bezár
 

zene

2011. 10. 19.
A Szovjetunió érzelmi portréja
Dmitrij Sosztakovics 13. szimfóniája
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Nem ok nélkül írok Sosztakovics 13. szimfóniájáról éppen most. A mű alcíme ugyanis Babij Jar – egy Kijev melletti szurdok neve, ahol 70 évvel ezelőtt, 1941. szeptember 29-én és 30-án a Holokauszt történetének legnagyobb tömeggyilkossága zajlott le. A 13. szimfónia azonban nemcsak emléket állít az áldozatoknak, hanem a sztálini Szovjetunió érzelmi portréját is megfesti – megkomponálása Sosztakovics szemében nemcsak művészi kihívás, hanem etikai kötelesség is volt.
Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics ahhoz a generációhoz tartozott, amely éppen Sztálin főtitkári kinevezése idején lépett a felnőttkorba, így ez egész pályájára rányomta a bélyegét. Ugyanaz az operája tette megbélyegzetté, amelyet korábban hangosan ünnepeltek (Kisvárosi Lady Machbeth), később pedig az mentette meg a munkaszolgálattól, hogy a vezérnek tetszett egy film, aminek ő írta a zenéjét. A 13. szimfóniát már Hruscsov alatt, 1962-ben komponálta Jevgenyij Jevtusenko öt versére, amelyek, bár nem voltak betiltva, finoman szólva is bátornak számítottak – nem csoda, hogy „zenével együtt” már nem voltak a hatalom tűréshatárán belül, így a szimfóniát néhány viharos sikerű koncert után betiltották. Mivel a mű erősen szövegközpontú, és ezek a Jevtusenko versek egy kivételével (Karrier – Orbán Ottó) nincsenek meg magyarul, készítettem több angol fordítás alapján egy átiratot, ami sorvezetőnek megteszi; ez a cikk végén, az elemzés után olvasható.

Dmitrij SosztakovicsA 13. szimfónia több szempontból is szokatlan mű. Például nem is igazán szimfónia: ugyan nem róhatjuk fel neki, hogy férfikart és basszus szólistát alkalmaz, hiszen a korálszimfónia ekkorra már bevett műfaj, de azt már igen, hogy öttételes, szemben a szokásos néggyel. Ezenkívül a műfaj hagyományos karakterjegyei sem stimmelnek: az első tétel gyors szokott lenni, de itt adagio, a második ellenben allegretto, pedig annak lassúnak kellene lennie. A 13. szimfónia legszembetűnőbb sajátossága, ami rendkívüli drámaiságát, ugyanakkor könnyen érthetőségét adja, a programzene jelleg: szöveg és zene egymást erősítik. A szövegek határozzák meg az egyes tételek alaphangulatát, emellett vannak konkrét megfelelések a szöveg és a zenei anyag között: pl. ahol Jevtusenko képszerű, ott a zene is egészen képszerűvé válik. A zene azonban nemcsak „felerősíti” a szöveget, nem csak kiszolgálja, hiszen Sosztakovics olykor nagyon erősen befolyásolja a szövegek olvasatát, ahogy azt a későbbiekben látni fogjuk.

Mielőtt azonban a zenei elemzésre rátérek, fontos tudni, mi is történt pontosan a Babij Jar szurdoknál. 1941-ben, amikor a Szovjetunió ellen vonuló német csapatok elfoglalták Kijevet, volt velük egy Einsatzgruppe is, vagyis egy olyan alakulat, amelynek az volt a feladata, hogy végezzen a város zsidó lakosságával. Ezek a katonák a pogrom két napja alatt 34 000 ukrán zsidót vezényelek ki a közeli szurdokba, ahol kisebb csoportokra osztva őket, módszeresen végeztek velük. Ez volt a Holokauszt történetének legnagyobb olyan kivégzése, amit Einsatzgruppe hajtott végre. A város visszafoglalásáig még több mint 100 000 embert végeztek ki itt, voltak köztül oroszok, ukránok, cigányok, lengyelek. (A témával bővebben foglalkozik a Szombat folyóirat internetes cikke, valamint a Wang folyó versei blog, ahol rengeteg fényképet is találunk.)

Jevtusenko Babij Jar című verse, amely a 13. szimfónia első tételének szövege, nemcsak az áldozatokra emlékező mű, hanem a Szovjetunióban is kimondva-kimondatlanul dívó antiszemitizmus ellen írott vádirat is. Már az első sor – „Nincs emlékmű Babij Jar fölött” – vádol, hiszen Kijev már újra szovjet kézen van, így az emlékezés kötelessége is a szovjeteké.

A vers rövid jelenetek filmszerű sorozata, ennek megfelelően a szimfónia első tételének zenei anyaga jellegében és hangulatában is sokféle. A művet egyetlen harangütés nyitja meg, majd disszonáns fúvósmeneteket hallunk – erősen drámai, félelmetes felütés, ami hamar tompulni kezd: a kórusbelépésnél már a gyász, a siratójelleg dominál. Ebben a tételben máris találunk példát a zene képszerűségére: a Dreyfus-jelenetben az ütlegek hangját a timpani, a bökésekét („fodros ruhás hölgyek rikoltanak rám / és napernyőikkel böknek az arcomba”) pedig a vonósok pizzicatója utánozza.

A Białystok-jelenetben halljuk a tivornyát, egy kocsmadal eltorzult hangjait, majd prófétai hangvételű rész következik, amely azon háborog, hogy vannak, akik az antiszemitizmust orosz nemzeti érzületbe csomagolják (az „Orosz Emberek Szövetsége” egy ultranacionalista párt volt a huszadik század elején). Anne Frank története pedig a tétel legszebb része: a szerelmesek szavainak meghittségét egy cseleszta érzékelteti, amely éles kontrasztba kerül a közeledő léptek rövid, éles fagotthangjaival – a jelenet végét pedig, hogy mi történik az ajtó betörése után, csak a zene festi meg.

A tétellel kapcsolatban felmerülő legizgalmasabb kérdés az, hogy van-e feloldás. Úgy tűnik, Jevtusenko szövegében van: attól a sortól kezdve, hogy „egyetlen hosszú, hangtalan sikollyá válok”, a vers egyetlen emelkedő ünnepélyesség, ami a legutolsó sor büszke etikai kiállásában kulminál. Sosztakovics azonban másképp dönt. Ugyan a fent idézett sornál az ünnepélyesség egy pillanatra a zenében is érezhető, azonban néhány ütemmel később már nyoma sincs. Sosztakovics a „Minden agyonlőtt öreg – én vagyok” sornál zeneileg nem az azonosulás gesztusát, hanem a kép félelmetességét emeli ki – ezzel pedig jelzi, hogy lehetetlennek tartja a feloldást és idegen tőle a megtisztulás érzése, ami a vers szövegéből következne. A tételt lezáró zenekari részben pedig az utolsó sor büszke kiállása is semmivé lesz.

Sosztakovics a Pravdát olvassa, 1966.A második tétel címe Humor: a zene nagyrészt burleszkes, karneváli jellegű, de a félelmetesség ettől a tételtől sem idegen. Az előző tétel tömbszerű szóló- és kórusrészeit itt folyamatos párbeszéd, egymásnak felelgetés váltja fel. A megszemélyesített Humor, akinek nem lehet parancsolni, az ember megvonhatatlan szabadságának bizonyítéka; ezért minden hatalom ellensége. Hiába harcolnak ellene, mindenhol megjelenik: a zenében a felbukkanását egy jellegzetes, harsány pikolófrázis jelzi.

A tétel legizgalmasabb pillanata a népies-vásári hegedűszóló és a cirkuszi táncjelenet mellett az, amikor a Humor „lecsapott fejét egy lándzsavégre tűzik”: itt a tragikum fölött győztes komikumot az jelzi, hogy megismétlődik az első tételt nyitó harangütés és disszonáns fúvósmenet, csakhogy jócskán átalakítva, hiszen nem rezesek, hanem fafúvósok játsszák, méghozzá felgyorsítva, a végén pedig ismét a fentebb már leírt harsány pikolófrázist halljuk.

