bezár
 

irodalom

2011. 06. 05.
Kavicsbárányok, kavicsfarkasok
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Kavicsbárányok, kavicsfarkasok Kányádi Sándorral Kulcsár Katalin beszélgetett a Vörösmarty téren szombaton 13 órától.
Kányádi Sándor mintegy két óra hosszat tartó dedikálás után érkezett a színpadra, állítólag fáradtnak kéne lennie, de nem az, talán kicsit rekedt, mert – a felesége szerint – mást se tud, csak beszélni, hát beszélt egyfolytában. Nem volt persze rekedt egyáltalán, ugyanott folytatja, mint ahol abbahagyta, ahol otthagyta az olvasóit, a Világlátott egérkével, felnőtteknek is szóló meséjével, mert miként minden mese, ez is megszólítja őket.
 
Dőlj hátra, gyűrd a párnát a fejed alá, vagy csak a karodra feküdj, és máris Kolozsvárott vagy, a történet kellős közepén. Hallgatod a Kányádi-mesét. Egyszer volt, hol nem volt egy lap, a Napsugár, A haza solymai melléklettel, óvodásoknak. A szerkesztőségi munka Benedek Elek apó nyomán indult, ahogy 65 éve az azóta egyfolytában megjelenő Cimbora, '57-ben Asztalos Istvánnal, fénykorában 70 ezer példánnyal. „Napszámosként” kezdtem ott '60-ban, de jó honoráriumalapja volt a lapnak. Asztalos megkérdezte, mennyit kérsz egy versért, mire van szükséged?, egy ballonkabátra!, így számoltunk. Benedek apótól, aki abban az évben halt meg, amikor születtem, a hagyományt vettük át, az olvasótalálkozókat, de mi nem a nagyvárosokat, hanem Erdély legkisebb településeit jártuk. Évente 100 találkozót tartottam, ugye, ez még miséből is sok, kérdezte egy pap barátom. A nemzetiségi lét „anyagcseréjéhez” volt erre szükség, annak részeként. Feketén fordítottunk, álnéven, én Kónya Gáborként, majd ennek tiszteletdíjából vettünk ajándékokat az olvasótalálkozókra.
 Kányádi Sándor
Most jöttem haza Stockholmból, a magyar-svéd együtt-olvasásról, beszélgetésről, ahol a Kaláka nótáit fújták a gyerekek. Ezt a soványat akasztottam le ott is, hogy nincs különbség a gyerekek között, az Itt van az ősz, itt van újrát csak mondták hibátlanul, kórusban. Nincs olyan, hogy gyerekcipő, felnőttcipő, csak cipő van, amibe bele kell nőni. Egy másik történet: olvastam egy versemet, volt benne tél meg hó meg rigó, erre azt mondja valaki, „azt szeretem Sándor bácsiban, hogy ott vagyunk mindig, hacsak egy rigó formájában is”. Van a Világlátott egérkében is valami határon túli, és elkezd mesélni az egérről, aki belopakodik a faluba, mert az jobb, mint a mezőn, hiszen „mindenük megvan, pince, kamra, padlás”. A Napsugárnál mindenkinek volt normája, amit persze mindenki teljesített. Ez a könyv úgy született, hogy leadtam előre a normát, majd fizetés nélküli szabadságot vettem ki. Amikor a gyerekeimnek olvastam ezt a folytatásosat, láttam rajtuk, hogy elkalandoznak, és megkérdeztem: unjátok? Mire visszakérdeztek: Te is? Erre a következő számban befejeztem. Nem voltam tehetséges, csak jó befektető, ma ez a menő szöveg, nem?
 
A Talpas történetekben nem jutott eszembe más, legyen a medve Ambrus, ez jó havasi név. Jó pár évet éltem a Hargitán, medvét még nem láttam, de hallottam olyat, aki igen. Vannak ott, arrafelé büdös gödrök, mofetták, kén-dioxid gőzölög belőlük, az emberek ruhástul beülnek, beszélgetnek, fél órát gödröznek, este megint, le van tudva a gyógyrésze a dolognak. Medvék is járnak be állítólag. Megyek be, egy fiatalember épp föl akarja tenni a kalapját, derékig meztelen. Vállán sebhely, mondja, egy medve támadta meg, ezért agyon kellett ütnie. Amíg mesélt, mindenre megkérdezte tőlem, maga meg kiféle, én ismerem magát. Megkérdezte vagy tizenötször, aztán a legvégén: Tudom, hogy maga kiféle, hát Petőfi Sándor. Mondom, Petőfi meghalt, mire ő, Petőfi sose halhat meg.

Játékmackóm pedig nem volt, kavicsokból voltak a játékaim mind, bárányok, farkasok. Kulcsár Katalin felidézi a mesét, miként a medve társalog, hogy áfonya leve megfogta a fogát, de nem volt ott a fogkeféje, itt a vackor, az majd lemossa, Kányádi folytatja: az állat holtig tanul, de, hogy még az ember is. A közönségből valaki figyelmeztet Trianonra, a gyásznapra, de Kányádi derűlátón az „előnyökre” hívja fel a figyelmet, és arra, hogy mi lenne, ha azóta is feketében járnánk. Végül felolvassa az Útravaló éneket, a refrén pont ide passzol: „A legeslegnagyobb öröm / félelem nélkül élni”.

Fotó: Bach Máté
 
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Vécsei Rita Andrea --


További írások a rovatból

irodalom

Közösség újraépülőben Közösség újraépülőben
Borsik Miklós és Biró Krisztián kötetbemutatója
Bemutatták K. Horváth Zsolt új kötetét, A bundátlan Vénuszt, Prae Kiadó, 2021
Lázár Bence András: Kávé, tejjel című könyv kötetbemutatója
Seregi Tamás: Jövőbe szédülő lendülettel, Prae Kiadó, 2021

Más művészeti ágakról

Ujj Zsuzsi és Darvas Kristóf estjéről
Krasznahorkai Balázs: Hasadék
A Mirrén titkának könyvbemutatója
Shannon Murphy: Amíg tart a nyár


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés