bezár
 

irodalom

2012. 07. 31.
A maoista meg az anyja
Per Petterson: Átkozom az idő folyamát. Földényi Júlia fordítása. (Scolar, 2012.)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A maoista meg az anyja A Lótolvajok szerzőjének újabb könyve egy súlyos beteg anya és furcsa, frusztrált fia történetét beszéli el. Utóbbi, név szerint Arvid a regény narrátora, aki fiatal gyári munkásként kezd lelkesedni a kommunizmus eszméiért. A részint Dániában játszódó eseménysor elgondolkodtató módon társítja Mao egyik versrészletét az idő múlásáról megfogalmazott egyéni észrevételekkel.
Per Petterson Átkozom az idő folyamát című regényének szerkezete előző magyarul megjelent regényéhez hasonlóan két történetszál közötti oda-vissza vágás nyomán alakul ki. A múltbeli és a jelenbeli sík által hagyott hézagon keresztül tekintünk az elbeszélőre, a két eseménysor jelentősége egymáshoz képest formálódik az olvasó fejében. A két éve megjelent Lótolvajok ezt az elbeszélési eljárást letisztult történettel, rövid, nemesen egyszerű mondatokkal ötvözte. Az újabb kötet – hiszen az Átkozom az idő folyamát eredetiben is később látott napvilágot, mint a Lótolvajok – témája, illetve témái már nem ennyire könnyen átláthatók. Az elbeszélő, Arvid nemcsak magánéletére fókuszál – noha a két szál egybeszerkesztéséből látható, hogy ez a terület, elsősorban pedig az anya-kapcsolat áll a narratíva középpontjában –, hanem társadalmi, regionális érdekű észrevételeket is felsorakoztat.
 
Arvid többgyermekes munkáscsaládból származik, és a múltban játszódó epizódokban ugyanabban a gyárban dolgozik, mint annak idején apjuk. Munkásként fektet rá hangsúlyt, hogy aktív részt vállaljon a munkásmozgalomban, s ez a hozzáállás elszigeteli őt a gyárban a többi dolgozótól. A kommunista nézetekkel, a párttal és a mozgalmi tevékenységgel kapcsolatos a regény – számomra nem túlságosan vonzó – címe is, hiszen az "Átkozom az idő folyamát" szókapcsolat Mao egyik verséből származó idézet. Erénye viszont a címnek, hogy pontos. Nemcsak az eredeti címmel egyezik meg, hanem a szövegnek az időre irányuló érdeklődését is precízen jelzi. Az idő voltaképpen önálló szereplő ebben a kötetben; különösen a történet végéhez közeledve szabályos gyakorisággal ütközünk Petterson költői mondataiba, amelyek az eseménysor adott pontján az idő viselkedését, múlásának hogyanját részletezik. Úgy emlékszem, amikor a Lótolvajokat olvastam, kimondottan tetszettek a lírai, kissé elemelt, a tájat vagy éppen az idő absztrakt karakterét megragadó kijelentések, ebben a kötetben azonban már kevésbé értékeltem őket. Nem tudtam eldönteni, giccsesek-e, vagy csak szervetlenül illeszkednek a köznapi eseménysor leírásába.
 

 
Arvid magánéletében – mind a múltban, mind a jelenben – egy sor nehezen értelmezhető fordulatnak leszünk tanúi, s az elbeszélő nemigen reflektál élettényeire, érzéseinek okaira. Ezek a sajátságok első olvasáskor azt valószínűsítették, trauma áll a cselekmény középpontjában, ennek felszínre kerülése lesz a regény igazi középpontja. Ehhez azonban nehezen tudtam kapcsolni a baloldali munkássággal, illetve a három skandináv nemzet, a dánok, a svédek és a norvégok egymás iránti attitűdjeivel kapcsolatos megjegyzéseket; utóbbi témák tálalása szarkasztikusan hatott. Semmilyen fogódzót nem kaptam, hogyan oldjam fel az Arvid frusztrált, nyomasztó magánéleti történései, illetve a társadalomkritikus meg a kommunista életvitel gyakorlati problémáira utaló, szinte frivol megfigyelések között feszülő kontrasztot. A szöveg kifejezetten sok kulturális referenciát érint, ezek nem közismertek, vagyis inkább a regénybe zárt világ kutatását, mint a könnyebb értelmezést, a szereplő elhelyezését szolgálhatják. Olykor úgy éreztem, erénye a kötetnek ez a pillanatnyi áttekinthetetlenség, ez a szerteágazó sokféleség, máskor azonban szegényesnek találtam az egyes apró mozzanatokból leszűrt megfigyeléseket, és zavart, hogy nem alakul ki fejemben valamilyen összetettebb szervezettség, amely magába tudná foglalni a regény által megpendített különféle témákat.
 
