Nehezen olvasható regény Finy Petra tündérmesés fantasyje. Több okból is. Legelébb a mesélés logikai szerkezetét említeném. Az elbeszélés váza szituatív látszatot kelt. Mintha egy jelenlévő – jelentős fantáziával és kíváncsisággal megáldott – gyermek állandóan belekérdezne, hozzátoldana és korrigálna a történeteken, alakokon. Ez a helyzet persze gyermekünkkel az ölünkben, könyvvel a kezünkben sem mindig kezelhető könnyen – ugyanakkor pont ez a lényeg: a kettős elbeszélés, a közös mesealkotás öröme. Viszont amikor egy szövegbe „beépítve” olvassuk mindezt, marhára idegesítő és zavaró. Mintha csak betömésre kerültek volna az „üres helyek”: „mások” nyomában kell loholnunk, ami nem mindig akaródzik… Hatásosabbnak bizonyult volna egy jobban csupaszított, szellősebb, kevésbé túlhajtott, -bonyolított mesemondói váz, amire az olvasó fölnőtt, gyerek – ajánlott korosztály: 8-tól fölfelé – egyaránt tudna maga is „díszeket” aggatni.

Talán ennek a tolkieniánus világalkotói, túlburjánzó mesevilág-mondó logikának köszönhető – ami egyébként pozitív megítélés alá esik az alkotókedv felől –, hogy a végalakzat borzalmasan, lankasztó módon gyenge. Például a korábban szorgalmasan fölépített főgonosz karakter hipp-hopp megszelídül, teljesen ügyefogyottá válik a nagy mesevilágbeli háború. A könyv nem véget ér, hanem egyszerűen megakad, abbahagyódik, a szereplők sorsa epilógusszerűen, ad hoc módon listázódik, épp hogy nincs kint a beváltatlan „Rögtön jövök” tábla. S ezen a függőben hagyáson a függelékként közölt két mesés recept (befli, lángfánk) sem segít, sőt!

Pedig milyen jól indul minden. Még ha becsapós is a cím, ami inkább a könnyen megjegyezhetőség jegyében fogant, s egy légbőlkapott, butuska ifjú átlátszó lény neve, aki szerelmi légyottra készül virágnyelvű kedveséhez, a történet alapszituációja kíváncsiságot generál. Bár Azurro aztán a történések folyamán, ahogy a különféle (fáklyás, pajzsos, szoknyás, hálós, furulyás) boszorkányok és (sár-, smaragd-, vas-, hártya-, lomb-, felhő-) koboldok, valamint egyéb nem evilági népségek föltűnnek, kiúszik a képből. De mindegy is, nem egy szimpatikus alak, esetlen, tapasztalatlan, üresfejű zsúrfiú – nem igazán lehet azonosulni vele. A kezdeti vonzalom oka a könyv iránt inkább a nyelvi leleményekben keresendő: Finy Petra regényében a mesevilág sziporkázó nyelvi mutatványok sorozatából épül föl.

Az érdeklődést keltő, jól eltalált tartalmi összefoglalókkal megspékelt 11 fejezet (elsősorban mesei) narratív és nyelvi mintázatok továbbgondolásainak, kifordításainak, metaforák szó szerint vételének kreatív és bőséges tárháza (vasorrú bába, Újperenciás-tenger, kurta farkú malac, könnytár stb.), s ebben a nyelvi térben csak úgy nyüzsögnek a halálhollók, árnyékkeselyűk, hangbaglyok, mumusok, dudusok, lidércek, ledércek, gólemek, égi siklók, világlátók, madáremberek, sellők, kóróskorpiók, esősasok, agyfúrók… egy Felhőkarmoló, bizonyos Karmdur polipok tapadókorongjai segítségével mássza meg az Üveghegyet, de találkozhatunk széltolókkal, búvalbéleltekkel is, felegúton közlekedőkkel…

„Semmi baj, virágnyelvű vagy, akiből dől a szó és a virág.” – vigasztalja egyik szereplő a túl cserfes másikat, s ez talán a regény elbeszélőjére is igaz lehet: szóvirágok garmadája barokkosan szövi át és be a mesét, túlságosan megterhelve a szöveget. A mennyiség előbb-utóbb már a minőség rovására megy, a poénokba is belefáradunk. Ahogy a szerkezetnél, itt is jót tett volna – hogy hajszobrászati hasonlattal éljek –: egy nagyfogú fésű, ami a gubancokat megregulázza. Máskülönben le a kalappal a szerző fantáziája, bravúrjai előtt.

A mesekönyv tartozéka még a 16 illusztráció: Dömsödi Zsolt grafikái – köztük 4 színes – leginkább horror-képregényeket idéznek, fölfelé tornázva az érdeklődők életkorát, és képileg is eltolva a tündérmesét a már említett tolkieni mitológia irányába. Jelenlétük nem oszt, nem szoroz.

Finy Petra: Azurro
Dömsödi Zsolt illusztrációival
Budapest, General Press, 2010.
150 o., 2200 Ft