Bannwart „helyspecifikus” művésznek tartja magát, ezért mindig a konkrét kiállítótérbe tervezi munkáit, amelyek szorosan kapcsolódnak az adott országhoz is. Ahogy belépünk a galériába, a középső nagy térben a falra helyezve és középen, a térbe állítva szinte kalligrafikus írásra emlékeztető, fekete-fehér, furcsa formákká hajlított rudakat látunk. Első pillantásra úgy tűnik, hogy a rudak teljesen a falhoz rögzülnek, aztán mégis kiderül, hogy elválnak attól és belógnak a térbe. Ez sajátos térkoncepciót eredményez, egyfelől hangsúlyossá válik a művek egyszerűsége és tisztasága, másfelől a kiállítás terét mégis sikerült a művésznek megbolygatnia. Ha alaposabban szemügyre vesszük ezeket az objektumokat, kiderül, hogy a könnyűnek tűnő rudak valójában építkezéshez használatos betonvasból vannak, amelyeket Bannwart kézi erővel meghajlít, majd bevonja őket hajókötéllel, végül eldolgozza a végüket. A hajókötélről sokan a kiállítás címére asszociálhatnak és ez nem véletlen: a tenger és a hajózás tematikája a tárlat egészén végigvonul.

Azonban ezt a középső, vizuálisan igen izgalmas teret elsőre elég nehezen lehet a kudarchoz és annak jelentésrétegeihez kapcsolni. Ehhez nyújt segítséget a kiállítás másik két egysége, amelyek a kudarc személyes és általános motívumait mutatják be. A galéria vetítőjében berendezett, fekete terem a kudarc szobájává alakult. A művész kérésére és egy általa összeállított lista alapján, ide olyan tárgyak kerültek, amelyek általános értelemben kapcsolódnak a kudarchoz. Fontos volt Bannwart számára, hogy ezek a tárgyak Budapestről származzanak, ezért a galériavezető Böröcz László a Lónyay utcai Szent-Györgyi Albert Általános Iskolából olyan eszközöket szerzett be, amelyek a kudarcélményt megfelelő módon érzékeltetik. Ilyen például egy régi tábla, vagy a tornaórák egyik réme, a kötél, amely egyaránt traumát okozott a svájci és magyar kisiskolásoknak. Mindegyik tárgy valamilyen szinten az iskolához kapcsolódik, ami egyszerre jutalmazó és büntető intézmény, így nagy mértékben generálja a kudarcélményeket is. Remek ötlet a szivacs kettős jelentésének bemutatása: egy vitrinben tengeri szivacsok láthatók, amelyek egyrészt ismét felidézik az iskolát és a táblatörlő szivacsot, valamint a tengermetaforát és végső soron az agyra is emlékeztethetik a látogatót.

A különféle tárgyak véletlenszerűen vannak elhelyezve a teremben, amelyet keresztbe szel egy, a kintiekhez hasonló kötéllel bevont betonvas rúd, valamint a sötétben felsejlik egy autó roncsának a részlete, egy törött karosszéria elem. Középen pedig egy kivetítő látható, ahol Bannwart videóművészi képességeire is fény derül: 8 nagyon rövid, maximum 2 perces etűdöt láthatunk, amelyek egyaránt melankolikus hangulatot keltenek. Kihalt tájak, erdők és nádasok, hullámzó tenger jelenik meg előttünk, és ezek a néptelen és kihalt tájak a kudarcélményt követő ürességet, rezignációt elevenítik fel. Többször felhangzik a második videó hajósokat irányító világítótornyának jelzése, amely mintha azt a férfitpróbálná vezetni, aki a negyedik filmben sétál egy úton, amelynek nem látjuk a végét, és magát a férfit sem, csak az árnyékát, amint gyalogol, maga sem tudja hova.

A galéria másik termében Bannwart saját, személyes tárgyai vannak kiállítva. Az ő gyűjteménye, bizonyítékok összessége, noha kissé átvittebb értelemben, de szintén a kudarchoz kapcsolódik. Két vitrinben különböző tárgyak vannak elhelyezve, melyek pontos elnevezése egy mellékelt lapon el is olvasható. Ismét felbukkan a kötél és az acélrúd, valamint a Részegség tájain címmel utazásai során készített vázlatai, rajzai láthatók, esőn felejtett fontos dokumentumok, üveglapok vízfestékkel festve, hasonló tájakat idézve, mint a vázlatok. Ezek a művek, kiegészülve a „homeopatikus cseppek a kudarctól való félelem ellen” címkéjű üvegcsével már sokkal személyesebb regisztert ütnek meg, mint az előző szobában látottak: egyszerre ötvöződik bennük valamiféle konceptualista törekvés egy líraibb látásmóddal. Ez utóbbit jól tükrözi az a 2 üveglap, amely a szoba falához van támasztva és amelyre hasonlóan a vitrinekben lévő üveglapokhoz vízfestékkel festett a művész, többnyire absztrakt motívumokat, szürke, ezüst és fehér vonalakkal. Azonban ezeken megjelennek apró, odapecsételt szövegrészletek is, Bannwart egy versének részleteivel. A költemény, – amely Berkovits Balázs fordításában a kiállításon magyarul is olvasható – elrugaszkodik a kudarc általános problematikájáról és inkább a művész belső vívódásait érzékelhetjük bennük a már ismerős, letisztult stílusban.

A két terem megtekintése után már a központi tér furcsa szobrai is több értelmet nyernek, fontossá válhat, hogy nemcsak hajlított, girbe-gurba fekete alakzatok vannak a falra erősítve, hanem a padló és a mennyezet közé kifeszítve, egyenes fekete és fehér vasrudak is láthatók. Mintha ez lenne a kiállítás szintézise, amely egyszerre idézné fel a kudarc zavaros állapotát, a zátonyra futás pillanatát a hajókötél metaforán keresztül, a különböző formákba hajlított rudakkal, valamint a rezilienciát, a talpra állás, az új perspektívák építésének lehetőségét a mennyezetig és talán még tovább is futó ívelt betonvas rudakon keresztül.

Fontos még megemlíteni, hogy Bannwart koncepciójának részeként, a kiállítást egy beszélgetés egészítette ki, ahol meghívott vendégek járták körül az adott témát, jelen esetben a kudarc kérdését. A megnyitó után pár nappal, október 17-én a művész jelenlétében Bánki György pszichiáter, Berkovits Balázs szociológus, Gagyi Ágnes antropológus és Gerevich András költő beszélgettek a témáról, főleg a saját szakterületük tapasztalatai alapján. Talán a kiállításhoz kapcsolódó legfontosabb megállapítás a kudarchoz, – mint a tömeg előtt demonstrálandó – „hibához” kapcsolódott, amely folyamatosan elérhetetlen normát állít elénk és azt az érzetet kelti, hogy valamihez képest mindig rosszabbak vagyunk. Bannwart megemlítette, hogy ő elsősorban személyiségformáló kudarcokra kívánt utalni, inkább „könnyebb” példákon keresztül prezentálva ezt a bonyolult érzetet. Bannwart kiállítása tehát egy mindenkit érintő, központi problémát dolgoz fel, különböző médiumok segítségével, amelyek azáltal válnak igazán erőteljessé, hogy nem direkt módon közelítenek a tematikához.

Anthony Bannwart Zátonyrafutunk című kiállítása 2011. november 11-ig látható a 2B Galériában. (1092, Budapest, Ráday u. 47.).