A szövegek felépülésében fontos az elértett mondatok, a keresett érzések, a vízió és valóság egybejátszatásának szerepe is. Elharapott, félre-beszélő, elpárolgó beszélgetések hangzanak el. Megromlott, megjavítani sem vágyott kapcsolatokról szerzünk tudomást. Sorsokról, viszonyokrólról, amelyeket a rosszkedv köt össze. Szereplőkről, akik gyakorlatlanul, félszegen keresik egymást, csak átvészelik, de át nem élik a találkozásokat. Komoly képpel, nem igaz dolgokról társalognak. Valamire vágynak, valamerre mennének, közben tönkremennek. Csapszék-filozófiákba bújnak. „Te elolvastad a Faustot? Én igen. Miért, te nem? Én nem. Miről szól? Hogy szar az élet, de szerencsére rövid.”

Veres novelláiban jóformán senki sem azt mondja, amit gondol, vagy amit igaznak vél, ezért persze szinte senki sem hiszi el a másik szavait, de még a gondolatok sem valódiak. A fikció itt-ott önmagát is leleplezi: a helyek sem azok, aminek neveztetnek, jobbhíján-helyszínek, lényegtelen díszletek csupán. A szereplők – az árokba hajtó kamionsofőr, a vonatozó, feszült állatorvos, a kábítószeres ételosztó, a magányos, községi lemezlovas, a magára maradó leszbikus lány – mind kisiklott életek. A mindenható elbeszélő képes arra, hogy irányba állítsa őket, de arra is, hogy pillanatok alatt megborítsa világukat. Így válik az ártalmatlan vonatozás képzeletben véres akcióhorrorrá, az elhatalmasodó munkamániára pedig önmagunk felfalásáig vezető körömrágás szolgál találó allegóriául. Sosem tudjuk meg, hogy készül-e síremlék a szeretett és elveszített kutyának, abban viszont biztosak lehetünk, hogy a paprikás kovász jobb csalétek a csontinál. Még valami: „Egy veréb nem tudja megváltani a világot. Nem süthet palacsintát, nem alapíthat civil szervezetet. Még traktort sem vezethet. Eszik, szarik, röpköd meg csiripel. Ezt a pár dolgot tudja, de ezeket nagyon.”

A Galvánelemek és akkumulátorok kapcsán a legfontosabb szerintem, hogy kötetről beszélhetünk, nem pedig két keménylap közé szerkesztett novellák soráról. Veres írásainak különös, egységes atmoszférája van ugyanis. Egy elsőkötetes prózaíró esetében ezt is fontos üzenetnek gondolom. A jelzős szerkezetekkel sűrűn tűzdelt, iróniában pácolt ízes mondatok között találunk ugyan párat, ami túlsült, vagy éppen rágós maradt. Akár egy-egy írás kapcsán is felmerülhet, hogy korai volt kötetbe kerülnie. A párolgó beszélgetések, a kanyargó abszurdok mégis markáns prózanyelv ígéretét adják. Képek, eltalált hasonlatok, furfangos nyelvi humor marad Veres István tucatnyi novellája után. Jellegzetes és jellemző karakterjegyek. Ez pedig nem kevés.