"Hogyhogy írjam le a saját véleményemet? Ki vagyok én, hogy vitába szálljak Platónnal?" – Végzős gimnazistaként tettük fel ezt a kérdést, az osztályomból többen is, az első filozófia-dolgozat feladatleírását olvasva. Attól féltünk, ha kiderül, hogy mást gondolunk a dologról, mint a tanár, ugrott is az ötös. Tizennyolc évesek voltunk, éppen egyidősek a magyar demokráciával. Sik Domonkos most megjelent könyve, A modernizáció ingája mélyén éppen az a kérdés motoszkál, ami a filozófiatanár száján is kicsúszhatott volna, ha cserben hagyja egy pillanatra az önfegyelem: "Hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni?"

Nem ok nélkül írok Sosztakovics 13. szimfóniájáról éppen most. A mű alcíme ugyanis Babij Jar – egy Kijev melletti szurdok neve, ahol 70 évvel ezelőtt, 1941. szeptember 29-én és 30-án a Holokauszt történetének legnagyobb tömeggyilkossága zajlott le. A 13. szimfónia azonban nemcsak emléket állít az áldozatoknak, hanem a sztálini Szovjetunió érzelmi portréját is megfesti – megkomponálása Sosztakovics szemében nemcsak művészi kihívás, hanem etikai kötelesség is volt.

A Protokollban nincs egyetlen „nagy esemény” sem, nincs sorsfordulat; csak dolgos hétköznapok vannak, reprezentatív partik és csendes berúgások. Az események szintjén a regény szándékoltan szappanopera-szerű, amiben nagyon változatosan ugyan, de folyton ugyanaz történik. Hogy a Protokoll mégsem csak egy versbe szedett Gazdagok és szépek, az annak köszönhető, hogy a cselekmény minden pillanatában egyetlen folyamatra koncentrál: arra, amelyet a regény Emil Ciorantól vett mottója úgy fogalmaz meg: „Élni annyi, mint teret veszteni.”