PRAE.HU: Olvastál kortárs költőket a Vagány históriák fotózása előtt?

Nem igazán, inkább csak átfolyt rajtam az egész. Most kezdődött el egy komolyabb viszony köztem és a kortárs költészet között, így például Lanczkor Gábor, Szálinger Balázs, Kollár Árpád, Kemény István és Tolvaj Zoltán verseit nagyon megszerettem.

PRAE.HU: Mielőtt költőket fotóztál, mik voltak a témáid?

A Kodolányi János Főiskolán szociális munkásként végeztem, de nem csak emiatt lett fontos számomra a szociofotó. Egyik családi örökségem az emberek iránti érzékenység. A felmenőim között sok a pedagógus, a dédnagyapám árvaszéki elnök is volt. Talán ezért is gondolom úgy, a fotózás egyik legfontosabb feladata, hogy felhívja a figyelmet a társadalmi problémákra. 2008-ban volt egy kiállításom a Tranzit kávézóban a budapesti hajléktalanokról Homless Passion címmel. Akkor készítettünk egy dokumentumfilmet is, amely mellé én készítettem a fotókat. Emellett volt szerencsém még a vajdasági Tanyaszínház társulatát fotózni. A színészélet igazi romantikus képével találkoztam Délvidéken. Szeretem azt a derűt, ami ezekben az emberekben megvan. Többnyire klasszikus darabokat visznek el mindenféle kis falvakba. Mondanom sem kell, nem az anyagiakért.

PRAE.HU: Kiknek a munkássága volt rád hatással?

A legnagyobb példaképem Erős János, aki sajnos már nincs köztünk. Ő volt az, akitől kezdőként megkaptam az első, nagyon fontos lelki fröccsöket. A mai napig sokat gondolok rá. Rengeteget tanultam Eifert Jánostól, Korniss Pétertől is, bár őket személyesen sajnos nem ismerem, illetve Koncz Györgytől, aki mellett ténylegesen belerázódtam a fotóriporteri életbe, látásmódba. Ő a klasszikus farmerdzsekis fotóriporter, aki ugrásra készen várja a témát bármelyik pillanatban. Ez is valahol az adrenalinról szól. Mellettük még Dobrik Rezső, Féner Tamás, Mikhael Subotzky, Lise Sarfati, Jean Gaumy fontos számomra. Igazi áttörést azonban a Dániában töltött egyéves ösztöndíj hozott az életembe. Az első félévben rengeteg lehetőségem nyílt a kísérletezésre, a második szemeszterben pedig már az éles bevetésekre is. Így fotózhattam például boksziskolában és öregek otthonában. Rengeteg dolog megváltozott akkor a látásmódomban, a témákhoz való viszonyomban, és visszatett a helyemre. Persze a megélhetés miatt én is sok mindent elvállalok. Így voltam a Vasas fotósa, fotoriporter, rendezvényfotós. Irányadó számomra még Stalter György és felesége, Horváth M. Judit, akik évek óra dokumentálják a putrik világát. Nagy élményem fűznek engem is a délvidéki romákhoz. 2008-ban el is költöztem pár hétre beás cigányok közé.


PRAE.HU: Hogyan sikerült beépülni?

Az első terepfelmérés alatt láttam, hogy egy ház udvarán egy rozzant Simsont szerelnek páran. Odamentem, beszélgetésbe elegyedtünk, ők közben összerakták a motort, megengedték, hogy menjek vele egy kört, és mire visszajöttem, az akkori barátnőmnek köszönhetően, már bele is egyeztek, hogy odaköltözzünk hozzájuk pár napra.

PRAE.HU: Ilyen egyszerűen ment az egész?

Meg persze két üveg pálinka is sokat segített a dolgon. Az egyiket a családfőnek adtam, a másikkal az ottani kocsmában, ahol még van becsülethitel, és a csapos egy szent asszony, kínáltam körbe a helyieket. Később aztán Daróczi Jánossal készítettünk egy dokumentumfilmet az egészről.

PRAE.HU: Hogy jöttek a költők, mint újabb szociológialag érdekes csoport?

A tavalyi JAK-táborban pattant ki az egész a fejemből, amikor a nyugatos portrékat nézegetve a mai párhuzamok lehetősége kezdett foglalkoztatni. Később találtam az álomhoz társakat is, Nagy Márti, Bajtai András és Sirokai Matyi segített az egésznek a létrehozásában.



PRAE.HU: A portréfotó a fotós és az alany viszonyáról is szól. Te hogy készültél például a Vagány históriákra?

Bizonyos emberekre komolyan rákészültem, máskor teljesen ad hoc zajlott az egész. Kemény István előtt kifejezetten izgultam. Még Simon Marcit is felhívtam, tartson gyorstalpalót belőle. Aztán már a bemutatkozáskor kiderült, nála alázatosabb és türelmesebb emberrel nem nagyon találkoztam eddig. Az minden fotózás előtt roppant hasznos, ha van alkalmam meginni egy kávét a másikkal, kilesni a gesztusait, az energiáit. Hiszem, hogy a jó portréfotó először fejben dől el. Meglátok valamit a másikban, és addig nem engedem el, amíg azt viszont nem látom a gépen. Ez általában középidőben következik be, persze mindig vannak kivételek. Hogy ezt kihozzam a másikból, ahhoz elég nagy érzelmi ráhatást gyakorlok. A nőknél például fontos volt, hogy kihozzam belőlük a nőt, olyankor maximálisan férfiként viselkedtem velük, és amikor ez sikerült, az valami katartikus volt.

PRAE.HU: Sok kanonikusnak számító alak hiányzik a Vagány históriákból. Mi alapján választottátok ki az ötven nevet?

Az első huszonöt embert a József Attila Kör tagjai közül választottuk ki Nagy Mártival, a JAK titkárával. A további huszonöt név ajánlás alapján történt. Úgy gondoltuk, hogy így egy olyan szórás alakul ki, amelybe csak a fontos és ismert szerzők kerülnek be. Persze voltak, akik visszautasították az ajánlatot, mások neve pedig csak túl későn merült fel.



PRAE.HU:Mi lesz a sorsa az anyagnak?

Még nem biztos, hogy évente vagy tágabb időkerettel, de szeretném időről időre megismételni a sorozatot. Nagyon érdekes lenne így végigvinni az életpályák alakulását. Persze mindenképp szeretném kiterjeszteni a sorozatban szereplők listáját. Ezzel az anyaggal pedig majd megyünk Debrecenbe, Szabadkára, Miskolcra, de külföldi megjelenések is alakulóban vannak.