A harmadik tétel címe Boltban. Az órákig tartó sorbanállások jellegzetesen keleti életképét Jevtusenko himnuszként írja meg, amely az orosz nőket hősökként és szentekként ábrázolja. Zenéjét tekintve ez a tétel a korábbiaknál homogénebb, a lassú és csöndes alapkarakterből csak egyszer lép ki. A szöveget hosszú és atmoszférikus instrumentális részek tagolják. A tétel legjellegzetesebb zenei gesztusa, hogy halljuk a sorban álló nők kannáinak összekoccanását: ezt kasztanyetta és woodblock játssza, egy egyszerű ütőshangszer, gyakorlatilag egy üreges fadarab.

A zenei anyag egyetlen nagy váltása, a tétel csúcspontja az első tétel prófétaian dörgedelmes részére rímel: „Átverni őket a pénzzel: szégyen! / Átverni őket a súllyal: bűn!”. A zárlat pedig különösen izgalmas: az egész darabban ez az egyetlen hely, ahol az egyébként unisonóban éneklő kórus két akkord erejéig háromszólamúvá válik.

A szöveg utolsó sora az asszonyok kezét áldottnak nevezi, a kórus pedig a szólista dallamának hangjait egy olyan akkordfüzérré bővíti, ami a keresztény liturgiában az „ámen” szokásos zenei formulája, ráerősítve ezzel a szöveg himnikus jellegére.

A negyedik tétel, a Félelmek szövegét Jevtusenko Sosztakovics felkérésére írta, ami érződik is rajta: ez a vers a leginkább aktuálpolitikai jellegű és a legkevésbé lírai; inkább az igaz rá, hogy felszabadítóan szókimondónak számított, semminthogy jó vers lett volna.

A tétel végig halk és baljós, minden eddiginél hosszabb instumentális részekkel, az első felében jellegzetes tubaszólókkal. Kegyetlenül ironikus, hogy Sosztakovics „vendégzenét” is használ: a propagandaszövegeket idéző néhány sor („Nem féltünk építkezni hóviharban” stb.) dallama egyértelműen a Fel, vörösök, proletárok parafrázisa. Ugyanakkor a tétel sokat elárul minden erőteljesen politikai célzatú mű „szavatossági idejéről”; úgy sejtem, a korabeli hallgatóságnak a Babij Jar után ez a tétel lehetett a második csúcspont, ma viszont már zeneileg túlságosan terpeszkedőnek, szövegét tekintve pedig a többihez képest banálisnak hat.

Az ötödik tételt nyitó fuvolatéma az egész mű legszebb része, ráadásul meghittséget áraszt, ami tiszta formájában eddig még nem jelent meg a darabban. Ezután egy váltással harsányabb zenei anyag következik, amely felelgetős formájával és pattogós fafúvós meneteivel a második tételre hasonlít. Ez már a Karrier című szöveg karaktere, az ironikus és anekdotaszerű szöveg az emberi nagyságot és a karrierizmust állítja szembe. A zenei csúcspont itt nem egy hangos rész, mint eddig mindig, hanem egy halk: a szöveget záró épületes bonmot („Én úgy építem a karrieremet, / hogy nem építem!”) majdnem a capella hangzik el, kimondása előtt közvetlenül pedig egy pillanatra teljes csönd áll be.

Ez ismét egy olyan hely, ahol a zene áthelyezi a szöveg hangsúlyait, hiszen egy bonmot soha nem patetikus, ellenben a zene itt az. Sosztakovics ugyanis mégis meg akarja adni azt a feloldást, amit egészen eddig megtagadott – erről szól a 13. szimfónia zárlata, amelyben a megtisztulást már megelőlegző meghitt nyitótéma ismét visszatér (csak most nem fuvolák, hanem vonóskar játssza), majd egy rövid és egyre halkuló cselesztaszólót hallunk, ugyanazt a hangszert, amely az első tételben a szerelmesek békéjét illusztrálta. A tételt és az egész zeneművet pedig egyetlen harangütés zárja, annak a másik harangütésnek a párdarabja, amely a szimfónia legelső hangja volt.

Hogy jól tette-e Sosztakovics, hogy az eredetileg egytételesre tervezett művet, a Babij Jart szimfóniává bővítette ki, arról lehetne vitatkozni. Hiszen a 13. szimfónia egyenetlen: az első tétel vitán felül remekmű, a negyedik tétel kapcsán viszont felmerül a gyanú, hogy a szövegek átpolitizáltsága a jövőben teljesen idegenné, kordokumentum jellegűvé teheti ezt az eszközeiben egyébként nagyon egyszerű zenét.

A mű egyik első nyugati kritikusa, a brit Edward Greenfield ezt írja: „ebben a zenében elég kevés bizonyítékát találjuk Sosztakovics géniuszának. […] a mű nagyobb részét szerezhette volna akár Muszorgszkij is, nincs benne semmi, ami akár a legkonzervatívabb zenei cenzornak szemet szúrhatna”. Lehet, hogy így van; de az is biztos, hogy a 13. szimfónia rendkívül hatásos, lebilincselő zenemű, amely nem kevesebbet akart, mint világgá kürtölni az igazságot – ezért, ha művészileg talán nem is, etikai szempontból biztosan Sosztakovics életművének egyik csúcspontja.

***

Egy nagyon jó felvétel, Valerij Gergijev vezényletével, angol felirattal (7 részben):





Jevgenyij Alekszandrovics Jevtusenko

I.
Babij Jar


Kórus
Nincs emlékmű Babij Jar fölött.
A meredély, akár egy durva sírkő.
Rémült vagyok,
és olyan öregnek érzem magam,
mint a zsidó nép maga.

Szóló

Zsidó vagyok én is.
Keresztülvándorlok Egyiptom földjén,
függök a kereszten és meghalok,
még mindig viselem a szögek nyomát.
Én vagyok Dreyfus.
A sok nyárspolgár megvádol, elítél.
Rács mögé zárnak, körülvesznek,
gyötörnek, leköpnek, rágalmaznak,
fodros ruhás hölgyek rikoltanak rám
és napernyőikkel böknek az arcomba.
Egy białystoki kisfiú vagyok.

Kórus

Véres a padló.
A kocsmában tombol a csőcselék,
vodkától és hagymától bűzlenek.

Szóló

Belémrúgnak, tehetetlenül fekszem,
hiába könyörgök nekik.

Kórus

Összeröhögnek: „Öld a zsidót! Mentsd meg Oroszországot!”
És egy gabonakereskedő összeveri anyát.

Szóló

Ó, én orosz népem, én tudom,
hogy internacionalistának születtél,
de gyakran azok, akiknek mocskos a kezük,
káromolták a Te legtisztább neved!
Én ismerem az én földem jóságát.
De micsoda aljasság, hogy minden szégyen nélkül
az antiszemiták úgy hívták magukat:

Együtt

az „Orosz Emberek Szövetsége”!

Szóló

Én vagyok Anne Frank,
zsenge, akár egy hajtás áprilisban,
szerelmes vagyok, és nem kellenek szavak,
csak annyi, hogy egymás szemébe nézhessünk.
Milyen kevés, amit látni, szagolni tudunk!
El vagyunk zárva az égtől, a levelektől,
de még így is sok az, ami a miénk –
gyengéden átfoghatjuk egymást
a sötét szobában!

Kórus

– Jönnek!

Szóló

– Ne félj. A tavasz virágzó hangjai ezek,
a tavasz jön.
Gyere csak,
gyere gyorsan és add a szád!

Kórus

– Ránktörik az ajtót!

Szóló

– Nem! Csak a jég reped!

Kórus

Babij Jar fölött vadon nőtt fű zörög,
és komorak a fák, akár az elítéltek.
Itt némán sikolt minden,
és én, amikor kalapom leveszem,
érzem, ahogy lassan elszürkül az arcom.

Szóló

És egyetlen hosszú, hangtalan sikollyá válok
az itt elföldelt ezrek és ezrek fölött.
Minden agyonlőtt öreg – én vagyok.
Minden agyonlőtt gyerek – én vagyok.
Egyetlen porcikám sem felejt soha.

Kórus

Az Internacionálé – akkor harsogjon,
ha már a Föld utolsó antiszemitája is
örökre a föld alá került!

Szóló

Az én ereimben nem folyik zsidó vér,
mégis engesztelhetetlenül gyűlöl
minden antiszemita, mintha zsidó volnék –

Együtt

és ez tesz engem igaz orosszá!

II.
Humor


Szóló
A cárok, királyok, császárok,
a világ hatalmasságai
díszszemlén ugyan parancsolhattak,
de nem parancsolhattak a humornak.
A gazdagok fényes palotáiban,
ahol azok csak tespedtek egész nap,
egyszerre feltűnt a csavargó Aesopus,
és ők mellette koldusnak látszottak.

