A darabnak tehát szereplői nincsenek, legalábbis ezúttal nem hús-vér figurák elevenítenek fel egy klasszikus, a 17. században született varázsmesét, amely a világ szinte minden pontján ismerősen cseng a legkülönbözőbb műfajokban. A stilizált, dróthálószerű próbababa dögös, rock ’n’ rollos, fekete tüllszoknyás jelmeze darabokban tűnik el: az apránként rögzített ruhadarabok cafatokban "hagyják el" a színpadot. A háttérből irányító alkotók munkája ez is; a darab ugyanis csak a jéghegy csúcsa, a színfalak mögött egy közel tíz fős csapat dolgozik az előadás alatt azon, hogy minden mozzanat a helyén legyen. A kezdetben, egyedül a színpadon árválkodó baba lehet maga a főhős, a mostohaanya- és testvérek által életétől, ruháitól megfosztott lány, akinek itt kezdődik a története. A kiiktathatatlan emberi kéz mindenhol jelen van, ugyanakkor az, amit az ember nélküli színpadon látunk, mégis megállja a helyét.

A University of Bristolon tanult és tapasztalt rendező, Kálmán Eszter a látványt és a vizualitást oly mértékben emeli minden fölé, hogy az tökéletesen indokolttá válik, hiszen a színészi játékot is látványelemekkel helyettesíti. A felöltöztetett próbababák, a sínen röpködő galambok, a közönségre hulló fekete és fehér óriáslufik csak a kezdet, a háttérbe kivetített képek és mozgóképek olyan hangulatot árasztanak, mely szépen illeszkedik a teljes előadásba. Egyre növekvő, terebélyesen ágaskodó fa elevenedik meg a kivetítőn, később pedig a legfontosabb kellék, a cipő tűnik fel. Egy előadásvégi kisfilm szépen foglalja össze a történet egészét: egy cipő keresi párját, melyet megtalálva sarokkal egymásnak fordulva szívet formálnak.

A filmszerűség mindvégig olyan kulcstulajdonság, amely vezérfonala az előadásnak: a legtöbbször sötétebb, homályosabb megvilágítású színpad, a háttér kivetítőjének állandó mozgásban, változásban lévő képei, a zsinóron mozgatott próbababák, a mennyezetről egy földkupacra érkező vízsugár egytől egyig olyan látványelemek, melyek elvarázsolják a közönséget.

A látványt zeneileg Lisa Ekhdal There was a boy című, egyszerre füstös és nosztalgikus slágere alapozza meg. A The greatest thing you’ll ever learn is just to love and be loved sor egyszerre giccses és vicces, ezt a tobzódó érzelmességet frappáns iróniával használja az előadás. A retródiszkós feelinget életre keltő báli képek kamaszos kliséket használnak; Hamupipőke és a herceg ügyetlenül közelítenek egymáshoz valahol a báltermen kívül. Ügyes a megoldás a hanggal, hiszen olyan érzésünk van, mintha ténylegesen csak néhány fal mögül szólna a zene. Azt viszont már kifejezetten sajnálom, hogy az izgalmas látványelemeket felvonultató előadás báli jelmezei kifejezetten unalmasak, sőt még tipikus báli ruhákként sem nyújtanak különösebb gyönyört.

A színész helyett a technika és maga a technikus, a látvány-, jelmez- és díszlettervező kerül a középpontba, ezúttal övék a főszerep. A koncepció okos és izgalmas, ebből az újszerűségből azonban valami mégis hiányzik, ami nemcsak részletenként, hanem egészében is leköti a figyelmet. Az előadás egésze ugyanis folyamatosan meg-megakad a technikai átállásoknak köszönhetően. A Táp Színház és Kálmán Eszter előadása ettől függetlenül is olyan innovációt rejt magában, amelyre szüksége van a magyar közönségnek. A rendező nagyszínpadra szánt első darabján valószínűleg csak a kezdeti nehézségek érződnek, de a kilátások igencsak kecsegtetők.

Táp Színház – Kálmán Eszter: Hamupipőke