bezár
 

art&design

2012. 05. 07.
Oldenburg és a hatvanas évek giccsbirodalma
Claes Oldenburg: The Sixties
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Oldenburg és a hatvanas évek giccsbirodalma Szoborrá dermedt hasábburgonya, monumentális ajakrúzs-obeliszk és bejárható pisztoly-múzeum a bécsi MUMOK-ban. Már az elején azon töprengtem, hogy hogyan lehet, hogyan érdemes egy ilyen figurát, mint Claes Oldenburg bemutatni. Igazi élő legenda, a kánon sziklaszilárd része, egy szelet történelem, a szorosabb értelemben vett pop art utolsó nagy, első ligás harcosa.
A MUMOK most futó kiállítása 1959 táján veszi fel a fonalat – a frissen New Yorkba települt Oldenburg telis-tele van fiatalos lendülettel: deszkából, hullámpapírból, furnérlemezekből készít instant, "demokratikus" és cseppet sem tetszetős tárgyakat, az utca törmelékeiből alkotja meg háromdimenziós, falra akasztható graffitijait. A Flags sorozat darabjain (málladozó deszkalapok, horpadt, karcos falemezek egymáshoz passzintva, zászlóalakba illesztve) finom irónia érződik: mintha az art informel bágyatag művészeinek üzengetne. Közben már bennük lappang a banalitás, a könnyen beazonosítható vizuális kód és a szerialitás iránti rajongó lelkesedés.

Rögtön ott lebeg a fő probléma: mégis mitől érdekes ez nekem? Mi ezen a néznivaló? Mert akárhogy is figyelem Oldenburg műveit, eleinte csak azt látom, hogy felszíni kozmetika, olcsó paródia-kultusz az egész, a sekélység tudatos, magabiztos önismétlései. A száz meg százféle formában oltárra emelt frivolitás. Konkrét, eldönthető válasz persze nincs.
Two Cheeseburgers, with Everything (Dual Hamburgers), 1962, © Claes Oldenburg
Ha van bennük valami érdekes, akkor talán a következő: nemcsak küllemükben "popos" artefaktumok, hanem lényegüket, létrejöttüket tekintve is a piac, a fogyasztás által generált szabályok és szokások megtestesítői, lenyomatai. Amikor az "Oldenburg" még nem volt jól csengő márkanév, a művész egy lepukkant bolthelyiségben alkotta-árulta termékeit (amelyet következetesen The Store névre keresztelt). Ez volt a kezdeti stádium: valami a butik és a manufaktúra között, ahol ugyanaz a személy az ötletgazda és a kivitelező is.
 
