Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics ahhoz a generációhoz tartozott, amely éppen Sztálin főtitkári kinevezése idején lépett a felnőttkorba, így ez egész pályájára rányomta a bélyegét. Ugyanaz az operája tette megbélyegzetté, amelyet korábban hangosan ünnepeltek (Kisvárosi Lady Machbeth), később pedig az mentette meg a munkaszolgálattól, hogy a vezérnek tetszett egy film, aminek ő írta a zenéjét. A 13. szimfóniát már Hruscsov alatt, 1962-ben komponálta Jevgenyij Jevtusenko öt versére, amelyek, bár nem voltak betiltva, finoman szólva is bátornak számítottak – nem csoda, hogy „zenével együtt” már nem voltak a hatalom tűréshatárán belül, így a szimfóniát néhány viharos sikerű koncert után betiltották. Mivel a mű erősen szövegközpontú, és ezek a Jevtusenko versek egy kivételével (Karrier – Orbán Ottó) nincsenek meg magyarul, készítettem több angol fordítás alapján egy átiratot, ami sorvezetőnek megteszi; ez a cikk végén, az elemzés után olvasható.

A 13. szimfónia több szempontból is szokatlan mű. Például nem is igazán szimfónia: ugyan nem róhatjuk fel neki, hogy férfikart és basszus szólistát alkalmaz, hiszen a korálszimfónia ekkorra már bevett műfaj, de azt már igen, hogy öttételes, szemben a szokásos néggyel. Ezenkívül a műfaj hagyományos karakterjegyei sem stimmelnek: az első tétel gyors szokott lenni, de itt adagio, a második ellenben allegretto, pedig annak lassúnak kellene lennie. A 13. szimfónia legszembetűnőbb sajátossága, ami rendkívüli drámaiságát, ugyanakkor könnyen érthetőségét adja, a programzene jelleg: szöveg és zene egymást erősítik. A szövegek határozzák meg az egyes tételek alaphangulatát, emellett vannak konkrét megfelelések a szöveg és a zenei anyag között: pl. ahol Jevtusenko képszerű, ott a zene is egészen képszerűvé válik. A zene azonban nemcsak „felerősíti” a szöveget, nem csak kiszolgálja, hiszen Sosztakovics olykor nagyon erősen befolyásolja a szövegek olvasatát, ahogy azt a későbbiekben látni fogjuk.

Mielőtt azonban a zenei elemzésre rátérek, fontos tudni, mi is történt pontosan a Babij Jar szurdoknál. 1941-ben, amikor a Szovjetunió ellen vonuló német csapatok elfoglalták Kijevet, volt velük egy Einsatzgruppe is, vagyis egy olyan alakulat, amelynek az volt a feladata, hogy végezzen a város zsidó lakosságával. Ezek a katonák a pogrom két napja alatt 34 000 ukrán zsidót vezényelek ki a közeli szurdokba, ahol kisebb csoportokra osztva őket, módszeresen végeztek velük. Ez volt a Holokauszt történetének legnagyobb olyan kivégzése, amit Einsatzgruppe hajtott végre. A város visszafoglalásáig még több mint 100 000 embert végeztek ki itt, voltak köztül oroszok, ukránok, cigányok, lengyelek. (A témával bővebben foglalkozik a Szombat folyóirat internetes cikke, valamint a Wang folyó versei blog, ahol rengeteg fényképet is találunk.)

Jevtusenko Babij Jar című verse, amely a 13. szimfónia első tételének szövege, nemcsak az áldozatokra emlékező mű, hanem a Szovjetunióban is kimondva-kimondatlanul dívó antiszemitizmus ellen írott vádirat is. Már az első sor – „Nincs emlékmű Babij Jar fölött” – vádol, hiszen Kijev már újra szovjet kézen van, így az emlékezés kötelessége is a szovjeteké.

A vers rövid jelenetek filmszerű sorozata, ennek megfelelően a szimfónia első tételének zenei anyaga jellegében és hangulatában is sokféle. A művet egyetlen harangütés nyitja meg, majd disszonáns fúvósmeneteket hallunk – erősen drámai, félelmetes felütés, ami hamar tompulni kezd: a kórusbelépésnél már a gyász, a siratójelleg dominál. Ebben a tételben máris találunk példát a zene képszerűségére: a Dreyfus-jelenetben az ütlegek hangját a timpani, a bökésekét („fodros ruhás hölgyek rikoltanak rám / és napernyőikkel böknek az arcomba”) pedig a vonósok pizzicatója utánozza.

A Białystok-jelenetben halljuk a tivornyát, egy kocsmadal eltorzult hangjait, majd prófétai hangvételű rész következik, amely azon háborog, hogy vannak, akik az antiszemitizmust orosz nemzeti érzületbe csomagolják (az „Orosz Emberek Szövetsége” egy ultranacionalista párt volt a huszadik század elején). Anne Frank története pedig a tétel legszebb része: a szerelmesek szavainak meghittségét egy cseleszta érzékelteti, amely éles kontrasztba kerül a közeledő léptek rövid, éles fagotthangjaival – a jelenet végét pedig, hogy mi történik az ajtó betörése után, csak a zene festi meg.

A tétellel kapcsolatban felmerülő legizgalmasabb kérdés az, hogy van-e feloldás. Úgy tűnik, Jevtusenko szövegében van: attól a sortól kezdve, hogy „egyetlen hosszú, hangtalan sikollyá válok”, a vers egyetlen emelkedő ünnepélyesség, ami a legutolsó sor büszke etikai kiállásában kulminál. Sosztakovics azonban másképp dönt. Ugyan a fent idézett sornál az ünnepélyesség egy pillanatra a zenében is érezhető, azonban néhány ütemmel később már nyoma sincs. Sosztakovics a „Minden agyonlőtt öreg – én vagyok” sornál zeneileg nem az azonosulás gesztusát, hanem a kép félelmetességét emeli ki – ezzel pedig jelzi, hogy lehetetlennek tartja a feloldást és idegen tőle a megtisztulás érzése, ami a vers szövegéből következne. A tételt lezáró zenekari részben pedig az utolsó sor büszke kiállása is semmivé lesz.

A második tétel címe Humor: a zene nagyrészt burleszkes, karneváli jellegű, de a félelmetesség ettől a tételtől sem idegen. Az előző tétel tömbszerű szóló- és kórusrészeit itt folyamatos párbeszéd, egymásnak felelgetés váltja fel. A megszemélyesített Humor, akinek nem lehet parancsolni, az ember megvonhatatlan szabadságának bizonyítéka; ezért minden hatalom ellensége. Hiába harcolnak ellene, mindenhol megjelenik: a zenében a felbukkanását egy jellegzetes, harsány pikolófrázis jelzi.

A tétel legizgalmasabb pillanata a népies-vásári hegedűszóló és a cirkuszi táncjelenet mellett az, amikor a Humor „lecsapott fejét egy lándzsavégre tűzik”: itt a tragikum fölött győztes komikumot az jelzi, hogy megismétlődik az első tételt nyitó harangütés és disszonáns fúvósmenet, csakhogy jócskán átalakítva, hiszen nem rezesek, hanem fafúvósok játsszák, méghozzá felgyorsítva, a végén pedig ismét a fentebb már leírt harsány pikolófrázist halljuk.

A harmadik tétel címe Boltban. Az órákig tartó sorbanállások jellegzetesen keleti életképét Jevtusenko himnuszként írja meg, amely az orosz nőket hősökként és szentekként ábrázolja. Zenéjét tekintve ez a tétel a korábbiaknál homogénebb, a lassú és csöndes alapkarakterből csak egyszer lép ki. A szöveget hosszú és atmoszférikus instrumentális részek tagolják. A tétel legjellegzetesebb zenei gesztusa, hogy halljuk a sorban álló nők kannáinak összekoccanását: ezt kasztanyetta és woodblock játssza, egy egyszerű ütőshangszer, gyakorlatilag egy üreges fadarab.

A zenei anyag egyetlen nagy váltása, a tétel csúcspontja az első tétel prófétaian dörgedelmes részére rímel: „Átverni őket a pénzzel: szégyen! / Átverni őket a súllyal: bűn!”. A zárlat pedig különösen izgalmas: az egész darabban ez az egyetlen hely, ahol az egyébként unisonóban éneklő kórus két akkord erejéig háromszólamúvá válik.

A szöveg utolsó sora az asszonyok kezét áldottnak nevezi, a kórus pedig a szólista dallamának hangjait egy olyan akkordfüzérré bővíti, ami a keresztény liturgiában az „ámen” szokásos zenei formulája, ráerősítve ezzel a szöveg himnikus jellegére.

A negyedik tétel, a Félelmek szövegét Jevtusenko Sosztakovics felkérésére írta, ami érződik is rajta: ez a vers a leginkább aktuálpolitikai jellegű és a legkevésbé lírai; inkább az igaz rá, hogy felszabadítóan szókimondónak számított, semminthogy jó vers lett volna.

A tétel végig halk és baljós, minden eddiginél hosszabb instumentális részekkel, az első felében jellegzetes tubaszólókkal. Kegyetlenül ironikus, hogy Sosztakovics „vendégzenét” is használ: a propagandaszövegeket idéző néhány sor („Nem féltünk építkezni hóviharban” stb.) dallama egyértelműen a Fel, vörösök, proletárok parafrázisa. Ugyanakkor a tétel sokat elárul minden erőteljesen politikai célzatú mű „szavatossági idejéről”; úgy sejtem, a korabeli hallgatóságnak a Babij Jar után ez a tétel lehetett a második csúcspont, ma viszont már zeneileg túlságosan terpeszkedőnek, szövegét tekintve pedig a többihez képest banálisnak hat.

Az ötödik tételt nyitó fuvolatéma az egész mű legszebb része, ráadásul meghittséget áraszt, ami tiszta formájában eddig még nem jelent meg a darabban. Ezután egy váltással harsányabb zenei anyag következik, amely felelgetős formájával és pattogós fafúvós meneteivel a második tételre hasonlít. Ez már a Karrier című szöveg karaktere, az ironikus és anekdotaszerű szöveg az emberi nagyságot és a karrierizmust állítja szembe. A zenei csúcspont itt nem egy hangos rész, mint eddig mindig, hanem egy halk: a szöveget záró épületes bonmot („Én úgy építem a karrieremet, / hogy nem építem!”) majdnem a capella hangzik el, kimondása előtt közvetlenül pedig egy pillanatra teljes csönd áll be.

Ez ismét egy olyan hely, ahol a zene áthelyezi a szöveg hangsúlyait, hiszen egy bonmot soha nem patetikus, ellenben a zene itt az. Sosztakovics ugyanis mégis meg akarja adni azt a feloldást, amit egészen eddig megtagadott – erről szól a 13. szimfónia zárlata, amelyben a megtisztulást már megelőlegző meghitt nyitótéma ismét visszatér (csak most nem fuvolák, hanem vonóskar játssza), majd egy rövid és egyre halkuló cselesztaszólót hallunk, ugyanazt a hangszert, amely az első tételben a szerelmesek békéjét illusztrálta. A tételt és az egész zeneművet pedig egyetlen harangütés zárja, annak a másik harangütésnek a párdarabja, amely a szimfónia legelső hangja volt.

Hogy jól tette-e Sosztakovics, hogy az eredetileg egytételesre tervezett művet, a Babij Jart szimfóniává bővítette ki, arról lehetne vitatkozni. Hiszen a 13. szimfónia egyenetlen: az első tétel vitán felül remekmű, a negyedik tétel kapcsán viszont felmerül a gyanú, hogy a szövegek átpolitizáltsága a jövőben teljesen idegenné, kordokumentum jellegűvé teheti ezt az eszközeiben egyébként nagyon egyszerű zenét.

A mű egyik első nyugati kritikusa, a brit Edward Greenfield ezt írja: „ebben a zenében elég kevés bizonyítékát találjuk Sosztakovics géniuszának. […] a mű nagyobb részét szerezhette volna akár Muszorgszkij is, nincs benne semmi, ami akár a legkonzervatívabb zenei cenzornak szemet szúrhatna”. Lehet, hogy így van; de az is biztos, hogy a 13. szimfónia rendkívül hatásos, lebilincselő zenemű, amely nem kevesebbet akart, mint világgá kürtölni az igazságot – ezért, ha művészileg talán nem is, etikai szempontból biztosan Sosztakovics életművének egyik csúcspontja.


Egy nagyon jó felvétel, Valerij Gergijev vezényletével, angol felirattal (7 részben):

---