Kórus

Egyszerre feltűnt a csavargó Aesopus,
és ők mellette koldusnak látszottak.

Szóló

A házban, ahol egy képmutató
otthagyta vézna lábnyomát,
Naszreddin viccei felborították
a hétköznapokat, akár egy sakktáblát!

Kórus

Naszreddin viccei felborították
a hétköznapokat, akár egy sakktáblát!

Szóló

Meg akarták venni a humort.

Kórus

Csakhogy őt nem lehet megvenni!

Szóló

Meg akarták ölni a humort!

Kórus

De ő lazán csak beintett nekik!

Szóló

Őt legyőzni, na az nem egyszerű!
Hányszor akarták már kivégezni!

Kórus

Lecsapott fejét
egy lándzsavégre tűzték.

Szóló

De amint a bohóc sípja
belekezdett a dalba, a mesébe,
felrikoltott:
„Itt vagyok!”

Kórus

„Itt vagyok!”

Szóló

„Itt vagyok!”

Együtt

És könnyű táncot lejtett vidáman.

Szóló

Egy ócska, feslett kis felöltőt viselt
és levertnek látszott és bűnbánónak,
amikor politikai fogolyként
a kivégzőosztag elé vezették.
Egész külsejéről megtörtség sugárzott,
és beletörődés, hogy ő már a túlvilágon folytatja,
de akkor egyszer csak ledobta a felöltőt,
integetni kezdett,

Együtt

és – bye-bye!

Szóló

A legmélyebb börtön fenekére zárták,
de semmi esélyük nem volt ellene!

Együtt

Keresztülsétált
vasrácson és kőfalon.
Köszörülte a torkát a hidegben,
mint bármelyik átlagos katona,
és menetelt, akár egy egyszerű dalocska
egy puskával a Téli Palotáig.

Szóló

Sötéten néznek rá – megszokta már,
nem törődik vele egyáltalán,
és időről időre a humor
jókat nevet saját magán.
Ő örök.

Kórus

Örök!

Szóló

Ő ravasz.

Kórus

Ravasz!

Szóló

És fürge!

Kórus

Fürge!

Szóló

Ő túlél mindent és túlél mindenkit!

Együtt

Háromszoros hurrá a humornak!
Igazi bátor cimbora!

III.
Boltban


Szóló
Jönnek, kendősen, mások sálban,
mint hősi vállalkozásba vagy munkahelyre,
jönnek a boltba egyesével,
csöndesen az asszonyok.

Kórus

Ó, a kannáik összekoccanása,
lábasok, üvegek csörrenése!
Összekeveredik hagyma, uborka
és „Kabul” mártás szaga.

Szóló

Reszketek, amikor beállok a sorba,
de ahogy araszolunk a pult felé,
a rengeteg asszony lélegzetétől
meleg ömlik szét az üzletben.

Együtt

Csöndesen várnak, ők,
családjuk őrangyalai,
és kezükben a nehezen megszerzett
pénzecskéjüket szorongatják.

Szóló

Ők Oroszország asszonyai.
Büszkeségeink és bíráink.
Betont kevernek,
szántanak, aratnak…
Kibírtak eddig mindent,
és ki fognak bírni mindent.

Kórus

Kibírtak eddig mindent,
és ki fognak bírni mindent.

Szóló

Számukra nincs lehetetlen,
annyi erő lakik bennük!

Együtt

Átverni őket a pénzzel: szégyen!
Átverni őket a súllyal: bűn!

Szóló

Amíg derelyét tömök a zsebembe,
némán és komolyan figyelem
szatyorcipeléstől kérges,
áldott kezüket.

IV.
Félelmek


Kórus
Szertefoszlanak a félelmek Oroszországban,
mint régi idők kísértetei,
csak anyókák képében koldulnak még itt-ott,
templomtornácokon, kenyérért.

Szóló

Emlékszem még régi erejükre, hatalmukra
a diadalmas hazugság törvényszékein.
Félelmek siklottak mindenütt, mint az árnyék,
beszivárogtak a parkettalécek közé.
Csendben mérgezték az embereket
és otthagyták a jelüket mindenen:
mikor hallgatni kellett volna, ők sikítani tanítottak,
és hallgatni, amikor sikítani kellett volna.
Ma már mindez távolinak tűnik.
Már visszaemlékezni is furcsa rá.
Féltünk a névtelen feljelentéstől,
féltünk az ajtókopogtatástól.
És féltünk beszélni külföldiekkel.
Küföldiekkel… a feleségünkkel is!
És volt még az a különös félelem, felvonulás után,
kettesben maradni a csönddel, szemtől-szemben.

Kórus

Nem féltünk építkezni a hóviharban,
vagy csatába menni ágyútűzben,
de néha bizony halálosan féltünk
elbeszélgetni önmagunkkal.
Mi nem pusztultunk el, nem romlottunk meg,
és az sem véletlen, hogy Oroszország
most, hogy legyőzte saját félelmeit,
nagyobb félelmet kelt ellenségeiben.

Szóló

De új félelmeket látok előtűnni:
hogy hűtlenekké válunk az országhoz,
hogy kiüresednek azok az eszmék,
amelyek maguktól értetődő igazságok,
hogy addig hencegünk, míg bele nem kábulunk,
hogy papagájként ismételjük valaki szavait,
és hogy bizalmatlansággal alázunk meg másokat,
miközben túlságosan bízunk magunkban.

Kórus

Szertefoszlanak a félelmek Oroszországban.

Szóló

És amíg ezeket a sorokat írom,
időnként akaratlanul belesietve,
egyetlen félelem kerít hatalmába:
hogy nem írok teljes erőmből.

V.
Karrier


Szóló
A klérus folyton azt hajtogatta,
hogy Galilei veszélyes és őrült.

Kórus

Hogy Galilei őrült!

Szóló

De az idő bebizonyította,
hogy az őrült volt a bölcs!

Kórus

Hogy az őrült volt a bölcs!

Szóló

Egy bizonyos tudós, az egyik kortársa
nem volt kevésbé bölcs, mint Galilei.

Kórus

Nem volt kevésbé bölcs, mint Galilei!

Szóló

Ő is tudta, hogy forog a Föld,
csakhogy neki volt családja.

Kórus

Csakhogy neki volt családja!

Szóló

Ahogy feleségével egy fogatba szállt,
miután elárulta Galileit,
arra gondolt, ezzel a karrierjét építi,
miközben épphogy tönkretette!

Kórus

Miközben épphogy tönkretette!

Szóló

A bolygónkról szóló állításért
Galilei viselte csak a kockázatot,
és így igazán naggyá lett.

Kórus

És ő igazán naggyá lett!

Szóló

Nos tehát,

Együtt

úgy hiszem,
ez a valódi karrierizmus!

Kórus

Háromszoros hurrá a karriernek,
az olyan karriereknek, mint amilyen
Shakespeare-é, Pasteuré volt,
vagy Newtoné és Tolsztojé!
Tolsztojé!

Szóló

Lev?

Kórus

Lev!
Miért dobálták sárral őket?
Mert a tehetség az tehetség, nevezzük akárhogy.

Szóló
Az átkozódókra nem emlékszik senki.

Kórus

De emlékszünk azokra, akiket átkoztak!

Szóló

Akik a sztratoszféra felé törtek,
vagy a kolera ellen harcoló orvosok,
na ők csináltak csak igazán karriert!

Együtt

Karrierjük példaként áll előttem!

Szóló

Én az ő szent hitükben hiszek,
és az ő hitük nekem bátorság.
Én úgy építem a karrieremet,
hogy nem építem!

Sosztakovics kéziratának első oldala
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szilvay Máté --


További írások a rovatból

Interjú Rohmann Dittával oktatásról, médiáról, motivációról
The Lazys: Tropical Hazards (2018)
Green Day: Father of All Motherfuckers (2020)

Más művészeti ágakról

építészet

A Magyar Zene Háza nyerte el a „Világ Legjobb Zenei Célú Fejlesztése” díjat
Az amerikai Music Cities Awards a legjobbnak minősítette a készülő épületet
gyerek

Van Művészi Vénád?
Pályázat középiskolásoknak
art&design

Vallás, mint társadalmi tudat Vallás, mint társadalmi tudat
Vendég+látás kiállítás Pannonhalmán


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés