bezár
 

film

2007. 01. 15.
Fekete hajú kislány menni Amerika
A félelem titokzatos tárgya, avagy ki a fekete hajú kislány
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Fekete hajú kislány menni Amerika A kör első része óta újra és újra leporolt kérdés számomra, honnan került elő ez a némaságában rettenetes, hajtincsei közül a cápák érzékiségével kibámuló szellem. Az Átok - Grudge 2 újra aktuálitást adott....
Honnan a szellem? Japán szakos ismerőseim még a kérdésemet sem tudták igazán hová tenni – egyetlen használható választ kaptam: a japán néphit szerint a gyermekek 6-7 éves korukig a szellemvilághoz tartoznak… Tehát a folklórban lesz a megoldás. Az Ugetsu Monogatariban (Akinari Ueda [1734-1809] a 18-19. század fordulóján állította össze ezt a japán, kínai és konfuciánus mesegyűjteményt; magyarul körülbelül: Mesék holdvilágban és esőben) már szerepel a gyönyörű japán nő/lány alakja, aki hosszú fekete haját titokzatosan arca elé lógatva visszatér a halálból.

Tokaido Yotsuya KaidanA mesegyűjtemény megjelenése után nem sokkal a szépirodalom is felfedezte magának a témát (szellemtörténet, azaz horror!) és az alakot: Nanboku Tsuruya (1755-1829) Tokaido Yotsuya Kaidan (Yotsuya szellemtörténete) című Kabuki-játékát 1825 júliusában mutatták be a tokiói Nakamura színházban (ld. a képeket: Kuniyasu korabeli nyomatát és egy kortárs színházi fotót). E két művet (és a másik mesegyűjteményt, a Harusame Monogatarit [Mesék tavaszi esőben]) tartják a japán horror első dokumentálható reprezentánsainak, azaz a fekete hajú kislány alakja egyidős a szigetország rémtörténeteivel.

A filmtörténeten már nehezebb kapaszkodót találnom, az alak egyaránt feltűnik a japán és a koreai horrorokban. Rapcsák Balázs elintézi ennyivel: „A feketehajú kisértetlány itt is megtalálható, csakúgy, mint ezer másik ázsiai horrorban, de azt már rengetegszer kiveséztük, hogy az ottani nézőközönségnek ez jelenti a félelmet.” (A Tale of Two Sisters. Fangoria 2006/5.) Felszínessége az egyszeri filmmániás befogadóé, nem vezet sehová. Annyi azért mégis leszűrhető belőle, hogy ha a távol-keleten szellem vagy hazajáró lélek jelenik meg a filmvásznon, az nem új és új alakot ölt (ahogy az európai és amerikai filmekben), hanem sokkal mélyebben gyökerezik egyfajta vizuális hagyományban.

Tokaido Yotsuya Kaidan 2A gyökereket ismét a 19. század elejére lehet tenni a már említett Kuniyasu-képekkel. A következő fontos állomás Yoshitoshi Tsukioka (1839-1892) Shinkei Sanju-roku Kai Sen (36 új szellem; 1889-1892 között publikálva) című monumentális munkája, amelyben szintén feltűnik a feketehajú kísértetlány alakja: a Bancho Sarayashiki (Okiko szellemtörténete) című Kabuki-játékhoz készített nyomatokon. Mindenképpen meg kell említenem a századfordulón egyre népszerűbbé váló ’fantasztikus irodalom’ köteteihez készült rengeteg illusztrációt, az ukiyo-e nyomatokat (a manga is ebből született!), ahol az onibaba nevű démonboszorkány mellett a fekete hajú kísértetlány a legtöbbet szereplő és legkarakteresebb alak.

Vissza a filmekhez. A II. Világháború után a Supreme Commander for the Allied Powers (SCAP) egy olyan film gyártását sem támogatta, amely a feudális kor vagy a néphagyomány történeteit dolgozta volna fel – főleg a Kabuki-játékok (köztük a népszerű Tokaido Yotsuya Kaidan) filmes adaptációira gondolok itt. Ez persze a szellem-, vagy horrorfilmek gyártását is érintette. Ennek eredményeképpen színvonaltalan, a Hammer stúdió-féle vagy egyéb nyugati B- és C-kategóriás filmeket ültettek át japán környezetbe, japán szereplőkkel. (Ez a filmes vonal máig is él, például: Atsushi Muroga Junk: Shiryô-gari [Junk] című 2000-es filmje.)

Az áttörést Kenji Mizoguchi Akinari Ueda gyűjteményének egyes meséi alapján írt, egy 16. századi szellemtörténetet feldolgozó Ugetsu Monogatari (1953) című filmje jelentette, amelyben már feltűnik a feketehajú kísértetlány, Lady Wakasa. A történet szerint a lány azért tér vissza, mert rövid életében nem tapasztalta meg a szerelmet, és halála után keresi az ideális férfit, akivel átélhetné. A szellem a főhősre, Genjuro-ra nem azért bocsát varázst, hogy ártson neki, hanem hogy szeresse.

Egy kaidan (szellemtörténet) kabuki-jelenetMitsugu Okura filmje a következő állomás (ha az Anata no shiranai sekai [kb. Egy számodra ismeretlen világ] c. megtörtént spirituális események átélőit szerepeltető TV-show-t és Masaki Mori filmjét nem említjük). Okurát generációja Takashige Ichise-jének tartják (TI volt a producere a Ring- és Ju-on-szériáknak vagy Walter Salles Dark Waterjének), olyan filmeket szeretett volna csinálni, amelyekből jól meg is tud élni: elhanyagolva a művészi kidolgozást, nem rettenve vissza sem a low-budget megoldásoktól, sem az exploitationtől. 1959-ben bemutatták a már említett Kabuki alapján forgatott Yotsuya szellemtörténete (Tokaido Yotsuya Kaidan) című filmjét, mely Jigoku (1960) című filmjével együtt mestermű –, és melyben a feketehajú kísértetlány egy szamuráj halott özvegye, aki bosszút állni tér vissza a gyilkosság helyszínére. E film más miatt is fontos: évekkel a nyugati változatok előtt megjelenik a japán filmtörténetben a ’túlvilági harag’ (’grudge’! – vö. pl.: Kubrick: Ragyogás, 1980) és az ’elátkozott ház’ (’haunted house’ – vö. Robert Wise: The Haunting, 1963) motívuma.

A korszak utolsó nagy, témánkba illő filmje Masaki Kobayashi zseniálisan fényképezett, bonyolult történetvezetésű, több szinten egyszerre értelmezhető Kwaidan-ja (1964), annak is ’Fekete haj’ című epizódja, ahol egy szegény szamuráj felesége „változik” feketehajú kísértetlánnyá.

A kísértetlány és a műfaj (azaz inkább a J-horror alműfaja, amit shinrei-mono néven ismer a szakzsargon) egészen a ’90-es évek első feléig aludta hozzávetőlegesen nyugodt álmát. 1991-ben megjelent a japán videópiacon a Tsuruta Norio rendezte Honto ni atta kowai hanashi (Rémisztő igaz történetek) című, Reader’s Digest-szerű spirituális magazinok olvasói beszámolóit adaptáló film, majd egy éven belül két folytatása is. És ez elindította a boomot: a shinrei-mono magazinok hasábjain, TV show-kban és egész estés mozikban vált egyre népszerűbbé és a fekete hajú kísértetlány egyre ismertebbé és egyre gyakoribb szereplőjévé a távol-keleti (főleg japán és koreai) filmeknek.

RingS ez már egy olyan dolog, ami nem kerülhette el az amerikai producerek figyelmét. Először A kör-filmeket (2002), majd a Ju-on-trilógiát (2004) vásárolták meg, az utóbbit már rendezőstül, színészestül, producerestül –, és meg kell hagyni, jó vásárt csináltak.


nyomtat

Szerzők

-- Pál Dániel Levente --


További írások a rovatból

Interjú Vermes Dorkával az Árni című első nagyjátékfilmjéről
Mehran Tamadon: Ahol nincs isten & Legrosszabb ellenségem
Az idei Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválról
Martin Scorsese: Megfojtott virágok

Más művészeti ágakról

gyerek

Nagyívű nemzetközi kiállítás nyílik a Deák17 Galériában
Händel: Alcina. Marc Minkowski felvétele


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés