A horrorpistaságot nem misztifikálnám túl, ez inkább csak egy brand. Amikor graffitizéssel foglalkoztam, ki kellett találnom egy „legális nevet”, amit a saját, megtervezett pólómintáimra írhattam. Kezdetben H.power-ként futtattam ezt a márkát, amit aztán az utcán is feltüntettem, matrica formájában például. Amikor túl sokat vagyok a műteremben, néha azért jó kiszabadulni az utcára, és ott alkotni. Természetesen már csakis megtűrt, elhagyatott helyeken. H.powerből aztán horrorpista lett. A horrorpista egy kedves festőkollégától származik, és nagyon megtetszett nekem, úgyhogy használni kezdtem. Ez a név aztán az utcai környezetből elkísért a kiállítóterekbe is. A csontvázas festményem elött pózolni zombiszerű zöld maszkkal mókás dolognak tűnt. Tizenhat évesen ugyanezt csináltuk, annyi különbséggel, hogy a háttérben nem festmény volt, hanem összefirkált rendőrkapitányság, mozgó járművek, falak.

 

Nem érzem azt, hogy életmódot cseréltem volna. A fújást mindig is hobbinak tekintettem. Rendőrök elöl menekülni, rosszabb esetben pedig nyirkos cellában tölteni az időt, nos ez a fajta adrenalin már tényleg nem foglalkoztat. Meg ha szerencséd is van és megúszod, előbb utóbb akkor is bekopog hozzád a „karmarendőrség”.

PRAE.HU: Nem érzed azt, hogy ez a művésznév és művészi álarc korlátozza, vagy később korlátozni fogja a tevékenységedet, hogy eleve meghatározza az ötleteid mozgásterét?

Egyáltalán nem. Művészi álarcról meg szó sincs. Azért, mert láttál egy fotót rólam egy maszkkal, az nem jelenti azt, hogy az utcán vagy esetleg a megnyitókon is fedett arccal mutatkoznék. Szignóztam már romantikus gyáras olajfestményt h.power-ként, és egyáltalán nem volt furcsa. Ha megunom ezt a művésznevet, lehet hogy kitalálok helyette valami mást, vagy a polgári nevemet használom majd. Sőt, az sincs kizárva, hogy a mulatós zene műfajában próbálkozom majd Horror halál Pistaként. Egyedi dark side-os mulatós zenét csinálnék félelmetes díszletekkel, halálfejes maszkokkal, szexi vámpír-táncoslányokkal. Úgyhogy reszkethet Lagzi Lajcsi, Bunyós Pityu, meg a puhapöcsű Márió!

 

A romos állapotú képekből indultam ki. Az volt a koncepció, ha már ilyen szép kereteim vannak, akkor a képeimen is valami hasonló világ elevenedjen meg, adott esetben a rombolás. Ezután pedig új antihősöket kellett alkotnom ebbe a miliőbe, például a szupertechinkával rendelkező futurista földönkívülieket, akik Itália antik örökségét takarítják el. Ahogy ez a 2012. Futurista invázió című képen látható. Az elidegenítő hatást valószínűleg azért érezheted, mert vonzódom az apokaliptikus, világvége-hangulatú alkotásokhoz. Filmművészetben, animációban vagy akár a képregények világában ez régóta jelen levő, kimeríthetetlen téma.


PRAE.HU: Azonnali benyomásom volt az is, hogy a FRISS-en kiállított alkotásaid olyan hatást keltenek, mintha régi képeslapokat látnánk. Hadd utaljak megint a keretekre, amik rá is erősítenek erre. Milyen technikával éred el, hogy kialakuljon ez a benyomás?

 

A FRISS-en látható munkáimat egy manuális, airbrush-sal készítettem, ami folyékony akvarellt fúj ki. Sok lehetőséget látok még ebben az eljárásban. Egyelőre csak randizgatunk, ismerkedünk.

 

 

Alapvetően törekszem arra, hogy minél változatosabb anyagokkal dolgozhassak különféle felületekre. Fontos ugyanis, hogy az alkotás folyamatában mindig tudjam változtatni saját munkamenetrendemet, és így kimozdulhassak a megszokásaim közül. Bizonyos eszközök, technikák ugyanis különböző munkamenetet követelnek meg. Ha például egy tűhegyű filctollal rajzolok papírra, ahhoz egészen más mozdulattal állok hozzá, mint ha vastag ecsettel festenék nagyméretű vászonfelületre. És természetesen a választott módszer fényében az eltöltött idő is változó. Az új anyagok, felületek, technikák találkozása új helyzeteket, új kihívásokat teremt, ami a rutin és a merev megszokások legjobb ellenszéruma. Szeretem a gyorsan száradó anyagokat, az akrillt, a festékszórót és az akvarellt. Néha viszont előveszem az olajfestéket is.

           
PRAE.HU: A képeiddel, úgy érzem, mindig mesélsz valamit. Egy sztori kellős közepében találja magát, aki ránéz egy munkádra. Honnan meríted az alkotásaid történetét, milyen élmények hatására kerülnek éppen ezek vászonra/papírra?

 

Igen, többnyire narratív képeket készítek, ami abból fakad, hogy erős hatással van rám a képregénykultúra. A képeim felépítése viszont teljesen változó. A lényeg számomra az, hogy ha van egy elképzelésem, akkor ne ragaszkodjak foggal-körömmel ehhez, mert útközben úgyis jönnek majd a spontán ötletek, melyek sokkal frissebbé, feszesebbé teszik a munkáimat. Kaptam egyszer egy megrendelést. Felkértek, hogy fessek olajjal vászonra egy ismert budapesti kórházat, olyan hangulatban, mintha a XX. század elején készült volna a kép. Sajnos, a megrendelő nem találta megfelelőnek a végeredményt, ezért a nyakamon maradt az alkotás. Teljesen átfesteni nem akartam, hiszen ahhoz túl sok munkám pihent már így is benne. A kórházi épületet ezért átalakítottam kicsit, az utcán korzózó cilinderes emberek meg lovashintók helyére pedig egy TV-testű, kamerafejű rendőrségi robotot, valamint Molotov-koktélt dobáló fiatalokat festettem. Így született meg a Médialázadók című képem. Ezután már sokkal inkább sajátomnak éreztem ezt az alkotást. Ma is az egyik legjobb képemnek gondolom.

 

PRAE.HU: TV-testű, kamerafejű rendőrségi robot. Gyakorta visszatérő témád a film, a televízió, a reklám. A képek alapján nem lehetsz túl jó véleménnyel a minket körülvevő médiavilágról.

 

A sok tévézéstől kirohad az ember agya. Jó oldala is van ugyan ennek az iparágnak, de a munkáimban én a rosszat ragadtam meg. Amikor a tévés képeket készítettem, nagy hatással voltak rám Orwell könyvei. A XXI. században a média szerintem erősebb, mint egy jól felszerelt hadsereg. Az idő múlásával ráadásul egyre kifinomultabbá válik ez a gépezet.

 

Hatéves korom környékén egy kis ideig nagymamámnál laktam Erdélyben. Nagymami próbált jó keresztényt faragni belőlem, ezért rengeteg képet, illusztrációt mutatott nekem Mennyről és Pokolról, és ezeket folyamatosan kommentálta is: „Ha jó leszel és imádkozol, akkor ide kerülsz, de ha nem és pálinkát iszol, mint a szomszéd bácsi, akkor meg ide”. Tisztán emlékszem ezekre az ábrázolásokra és arra is, hogy nem nagyon fogott meg a mennyországos, zöldövezetes, oroszlánt simogató családos felnőttek látványa. Inkább az Isten csapásaival, meg az ördög cimboráival kapcsolatos képeket nézegettem. Bár némelyik tényleg félelmetesnek tűnt, azért a „rosszaság” valahogy mindig izgalmasabbnak tűnt számomra. Ez valami perverzió lehet? Nem jöttem rá, de nem is foglalkoztat különösebben. Igyekszem minél kevesebbet gondolkodni, az agyalás ugyanis sok energiámat elveszi, ráadásul megakadályoz a spontenaitásban.

 

Igen, helyes a meglátásod. Képeimen sokszor találkozik a múlt és a jövő, de azért jó lenne mindig az itt és mostban időzni. Minden helyzetben.

 

 

Azért is érezheted néhány fotómat giccsesnek, mert az osztálytársaim megfertőztek ezzel. Az egyetemen sokszor hatással vagyunk egymásra. Néha nem is tudatosan, de bizonyos sémákat, beszédmódokat átveszünk. Ez szerintem természetes, kikerülhetetlen folyamat. A giccs és a groteszk együttes erejét ötödrangú horrorfilmekben láttam először, még kiskoromban. Az új képeimen ez a kombináció biztosan erőteljesebben fog majd megmutatkozni, de konkrét formák még nincsenek.

 

 

Ha Roy Lichtenstein képi megoldásaként a raszterekre, vagy a pop-os színekre gondolsz, ezek már Lichtenstein elött is megtalálhatóak voltak bármelyik comics-ban. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a kilencedik művészet, a képregény megoldásait, fogalmazásmódját használom. Lichtenstein munkáival kapcsolatban nem érzek rokonságot. Nem szokásom stílusokba sorolni magam. Ha nagyon muszáj lenne, azt mondanám, hogy a spirituális szürrealizmussal szimpatizálok. Elég korán volt szerencsém Ceausescu hatalmas monstrumait megcsodálni. Nem értettem semmit az egészből, a sokkhatás mellett ezért volt bennem valamiféle rácsodálkozás, gyönyörködés is. Hihetetlen volt számomra hogy ezeket a monumentális szobrokat emberek készítették. Képeimen sokszor utólag veszem észre, hogy amit kiskoromban nem rajzoltam ki, vagy valamilyen formában nem tudtam kifejezni, azok a dolgok előbb-utóbb napvilágra kerülnek. Sőt, van ami a tudat legmélyebb bugyraiból tör fel. Még én sem értem, hogy kik ezek és honnan jönnek a csontvázfejű öregasszonyok, vagy a kis izmos, gonosz, manószerű lények.

 

Ezek a képek a korai munkásságom részei. Akkoriban előszeretettel látogattunk elhagyatott ipari gyárterületeket, jobb napokat látott orosz laktanyákat, és eldugott, titkos szovjet katonai bázisokat. Főleg azért, hogy a nagy szürke felületeket éberen vibráló színfoltokkal ajándékozzuk meg, azaz graffitiket készítsünk. Magával ragadott ez a terep, egyszerűen beleszerettem. Követni azt, ahogy egy létesítmény elveszíti eredeti funkcióját, végigkísérni, ahogy a természet visszaköveteli jussát, ráadásul még hozzá is adni valamit ehhez a folyamathoz. Ez egyszerűen fantasztikus!

 

 

Szeptemberben van egy közös tárlatunk a Nemmivoltunk! Crew-val. Összeraktunk egy élménykiállítást az FKSE-ben. A kiállítás címe Szülői értekezlet, iskolával kapcsolatos élményeket dolgoz fel. (Nemmivoltunk!: Szülői értekezlet, FKSE-Rottenbiller utca 35.) Nagyszerű dolog volt velük együtt dolgozni! Szeretnék ebben az évben minél több kiállításon részt venni, jövőre viszont már a diplomavédésre koncentrálok.