Megakad a szemem az egyik Oldenburgtól származó idézeten: "Olyan művészetet szeretnék, amely tele van politikával, erotikummal és misztikummal is, amely mást is tesz, mint hogy a múzeumok belsejében növesztené a seggét." Hangzatos szlogen, az avantgárd retorikája, tegyük hozzá, hogy mára összes mozdítható portékáját felvásárolták, s azok mindegyike rangos múzeumokban vagy magángyűjteményekben vegetál.
Installation view “Claes Oldenburg: The Sixties
Általában a zabáláshoz és a tisztálkodáshoz kapcsolódó tárgyak válnak egyedi, formatervezett külsejű cuccokká, falra akasztva, a mennyezetről lelógatva vagy éppen pódiumszerű platformokon széthelyezve – a polgári jólét és a természetessé vált kényelem mindennapi kellékei. Hájas, horpatag, öblös, redőzött, hólyagszerűen duzzadó vagy épp fityegő matériák: fagylaltos pohár, hűtőszekrény, angolvécé, fürdőkád, robotmixer. Mindegyikük alapja elérhető árú, "gazdaságos" anyag: papírmasé, fólia, karton, műbőr és persze műanyag. A MUMOK-ban látható tárgyak egy mindenen túlmutató és mindent magába olvasztó világstílus reliktumai: az egyetlen tematikai kapocs a fogyasztás. A konzum mint az emberiség "közös nevezője", mint az egészséges növekedés záloga.
Soft Toilet, 1966, © Claes Oldenburg
Nincs az a profán, sekélyes és első ránézésre fantáziátlan "téma", amely Oldenburg kezei között ne válhatna műtárggyá (a német nyelvnek van erre egy szép szava: Bildwürdigkeit, vagyis képre, képlétre való érdemesség, méltóság – ezt angolul sem lehet egyetlen főnévben kifejezni). Elég egy adag kecsappal leöntött hasábburgonya, elegánsan kinagyítva, valami textilszerű anyagból fazonra szabva – és máris kész a plasztika. Áru válik áruvá, gasztronómiai tömegtermékből sokszorosított, formailag könnyen beazonosítható dizájner-darabok lesznek. Sekélyesek, talán üresek is, de az úgynevezett korszellem parádésan kifejezésre jut bennük. Oldenburgnak köszönhetően olyan képződmények is legitim szobrászattá lényegülnek, mint a virsli, a sonka, vagy éppen egy tál főzelék. Alkotójuk alighanem ráérzett arra, hogy a látvány és általában véve a marketing nivelláló ereje előbb-utóbb minden egyénieskedő vagy eredetieskedő vizuális tartalmat bedarál.
Floor Cake, 1962, © Claes Oldenburg
A művész, ha tartani akarja a tempót a korral, mintha már nem hagyatkozhatna pusztán arra, hogy ő majd a saját "eredeti", csakis önmagukból építkező ötleteivel rukkol elő (bár ez az egész szintén egy saját ötlet, Oldenburgnak is ki kellett találnia, fel kellett építenie a maga látványvilágát). Tehát nem valami avantgardista ihletettségű creatio ex nihilo vezérli, hanem szinte vállalkozóként lép fel, aki hideg profizmussal reagál a piac igényeire. Aki úgy szabja és alakítja művészetét, hogy az közönségkonform legyen, közben formailag jól beazonosítható és könnyen terjeszthető. Aki jól tudja, hogy rég nincsenek már stílusok és iskolák, netán izmusok, legfeljebb trendek, divatok és tendenciák (azokon belül szezonok és kollekciók) váltják egymást. A számon kérő, laposság vádjával érkező kritikusoknak pedig egyszerűen csak azt kell mondani: tükröt tartok a világ elé. Nesze nektek, ezek vagytok ti.
Soft Dormeyer Mixer, 1965, © Claes Oldenburg
A Monuments szekcióban Oldenburg – javarészt nem megvalósult – műemlék-tervei lettek egy csokorba gyűjtve: közülük is a legbizarrabb koncepció a Yale Egyetem számára készült. A rajzos- makettes dokumentációból egy gigantikus perverzió bontakozik ki, egy lánctalpas posztamensen álló fallikus, oszlopszerű objektum. Egy túldimenzionált ajakrúzs, amelynek, az aktuális közéleti-politikai helyzethez igazítva, ki- és becsavarozható, vérvörös (természetesen soft-shaped) csúcsa hol lángként lobog, hol pedig levegővel megtelve, rakétafejként pompázik.
Monument for Yale University: Giant Traveling and Telescoping Lipstick with Changeable Parts in Three Stages, © mumok/Claes Oldenburg and Coosje van Bruggen
Végül pedig, ha a legfelső szintet hagyjuk utoljára, az oldenburgi trash-univerzum igazi kiteljesedését, valóságos megkoronázását láthatjuk. Az alsóbb emeleteken elszórt, néhol bizony esetlegesnek ható artefaktum-sokaság színtiszta szintézise. A teret két darab fekete falú, bejárható múzeum-fülke uralja, mindkettőjük intézmény az intézményben. Amint belép az ember, egy zavaróan nevetséges és nyomasztó világ tárulkozik ki, valami az archívum és a mauzóleum között. A Miki egér alaprajzú Mouse Museum gyomrában kórbonctani pontossággal, finoman megvilágított vitrinsorban a hatvanas-hetvenes évek agyament tömegcikkei lettek felsorakoztatva. Ezernyi apró, filléres cucc, vágygerjesztő szuvenír, tréfás tárgy és stílusos kiegészítő, amire az impresszionista időjárás-jelentéseken és avantgardista finomkodásokon edződött polgárember kapásból azt mondja, hogy a giccs netovábbjai, mindjárt száz meg százféle variációban. Ameddig a szem ellát, ötletes találmányok, abszurd formájú, praktikus kellékek és dekorációk, frízszerűen körbefuttatva, mint valami néma, magára hagyott mini-hadsereg. Közben folyton úgy sejlik, hogy egyazon világlényeg "rokon" képződményei, és – noha mint egy bolhapiacon, véletlenszerűen rendbe szedett tárgyakat látunk – mintha mindegyiknek lenne valami köze a mellette álló borzadályhoz.
Mouse Museum, 1965/1977, © Claes Oldenburg
A Ray Gun Wing nevet viselő építmény tovább rafinálja az egészet: az itt őrzött tárgyakban ugyanis egytől egyig ott lappang a mindenkori pisztolyforma (a pisztoly ősalakja, ideája), de legalábbis valami félig-meddig derékszögre hasonlító alakzat. Vannak itt beazonosíthatatlan ipari tárgyak, rendhagyó küllemű csavarok és kulcsok, kőzetdarabok, faágak, dobozok és sok más mütyür. Aztán "realisztikusabb" pisztoly-exponátumok következnek, fokozatosan haladva a valódi fegyver (a formailag esszenciális stukker-küllem) felé: vízi pisztolyok, világító-zenélő műanyag játékok. És egészen kiforrott, tréfás-elmés kombinációkat is láthatunk: egyikükön elég a ravaszt meghúzni, és a cső végén fogkefe pattan ki. A szomszédságában pisztoly formájú radír, szappan és gumicukor. Olvasatként talán még az is belefér, hogy ez egy infantilis, életörömtől duzzadó, kekeckedő válasz az európai típusú intellektus finomkodására, Aby Warburgnak és André Malraux-nak címzett fricska, egyfajta merkantilista musée imaginaire.

Képek, szövegek alapján már ismertem ezt a panoptikumot, de mint minden igazi műélvezésre, erre is érvényes: úgy a jó, ha bejárja, körbeszaglássza, felfedezi magának az ember. Már csak ezért a két múzeumsejtért is érdemes volt azt a horribilis, 6 euró ötven centes diákjegyet megváltanom.

Oldenburg fő üzenete nekem a következő: a hétköznapok névtelen cuccai felülmúlják a legmerészebb alkotói-teremtői képzeteket is – a populáris kultúra bőségesen ellát minket eredetiséggel, elég csak eljátszani termékeivel, használni, remixelni őket. Művészete bombasztikus aktualitással rávilágít arra, hogy milyen patologikus hely a múzeum, hogy eleve egy gyanús közeg (steril rendelvűség, áltudományos komolykodás, a háttérben pedig zavaros kapcsolatok és pénz, sok-sok pénz). Ugyanúgy, mint ahogyan a sporttá lényegült kultúrafogyasztás, a múzeumba járás is alapvetően abszurd időtöltés. Az ilyen világba beleszületett ember pedig tudat alatt is folyton pörög, kombinál, párosít, szinapszisokat gyárt, akarva-akaratlanul át- és belelát mindenbe. Hiába, a látvány, a potenciális néznivalók sokasága mérhetetlen túlerőben van a befogadóval szemben. Egyedüli mentsvárként marad az irónia. A szarkasztikus távolságtartás a minket körülvevő világgal – noha a konzum azt is képes magába olvasztani.

Claes Oldenburg The Sixties című tárlata Bécsben látható a Museum Moderner Kunst Stiftung Ludwig Wien-ben (MUMOK) 2012. május 28-ig.





nyomtat

Szerzők

-- Csanda Máté --


További írások a rovatból

art&design

Gilda Williams: How to write about contemporary art, Thames & Hudson, United Kingdom, 2014
art&design

Tudósítás Nádas Péter és Szűcs Attila beszélgetéséről a Deák Erika galériában
art&design

Lak Róbert kiállításmegnyitójáról az ISBN könyv+galériában
Neked már megvan a heti Praedád?


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés