ozon, inkább az érzelmi kettősség, a vacillálás kivetülése ez, már ha egyáltalán érdemes belelátni valamit. A képiség a maga realitásában és a jelképesebb pontokon is komponált, az esztétikum netovábbja a tejszerű fürdővízből kiemelkedő, állapotos has, és az a mozdulat, ahogy Mousse keze végigsimítja húsa alatt rejtőző gyermekét. Óvatosan, lesütött szemmel, mintha mindez olyan idegen dolog lenne.
Ha François Ozon-filmről van szó, kikerülhetetlen téma az intimitás és az a számos szexuális fricska, amivel a rendező a mai napig képes szétzilálni az egyértelműnek tűnő benyomásokat. Nem is a homoszexualitás állandó kiaknázása a lényeg, mert az itt ráadásul már megszokott, önismétlő, erőtlen dekoráció, hanem a nemi összezavarodottság az, ami ide-oda sodorja az értelmezési lehetőségeket. A homoszexuális Paullal kapcsolatban valószínűleg nagyon kevés néző jósolná meg, hogy összefekszik Mousse-szal, mégis lepereg az érzékletes szexjelenet, aminek plusz perverzitását az adja, hogy Isabelle Carré valódi terhességét latba vetve hancúrozott a kamera előtt. Mousse-nak korábban is becsúszik egy kaland, felmegy egy férfi lakására, ahol a szexből kismama-ringatás lesz, vagy ki tudja, mi, mert a továbbiakba már nem avat be a rendező. Ahogy az állapotos női testért rajongó ismeretlen csöndesen ringatja Mousse-t és a benne lévő gyermeket, bizarr érzéseket kelt az anyai, „apai” gondoskodással keveredő szexualitás látványa.
Fonák módon maga a film is a gondoskodásról mesél, de annak hiányával formálja a szavakat, képeket. Kérdéses, hogy a halál, amit Ozon ürügyként használ a kiégettség megindoklásához, valóban annyira meghatározó-e, vagy esetleg már túlnő rajta a történet. Túlnő bizony, és egyben lezárja azt a vonalat, amit Ozon elindított a Homok alatt és az Utolsó napjaim című munkáiban. Fellélegezhetünk, most Ozon derűlátóbb korszaka várható.
Menedék / Le refuge / Hideaway
Színes, feliratos, francia filmdráma, 88 perc, 2009
Rendező: François Ozon
Szereplők: Isabelle Carré, Melvil Poupaud, Louis-Ronan Choisy, Pierre Louis-Calixte, Claire Vernet, Jean-Pierre Andréani, Marie Riviere, Jérôme Kircher
Bemutató dátuma: 2011. április 7.
Forgalmazó: Anjou Lafayette
Mousse akkor kívánja látni a születendő gyermeket, amikor a háta közepét, mindennek ellenére megtartja, hurcolja testében, mint egy néha jóleső, néha csapásként megélt koloncot. A Louis-val megesett halálos kimenetelű kaland óta nem tér magához – bár nem tudni, hogy valaha magánál volt-e –, és a hideg dekorativitással ábrázolt Párizsból egyenesen egy vidéki kúriáig szalad. Kamaszkori szeretője pazar házában lel menedéket, és pár hónap múlva becsöppen életébe a látogatóként felbukkanó Paul (Louis-Ronan Choisy), Louis testvére is. Mivel Ozon – hősnője szájába adva – rövid magyarázattal szolgál Mousse semmittevésére, jobb szituáltságára (tudniillik a vak és öreg szerető amolyan apapótlék lehet), nem is mer elfilózni a néző olyan földi dolgokon, hogy miből telik lekvárra, sörre, metadonra, miegymásra a kertben és a tengerparton lézengő lánynak.
Inkább keressünk valami magasztosabbat, amin jókat lehet gondolkodni, például Paul zongoraszólóját, ahhoz legalább magvas mondanivaló is dukál. Hosszadalmas lenne kivesézni a dalszöveget, de azért ha elkapunk belőle egy-két mondatot, érdemes rá odafigyelni, mert Mousse arcán akkor jelenik meg először s utoljára igazi, szégyellt szomorúság, amikor Paul énekét hallgatja. Aki képes végigvárni a stáblistát, annak nem csak Louis-Ronan Choisy dalolja el a főcímdalt, hanem Isabelle Carré is végigbúg néhány strófát.
A nagyhasú lány hiába viseli természetes attribútumként a gömbölyűséget, a felszínen nemtörődömséggel vezeti le az előtte álló életfeladat feszültségét. Bár a szerrel valami csoda folytán sikerült leállnia, élvezettel hajt le néhanapján egy-egy pohár alkoholt, a kapcsolati gesztusokat pedig, ha egy mód van rá, mellőzi gyermekével. Egy félig eszelős nő a tengerparton felelősségre is vonja azért, mert nem kommunikál a születendő babával, de Mousse nem bizonyul erre fogékonynak, hiszen gyászol, és meg van rémülve az anyaság gondolatától. Valójában nem csak a halál nyomott rá ekkora bélyeget, egyszerűen ilyen, és kész.
Ha valaha valaki találkozott már ezzel a nem is olyan ritka nőtípussal, ismerős vonásokat fedezhet fel benne. Züllött, de mégsem az, szimpatikus, de mégsem az, anya, de mégsem az… Se nem hús, se nem hal, vagy esetleg mindkettő, Ozon nem fejti ki. A film néha tükrökben, tükröződésekben próbálja elkapni a „kép-mást”, ami valójában ugyanaz, mint az eredeti, és csak egy hajszál választja el a másiktól. Nem üres pszichologizálást akar ebbe az erős szimbólumba tömni Ozon, inkább az érzelmi kettősség, a vacillálás kivetülése ez, már ha egyáltalán érdemes belelátni valamit. A képiség a maga realitásában és a jelképesebb pontokon is komponált, az esztétikum netovábbja a tejszerű fürdővízből kiemelkedő, állapotos has, és az a mozdulat, ahogy Mousse keze végigsimítja húsa alatt rejtőző gyermekét. Óvatosan, lesütött szemmel, mintha mindez olyan idegen dolog lenne.
Ha François Ozon-filmről van szó, kikerülhetetlen téma az intimitás és az a számos szexuális fricska, amivel a rendező a mai napig képes szétzilálni az egyértelműnek tűnő benyomásokat. Nem is a homoszexualitás állandó kiaknázása a lényeg, mert az itt ráadásul már megszokott, önismétlő, erőtlen dekoráció, hanem a nemi összezavarodottság az, ami ide-oda sodorja az értelmezési lehetőségeket. A homoszexuális Paullal kapcsolatban valószínűleg nagyon kevés néző jósolná meg, hogy összefekszik Mousse-szal, mégis lepereg az érzékletes szexjelenet, aminek plusz perverzitását az adja, hogy Isabelle Carré valódi terhességét latba vetve hancúrozott a kamera előtt. Mousse-nak korábban is becsúszik egy kaland, felmegy egy férfi lakására, ahol a szexből kismama-ringatás lesz, vagy ki tudja, mi, mert a továbbiakba már nem avat be a rendező. Ahogy az állapotos női testért rajongó ismeretlen csöndesen ringatja Mousse-t és a benne lévő gyermeket, bizarr érzéseket kelt az anyai, „apai” gondoskodással keveredő szexualitás látványa.
Fonák módon maga a film is a gondoskodásról mesél, de annak hiányával formálja a szavakat, képeket. Kérdéses, hogy a halál, amit Ozon ürügyként használ a kiégettség megindoklásához, valóban annyira meghatározó-e, vagy esetleg már túlnő rajta a történet. Túlnő bizony, és egyben lezárja azt a vonalat, amit Ozon elindított a Homok alatt és az Utolsó napjaim című munkáiban. Fellélegezhetünk, most Ozon derűlátóbb korszaka várható.
Menedék / Le refuge / Hideaway
Színes, feliratos, francia filmdráma, 88 perc, 2009
Rendező: François Ozon
Szereplők: Isabelle Carré, Melvil Poupaud, Louis-Ronan Choisy, Pierre Louis-Calixte, Claire Vernet, Jean-Pierre Andréani, Marie Riviere, Jérôme Kircher
Bemutató dátuma: 2011. április 7.
Forgalmazó: Anjou Lafayette
Szerzők
-- Bükki Linda --
További írások a rovatból
film
A legkülönbözőbb természetű titkok a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon
film
Az Arcok visszapillantóban és a Kiáltvány a gyerekekért a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon
Más művészeti ágakról
irodalom
Závada Péter: A muréna mozgása, Jelenkor, Budapest, 2023.
zene
Élménybeszámoló a Decolonize Your Mind Society koncertjéről