Az ártatlanság öl, bután tart, és nyomorba dönt – leginkább másokat: a 17 éves Hanna (a Vágy és vezeklés Briony-ját alakító Saoirse Ronan) a természet ölén öl, szarvasokra vadászik, miközben enyhén militáns beütésű apja (Eric Bana) az „adaptálódj vagy dögölj meg” farkastörvényét veri fejébe; Hanna nem buta, de poros-bőrkötéses nagylexikonokból magolt tudásából pont az élet tapasztalata hiányzik, megkérdőjelezetlen küldetése pedig az, hogy Jason Bourne vagy Salt ügynök módiját követve likvidálja apja parancsára a velejéig romlott CIA-boszorkányt, Marissa Wieglert (Cate Blanchett).

Eric Haller még a 90-es években vett részt ködös kimenetelű és kétes erkölcsű titkos kísérletekben, lányából pedig csupán azért faragott tökéletes katonát, hogy bosszút álljon valamilyen (de milyen?) múltbeli sérelemért. A két szálon futó, és a valószerűtlenség határát pofátlanul átlépő üldözés- és akciósorozat a sarkkör giccses-szépen fényképezett tájaitól kezdve a túlmodernizált CIA-központ klausztrofób termein keresztül a Grimm-testvérek turistalátványosság-házáig vezet. Utóbbi nagyjából úgy néz ki, ahogy az LSD-fan Dennis Hopper láthatta a 60-70-es évek fordulóján a világot – ennyi is lenne a Lynch-hasonlat, amivel a film büszkélkedhet, a filmből áradó szürreál-szag inkább a népmesei áthallások hozománya.

Joe Wright mozija a nép- vagy tündérmese és a kvázi-szuperhősfilm közötti, korábban kiaknázatlan átfedésekre játszik rá – a Hanna műfajának hivatalos neve akcióthriller, bosszúfilm, az alapfelállás azonban a tiszta, a civilizációtól érintetlen Hanna és a gyermektelen, gonosz milf Marissa párharcára épül. Az erdő, ahol Hanna élete és kiképzése folyt, a „normális élet” után kívánkozó kislány sellő-motívuma, a végső leszámolásnak helyet adó élménypark farkas-szimbóluma mind a népmesei motívumkincsen keresztül duzzasztja szimbolikussá a filmet, hasonmód a világmegmentésre/megváltásra apelláló szuperhős-filmekhez, amely szintúgy eltúlzott, elstilizált karakterek, konkrétan Jó és Rossz moralitásjátékára épülnek.

Csakhogy. Hiába népmesésít a Hanna egy modern műfajt, ám végeredményben inkonzisztens marad, a végső finálé arcpirítóan blőd csavarja(i) leplezik le: a Grimm-motívumok leginkább arra szolgáltak, hogy betömködjék a scriptben tátongó lyukakat. Elvégre egy népmesében minden megtörténhet: ha pedig nem az első öt percben verik a néző fejébe, hogy szőke fruskánk génmanipulált szuperhős, akkor valahogy mégis csak meg kell ágyazni a fél CIA-t lekaratézó Hanna ámokfutásának. Hiába is várjuk így, hogy koromfekete, „új” Grimm-mese váljon a Hannából, mivel az konokul ragaszkodik a bosszúthriller dramaturgiai fordulataihoz, újdonságot így csak a körítésben hoz – utóbbi csupán emésztéskönnyítő kiegészítő, amellyel újfajta és kétségkívül pofás csomagolásban nyelhetjük le a megszokott bosszúfilm/CIA-thriller végül kliséerdővé terebélyesedő „csavarjait”.

Pedig Joe Wright szépérzéke következetesen igyekszik kiemelni a tucatfilmek homályából a Hannát. Nem csupán a kosztümös filmjeivel rokonivású, gondosan kimunkált környezetre, a harmonikus színjátékokra, az extrémen beszédes beállításokra kell gondolni, hanem legfőképp a Chemical Brothers visszafogott, pulzáló elektronikában dúskáló soundtrackjének ütemeire komponált akciójelenetekre. Habár a Hanna hullatermése a véres szemű exploitation-rajongókat is lazán lekenyerezné, Wright előszeretettel hagyja képen kívül a brutalitást, Hanna közelharcait inkább táncba hajlítja, alkalomadtán pedig a korábbi filmjeiből ismert, egybeállításos bravúros-kacskaringós kameramozgásával emeli el a szimpla kézikamerás stíltől a verekedéseket. Magyarul: akarva-akaratlanul is kontrasztot teremt, meghökkent, és neadjisten, arra ösztönzi mezei akciófilm-nézőjét, hogy kérdéseket tegyen fel a bosszúfilmek természetéről.

Azonban a Hanna csak addig működik, amíg senki nem kérdez semmit. Amíg se Hanna, se a néző nem tud semmit. Mert a válaszai nagyon soványak, a végső magyarázat pedig olyan fájdalmasan blőd és egyszerű, mint egy Bud Spencer-pofon. Az egész munkát körbelengő ambivalenciát Wright csak a film első felvonásában tudja termékeny feszültséggé alakítani, utána egymás ellen dolgoznak a különböző forráskódú anyagok. Míg első blikkre úgy tűnik, hogy fő ihletforrásként a fekete humorú, provokatív Besson-film, a Leon, a profi szolgált, a második félidőben egyértelműen kinyilatkoztatja magát a film konzervatív értékrendje, amely olyan unalomig csépelt ellentétpárokat ütköztet, mint az érintetlen vidék és az érzéketlen nagyváros (gondoljunk csak a Bosszúvágy-opusokra), a boldog család és a gyermektelen, karrierista nő, vagy a varázslatos népmesék és a velejéig romlott tudomány.

Az alkotók-színészek szerint a film legérdekesebb aspektusa a kislány karaktere: miközben megrögzött gyilkológép, a film folyamán először csodálkozik rá az élet dolgaira, az első csókra vagy az elektronikára, a barátságra és az élet apró-cseprő örömeire. Vagyis leginkább Mundruczó Kornél legutóbbi filmje, A Frankenstein-terv Rudijára emlékeztet: szelíd teremtés, aki nincs tisztában se a civilizáció normáival, se saját természetének „abnormalitásával”, ráadásul pechjére gyilkosnak szocializálódott. Ebből a szempontból a Hanna a Wright-filmek tematikai fűzérébe illeszkedik: a rendezőt mindig is azok az izolált nevelést kapott karakterek érdekelték, akiknek valamilyen módon csorbult vagy még nem alakult ki a valóságérzetük, mint a szerelmet a könyvekből tanuló Elizabeth Bennet vagy a fikció világában élő Briony. A Hanna karakterei viszont majdnem mind elrajzolt, papírmasé kartonfigurák, így tragikumuk, külvilágba való beszakadásuk története is úgy véti el a szívet, mint Hanna az áldozataiéit.

Persze, nem kell mindig adni az alkotók véleményére. Azonban most igazuk van, méghozzá maradéktalanul: Hanna karakterében nincs több ennél a kontrasztnál. A Legyek urának antitézise, egy ártatlan gyilkos, aki a film végére feladja a gyilkolást. Ez pedig vékonyka ahhoz, hogy az ígéretesnek induló, majd lassan, de biztosan ellaposodó Hannát kiemelje a sztenderd bosszúfilmek sorából. Mindettől függetlenül a Hanna az utóbbi évek egyik legérdekesebb revansfilm-kísérlete, beváltatlan ígéret, amely inkább ötletként, mint egészestés moziként működik maradéktalanul. Ám ha csak annyit elér, hogy – akár Saoirse Ronan markáns alakításának köszönhetően – megteremti, népszerűvé teszi a tinilány-akcióhős karakterét, már megérte. Mert főhősnőnk puszta jelenléte, alakítása garantáltan szívbe talál.

Hanna – Gyilkos természet (Hanna)
Színes, feliratos, amerikai-angol-német akcióthriller, 111 perc, 2011.
Rendező: Joe Wright
Forgatókönyvíró: David Farr, Joe Penhall, Joe Wright
Zeneszerző: Tom Rowlands, Ed Simons
Szereplők: Saoirse Ronan (Hanna), Cate Blanchett (Marissa Wiegler), Eric Bana (Erik Heller), Olivia Williams (Rachel), Tom Hollander (Isaacs)
Bemutató dátuma: 2011. június 23.
Forgalmazó: InterCom