Egészében is az maradt a benyomásom: bár jót tehet egy prózai műnek, ha széttartó a motívumkészlete, és túlzott didaktikusság helyett előtérbe meri helyezni a benne leírt eseménysor esetlegességét, ebben az esetben nem jött létre olyan rend a felhasznált anyagban, amely átláthatóvá tette volna az apró mozzanatok viszonyait. Petterson elbeszélése – talán beszédhelyzetéből adódóan – nem lépett túl azon a szinten, hogy kiszámíthatatlan hatást gerjesszen, és ez önmagában jóleső lehet, de célszerű, ha egyéb szövegszervező effektusokhoz kapcsolódik. Világos, hogy a narrátor elidegenedettsége fojtja le motivációját, ezért nem jut hozzá az olvasó a szöveg részét képező reflexiókhoz, de az elidegenedettség efféle megformálása inkább avíttnak tűnik. A narráció érdekes pillanata, amikor a regény vége felé Arvid marad a narrátor egy olyan szituációban is, ahol nincs jelen. A személyes nézőpont tehát megbomlik, sérül, a szöveg azonban semmilyen módon nem reflektál saját megoldása különösségére. Mindez koncepcionális tisztázatlanságokra, bizonyos mérvű esztétikai kiszolgáltatottságra mutat a szerző részéről.
 
Nyilvánvaló, hogy a történet egy része a ’89-es fordulat idején zajlik, s a keleti blokk felbomlása egész Európát megmozgatta politikai tekintetben, de a regény közegében ez csak olyan tanulságokhoz vezet, hogy megtudjuk: a szereplők egy része a kapitalista eszmékkel szimpatizált, míg az elbeszélő romantikus vonzalmakat táplált a nemzetközi munkásosztály ideája iránt. És ez megfigyelésnek nem valami falrengető. Mintha helyenként locsogna a szöveg, máskor meg enigmatikus volna. Talán túlzottan sok leplet aggatott Petterson az elbeszélés és az olvasó közé. De az is elképzelhető, hogy a szerző soványnak találta a haldokló, élete végső számvetését készítő anya és furcsa, frusztrált fia kapcsolatát, és ezért akart egyéb jelentéseket, társadalmi vonatkozásokat kapcsolni történetükhöz. Szívesebben vettem volna, ha nem teszi. Szívesebben fogtam volna a kezembe még egy olyan, egyszerűségében ütős regényt, mint a Lótolvajok. Nagyszerű mondatokat (ismét elismerés illeti a magyar Petterson-kiadások szerkesztőjét, Solymosi Bálintot) és szép jeleneteket az Átkozom az idő folyamát is tartogat, de ezek mintha magukra maradnának, nem épülnek emlékezetes élménnyé, mert nem nyerik el rendeltetésüket a kompozíció egészében.

nyomtat

Szerzők

-- Berta Ádám --


További írások a rovatból

Foci, vers, próza, gyerekirodalom
Kötetlenül vendége Vados Anna volt a Kis Présházban
A Szépírók Társaságának Szépíró-díját Ladik Katalin kapta – Szarvas Melinda laudációja
Beszélgetés Mohamed Mbougar Sarr-ral, a 2021-es Goncourt-díj nyertesével

Más művészeti ágakról

Beszélgetés Hermann Zoltánnal, a KRE gyermek-és ifjúsági irodalom szak vezető oktatójával
A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Solti Árpád válaszol


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés