bezár
 

irodalom

2012. 04. 21.
Nekrológok egy menthetetlen fajtáról
Vajda Miklós: Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon. Magvető, Bp., 2012. 288 oldal, 3490 Ft
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Nekrológok egy menthetetlen fajtáról Néhány hete jelent meg Vajda Miklós újabb könyve a Magvető Kiadónál, Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon címmel, melyben – a korábbi anya-könyv után – most művészportrékkal találkozhat az Olvasó.
Azt a mindig nagylelkű segítséget, amikor a kötet alcímként mindjárt műfajmegjelölést is tartalmaz, az egyszeri kritikus (a fülszöveg melletti másik) erős mankóként használhatja. Vajda Miklós könyvének Portrék "címkéje" most is könnyedén befűzhetővé teszi az irodalmi hagyományt Tersánszky Józsi Jenő bizalmas nagy árnyaitól Illés Endre íróportréiig, és tovább.

Persze a portrérajzolási szándék eltagadhatatlan a kötet tizenkét (gyakorlatban inkább tíz) fejezetétől, ám sokkal érdekesebb lehet annak a sűrűsödésnek a vizsgálata, ami mindemögött valójában lezajlik. Főleg, hogy néhány (ha nem is figura, de) történet csirája már ott bujkált az Anyakép, amerikai keretben sorai közötti fugában is. Már csak ezért is érdemes többet kinéznünk ebből az új kötetből, mint mostanra kibomló (kibomlott, kibontott) sztorik egymásutánját.

Ami Vajda Miklós két könyvét összeköti, az az emlékezés szokatlan mechanizmusa, amely búcsúzó, elengedő hangvétellel hozná mégis éppen vissza, igyekszik jelenlévővé tenni az elhunyt személyt. Sarkítva azt mondhatnám, hogy a feldolgozás eltérő módjai miatt a gyászmunka különböző szakaszaiban született hosszabb nekrológokat olvashatunk. Ezért is megrázó, hogy a Londoni horror című – az alaptónushoz képest talán túlzottan is kedélyes – fejezetben maga Vajda Miklós a főszereplő. (A Ground Zero-ban meg persze New York az áldozat – a WTC-traumáról utoljára Heller Ágnes Nosztalgiájában olvastam ilyen érzékeny, magyar (és) világpolgár leírást.)


A jelenné-tevést, a hiány feltöltésének személyes szükségszerűségét és az ennek lehetetlenségéből származó kudarc fájdalmát a hátlapon szereplő, a Bajor Gizi-portréban olvasható citátum igazolja: "Hiába rakosgatom a sok-sok emlék mozaikdarabkáit így meg úgy, egyetlen igazi kép sem akar kikerekedni, most sem, mikor pedig legjobban akarnám." (8.) Mindez felhívja a figyelmet arra, hogy a pontos, szorgalmas emlékezés, nemcsak hogy (sőt, ezúttal nem is elsősorban) a közösségért való feladat, hanem súlyos önérdek – a lelki egészség és egyensúly egyfajta lehetséges garanciája.

Vajda Miklós hiányzói szinte kivétel nélkül a "menthetetlen fajtába" (148.) sorolódnak, erejük a sérülékenységből, a teljes, kitárt gyöngeségből származik (88.), ahogy maga is mondja a Fekete Tamásról szóló fejezetben: "hogy ismertem én ezt a fanyar mosolyt, ezt a tehetetlen vállrándítást önpusztító barátaimtól, Latinovits Zoltántól, Pilinszky Jánostól, Abody Bélától, Szász Imrétől!" (148.) Mintha mindezzel annak a dicsőségét zengené, hogy a művészi tudatosság és nagyság többé-kevésbé (ld. később Abody) kötelezően járna együtt a magánélet labilis ösztönszerűségével, kontrollálatlanságával, túlérzékenységével, és mindezen tulajdonságok hiánya tenné definiálhatóvá krónikási pozícióját, szerepét.

Ő meg, az elsirató, ilyen portrékkal pótol. A legmegrendítőbb esetekben talán nem is hősei halálának heteiben, inkább öt év, másfél vagy két évtized múlva (Bajor Gizi, Ferenczy Béni, Pilinszky, Abody). Akkor lehet bárkit el- és megsiratni – ilyen, a (választott) Vajda Miklós-i karakterhez igazán illő, megkésett, lefeszített nekrológokkal –, amikor a felejtés, az elürültség megbízhatónak hitt terébe ront vissza egy fordulat, mozdulat, illat.

Az Abody Béláról szóló fejezet (Requiem egy elfuserált zseniért) tűnik a kötet csúcspontjának, már terjedelme is utalhat jelentőségére. A tizennégy stációból álló vallomás (keresztút) néhány egységének címét a requiem tételek adják, befejezésében pedig könyörgő imazárlat szerepel, Amennel.

Vajda végigjárja az életrajzot, sőt egyfajta pályaképet is ad, melyből pengeélesen kirajzolódik egy (túl) ritkán vizsgált figura, a közép-európai, magyar nem-zseni humánértelmiségi a huszadik század második feléből: Abody, aki magánéletének bohémságát és könnyelműségét nem tudta megfelelően kizárni (vagy inkább transzformálni) művészi tevékenységekor ("egy zseni lehetőségei. De hiányzott mellőlük a magasabb cél felé törekvő elmélyült kitartás, sőt a magasabb cél is, az egyes műveket azonos irányba terelő világlátás és gondolat. A szükséges lemondás, alkalomadtán aszkézis. Az öniróniával össze nem tévesztendő, kritikus önreflexió. És nem utolsó sorban a kísértéseknek ellenállni képes jellem.") (265.) Abody "függő és használható" anyag lett, aki nem feltétlenül el-, hanem csak hozzáadta lelkét ahhoz a gulyáshoz, amit a rendszer itt harminc évig főzött. Ettől a hosszú-hosszú rotyogástól pedig egy roncs lett belőle.

A közép-európai lét, jelen-lét furcsa otthonossága, sőt emlegetése több fejezetben is visszatér. Ennek legfontosabb személyes vonatkozása már az anya-könyvben is olvasható: az emigrálás lehetőségének visszautasítása: "nem szabad elhagynom megtiport hazámat, mert mi lesz vele, ha mindenki elmegy?" (Anyakép…, 29.)

Ez a sajátos lokalitás implicit módon abban is hangsúlyozódik, hogy az egyes főalakok körül egyrészt mellékalakok (Tomasz, Réz Pál), másrészt ecsetvonásnyi, ám pontos tablóképek válnak láthatóvá (Nemes Nagy Ágnes, Örkény, Szász Imre, Keresztury Dezső). Az ilyen tablóknak a szegletében pedig további fontos, finom töredékek fordításmódszertanról, kommunikatív emlékezetről, valamint számtalan ekphraszisz.

A közép-európai lélek (és köztük persze a magyar) történetileg különösen sokat tud a kései siratókról (Vajda Miklós generációja – és akár a nála még több mint egy évtizeddel is fiatalabbak – például az elhurcolt, vagy kicsit később a fekete Volgákba tuszkolt, eltűnt apák révén). Itt érdemes megjegyezni, hogy a műfaji-hangnembeli (retrospektív, nosztalgikus) hasonlóságok mellett a személyes élettörténet sorsközösségei állíthatják Vajda mellé e "generáció" egy másik legendás alakját, Kőszeg Ferencet. Munkaszolgálatban elvesztett apa, kivándorolt anya, a Szépirodalmi Kiadóban végzett szerkesztői munka és egy közös korszak több, megdöbbentően hasonló közös emléke. (Most csak egyetlen példa erre: mindketten euforikus, felejthetetlen pillanatként jellemzik az 1956-os, október 23-ai vonulást a Margit-hídon – talán néhány lépésre egymástól a 26 éves férfi és a 17 éves kamasz. Míg Vajda memóriájában ezt egy vizuális emlék – egy filmhíradós, Domokos Mátyással őket ábrázoló kivágat – őrzi (Éj volt…, 111.), addig Kőszegnél ugyanez auditív, a Marseillaise dallamához kötődő (K. történetei, 26.))

Vajda Miklós sajátos nekrológjai, tehát az emlékezés lehetőségének egyszerre több szintjén is megszólalnak. A család, a barátok, a régi harcos- és játszótársak elvesztésének fájdalma pedig az idővel egyre inkább beleplántálódik a lélekbe, átlátható lesz, megszólaltatható távlatot nyer, míg a veszteség pillanatában gyakran csak a megdöbbenés van, a felfoghatatlan. Olyankor rögtön sírni, ha nem is képtelenség, de biztosan értelmetlen és logikátlan is: az elhalt még nem is hiányozhat, hiszen az előbb még itt volt. És mi másért fájhatna valakinek az elvesztése azon az önző indokon kívül, hogy az itt-maradóknak rosszabb lesz majd nélküle?

(Abody Béla karikatúráját Kallus László készítette.)

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Fehér Renátó --


További írások a rovatból

irodalom

Senki se tenger, mindenki óceán Senki se tenger, mindenki óceán
Irodalmi Diszkó Szegeden
irodalom

Kisebbségi lét és irodalmi tér Kisebbségi lét és irodalmi tér
Szegeden rendezték meg az Irodalmi Diszkó fesztivált
irodalom

Propolisz Propolisz
Helyzetjel

Más művészeti ágakról

Fabricius Gábor: Eltörölni Frankot
Interjú Gábor Bencével, a Volt egyszer egy képregény alkotójával
színház

A padló nem ölel vissza A padló nem ölel vissza
Az Okuláré Projekt fiatal drámaírókat támogató programjának újraindulásáról
gyerek

Pályázz a Pagonnyal!
Lehetőségek ovisoknak, iskolásoknak és gimnazistáknak


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés