Csoszog az élet, a filmképen a csend zajlik, csak neki van különleges nyara. 10 éves, szőkésbarna, jóvágású kölyök. Hiába költöznek folyton, családja szolidan összetartó, a viszályt hírből se ismerik. Imádnivaló húga is akad, nagy szemekkel, nagy masnival, nagy hajjal. Míg anyja terhes, addig apja játszik vele a napi munka után, ha egyik se ér rá, ő foglalkozik húgával. Mikor letéved az udvarra, hamar barátkozik, szemében kíváncsiság ül, és valami másság, amibe a helyi geng lányvezetője, Lisa is hamar beleszeret a maga kislányos módján. Még ebben a multikulturális környezetben is más, mint a többiek, csak egy esti fürdés alkalmával jövünk rá, miért (már ha a cím nem lőtte le a poént). Míg mi azt vizsgálgatjuk, milyen lányos is ez a fiú, az ő problémája más. Ugyanis fiú ez a lány, vagy ahogy egy hasonló témájú film, a Rózsaszín életem lánynak öltöző fiúszereplője mondaná: mikor Isten leejtette az ikszeket és ipszilonokat az égből, az egyik nem esett be a kéményen. "Tiszta pech, pusztán tudományos baki."

A Tomboy esettanulmánynak szűkszavú, szikár, a poszt-strukturalizmus vaskos fogalmai borítják a horizontját. Látjuk, ahogy konstruálódik a szexuális identitás, ahogy Mikael-Laure eltanulja a férfias viselkedés kódjait, megtanul köpni, a lányoktól kicsit undorodni, verekedni. Céline Sciamma scriptje okosan visszafogott, tele „understatementtel”, sugallattal. A miérteket nem kérdezi, láthatólag nem is ez érdekli, de ki lehet olvasni erről is egy keveset az elejtett megjegyzésekből. Apja például kocsit vezet, pókerezik és sört itat vele, de hogy ez annak tudható be, hogy az apa elfogadja a kislány fiús vágyait, vagy csak ő akart anno fiú gyereket, nem derül ki. A szociális és a családi dimenzió ugyanúgy helyet kap a nemi identitás kérdéskörének esztétikus boncolgatásában, ám pont azért válik mellbevágóan természetessé a fiúvá váló lány története, mert nincs benne rossz családi környezet, elnyomó társadalom vagy önmarcangoló depresszió, mint általában a hasonszőrű történetekben (pl. Vigyél el!, XXY).

A Tomboy nem csak megszerkesztettségével, visszafogottságával tűnik ki a „gyerekfilmek” mezőnyéből, hanem színészválasztásával is. Legnagyobb erénye ugyanis nem más, mint Zoé Héran. Eljátszani szinte képtelenségnek tűnik a szerepét. Neki nem beszélnie, alakítania kell, csak léteznie – és néznie. Nézni magát a tükörben, ahogy kíváncsian veti össze testét a fiúkéval, nézni a többieket, hogy viselkednek, figyelni őket, hogy vajon mikor bukik le – és csak nézni a nagyvilágba, minimális érzelmekkel. Sciamma a tekintetekbe kódolja a gyerekek kitörési vágyát, azt a szabadságérzetet, ami a felvett identitásból fakad. A nézés, a tükörképek, a testek beszélnek, nem az elmélet. De Laure számára ez nem valami felforgató gyerekcsíny, nem a társadalmi rend átszabása, hanem a világ legtermészetesebb dolga. Nincs felindulás, nincs tragédia, sőt, dráma is alig. A kötelező leleplezés is csak jobb híján jön, ahogy az anyuka is mondja: nem tudnak jobb megoldást.

Laure csak megjelenik, és kinézetével máris kérdéseket vet fel. Milyen vizuális és viselkedési kódok alapján tekintünk valakit fiúnak vagy lánynak? Az egész film arra játszik rá, hogy kicsit aláássa, finoman megpöckölje, megkérdőjelezze meggyőződéseinket, ám a harsány queer állításokat hírből sem ismeri. A címválasztás direktsége se véletlen, amely tömören, előre szögezi le a film témáját. A Tomboy ugyanis bűntett nélküli „gyerek-thriller”, amely egész dramaturgiáját a suspensere fűzi fel. A transzgresszióért szurkolunk, hogy ez a lány fiú maradhasson, hogy ne bukjon le a focimeccsen, amikor le kell vennie a pólóját, vagy pisiléskor, amikor félrevonul, vagy fürdéskor, hogy ki ne essen a gyurmapénisz az alsógatyájából. Érzelmekre hat dráma nélkül, és ez már önmagában bravúr.

A Tomboy nem kijelentésekkel, nagy igazságokkal vagy általánosításokkal kereskedik. Többnyire csak bemutat és kérdez. A fináléban se foglal állást, csak sejtet – nincs össznépi tolerancia, nagy elfogadás, kebelre ölelés. Csak egy halk párbeszéd, amelyben elhangzik Laure valódi neve. A film, ahogy megpiszkálta a normativitás kódjait, és igyekezett kibújni alóluk, úgy a közhelyes elfogadás-narratívák sorába se áll be. Mert nincs is rá szüksége: Laure-t már rég Michaelként fogadtuk el. Habár maga a film csendesen komor, a válaszadások alól kibújó játéka szerethetően ironikus.

A film végső, pimasz iróniája pedig az, hogy a kérdés nem az lesz, ez volt-e Laure fiúkorának legszebb nyara. Sokkal inkább az, vajon ez a pár hónap marad-e fiúkorának egyetlen nyara… Ez a Tomboy kimondatlan szomorúsága.

Tomboy (Tomboy)

Színes, feliratos, francia filmdráma, 81 perc, 2011.

Rendező és forgatókönyvíró: Céline Sciamma

Operatőr: Crystel Fournier

Szereplők: Zoé Héran (Laure/Michaël), Malonn Lévana (Jeanne), Jeanne Disson (Lisa), Sophie Cattani (anya), Mathieu Demy (apa)

Forgalmazó: Cirko Film

Bemutató dátuma: 2011. november 17.