A legtöbb vászonra vitt RPG-játékinstalláció ott vérzik el, hogy eleve nincs más célja, mint feltámasztani a gamerek nosztalgiáját a hajnalig tolt, kivörösödött szemmel is folytatott játékmaratonok iránt. Ehhez pedig nem kell más, mint beleírni pár szereplőt és ismerős vizuális kódot a filmbe, majd zúzni – mert akció az kell, csak rátapadni a gyorstüzelő ravaszára, szórni az ellent, csépelni az egeret, ropogtatni a kukoricát. A történet érdektelen – mint a játékokban, ahol két akció- vagy kalandjelenet között sűrítve, gyorsan feliratozva tálalják a fordulatokat. Az akciófilm pedig köszöni szépen, tökéletesen megelégszik ezzel, és alárendeli magát a látványorgiának, legyen szó A kaptár túlstilizált, digitális szörny-karneváljáról vagy a Doom first-person-shootereket idéző beállításairól.

Ám pont a Doom buktája példázza, hogy hiába a világhírű márkanév, a faék-egyszerűségű történet még a biztos sikert is meghiúsíthatja. A Doomnál nem sokkal többet zsebelő Silent Hill viszont azt mutatja: a másik végletet, azaz a bonyolult szerkesztésű, kultúrtörténeti utalásokkal fűszerezett, atmoszférikus horrort se komálják annyira a rajongók. Ám annak ellenére, hogy a Silent Hill készítői nem a film bevételeiből tettek félre nyugdíjas éveikre, a 2006-os mű olyan mércét állított fel a "műfajban", amit azóta se sikerült megugrani. Pedig csak két dolog kell hozzá: egy okos író és egy stílusos rendező. Míg Christophe Gans direktor Paul W.S. Andersonnál is jobban hozta a stíluscentrikus, szégyentelenül látványos horrort, addig Roger Avary (Ponyvaregény, A vonzás szabályai) inkább azon fáradozott, hogy egy többrétű, jelentésben is gazdag, ám zsigerien hatásos suspense-jelenetekkel túlzsúfolt scriptet hozzon tető alá.

A történet a Silent Hill nevű "szellemvárosban" játszódott, ami a salemi tradíciót ápoló, boszorkányüldöző, vallási fanatikusokból álló közösségéről volt hírhedt. A rémálmai által idevezetett, lányát kereső anyuka azonban nemcsak az elmeháborodott, a félelem által manipulált szektával találkozik (ezen a ponton érdekes párhuzamok vonhatók a 9/11 utáni amerikai közeggel), hanem rozsdás gépekkel és acéltermékekkel fuzionáló, amorf monstrumokkal, amelyek még legvadabb rémálmait is meghaladják. Ahogy maga a film is ezt teszi: meghaladja a rémálmokat, mivel nem (csak) álom és valóság összemosódásáról szól, hanem párhuzamos dimenziókról, amelyek egymás mellett, egymásba csavarodva léteznek – és csak a horror járhat át közöttük. A Silent Hill vérvörös, rozsdabarna disztópiájának ínyencségét az adja, hogy egyaránt szól a psziché rejtelmeiről, a világok, rémálmok és szörnyek megteremtésére képes emberi elméről, és az egyén hatáskörén túlnyúló, misztikumba burkolózó párhuzamos világokról.

Azonban a Silent Hillt is utolérte a folytatások kényszere – miközben az alkotógárdából egyedül az első részben kvázi-statiszta szerepre korlátozott Sean Bean maradt meg. Se Avary, se Gans nem vállalta a második részt, ezért a Solomon Kane-t jegyző Michael J. Bassettre bízták a filmet, aki a csontig rágott horror-klisék armadájával kalapálta laposra a történetet. Kezdte azzal, hogy – megerőszakolva az első rész lezárását – logikai bukfencek árán visszahozta főhősnek az első rész tinédzserré cseperedett leánygyermekét, akit most Heathernek hívnak, és semmire nem emlékszik abból, ami 2006-ban történt. Amikor viszont Silent Hill szellemvárosának titkos szektája elrabolja apját, nem okoz neki gondot, hogy alámerüljön ebbe az észvesztően horrorisztikus univerzumba, és édesapja megmentésére induljon – a történetre viszont ennél több szót nem is érdemes pazarolni, ugyanis Bassettől nem futotta többre, minthogy illogikus, agyatlan, ócska fordulatokkal és dialógusokkal töltse meg a rendelkezésére álló játékidőt.

Ami az első részben talán túl bonyolult volt, az itt tök egyszerű, ami ott rendezői stílusnak számított, az itt 3D, ami ott misztikum volt, az itt szimpla logikai baki. Bassett profi remake-direktorhoz méltón, mindent a néző szájába rág, kiábrándítóan egyszerű válaszokkal tisztázza az első rész által felvetett kérdéseket, és szégyentelenül profán módon varrja be a misztériumot tápláló homályos lyukakat. Leginkább mégis az fáj, hogy Bassett abszolút félreérti a Silent Hill-franchise lényegét. A 2006-os film azért működött, mert módot talált arra, hogy az egyik akciódús jelenetből rögtön a másikba vezető videójáték-szabályokat átírja a horrorfilm álom-logikájára. A Silent Hill egy zsigeri rémálom-trip volt, ami a fináléig bizonytalanságba tartotta nézőjét afelől, hogy most melyik valóságban, melyik dimenzióban és kinek a rémálmában jár. A Silent Hill – Kinyilatkoztatás ehelyett csak a blockbusterek 10-15 percenként jelentkező akcióigényét elégíti ki azzal, hogy a "szellemvilág" rendre betör Heather hétköznapjaiba, és elrabol valakit mellőle. Ám ahelyett, hogy Avaryhoz hasonlóan könnyed lételméleti játékot űzne nézőjével, Bassett csupán fizikai konfrontációk sorával múlatja idejét, és kiszámítható sokk-effektekkel ijesztget. A párhuzamos dimenziók, vagy a lidércnyomásos világokat teremtő elme létezése által felvetett kérdésekkel nem is foglalkozik: ő csak annyira használja fel Silent Hill titokzatos világát, hogy groteszk szörnyeket vonultasson fel a vásznon, és néha ellepje a hétköznapi világot szétmállasztó CGI-effektsor a képet.

A Kinyilatkoztatás halálos bűne viszont nem az, hogy nem filozofál, hanem hogy mezei horrorfilmként is rém gyenge: a vizionárius történetmesélés helyett ormótlan kliséket puffogtató sztorizgatás, vallásos szimbolikával terhelt környezet helyett untig ismert horror-helyszínek (vidámpark, cella stb.), pengeéles suspense helyett kicsorbult élű feszültségkeltés akad csak benne. Bassett azt a szívességet viszont nem teszi meg, hogy átértelmezze filmjét színtiszta trash-sé, így a videojáték iránt támasztott nosztalgia mellett csupán egy erénye van: hogy a Trónok harca évadjai között két (ex-)szereplő is itt múlatja alkotói szabadságát. Akit viszont nem érdekel, milyen lenne Sean Bean töketlen családapaként, vagy hogyan játszik Kit Harington alias Havas John óriási prémbunda nélkül lúzer szerelmest, az nyugodtan kihagyhatja a Kinyilatkoztatást – ugyanis az egyetlen dolog, amit az amerikai pénztáraknál gyengén kezdő film kijelent, hogy ilyen leégés után biztos nem lesz folytatás…