A könyv Kékesi 4 éves kutatómunkáját foglalja össze esettanulmányok formájában. Nem közismert művekkel dolgozik, jórészt külföldi alkotásokkal, képzőművészeti munkákkal és dokumentumfilmekkel operál, melyek képesek minket kimozdítani a megszokott sémákból és egy másfajta megközelítésmódot kínálnak a holokauszt problémájához. Kékesi Zoltán könyvének kiindulópontja Claude Lanzmann klasszikus filmje, a Shoah. A film visszaemlékezések segítségével kíván beszélni a holokausztról. E tíz éven át készült alkotás Kékesi szerint jól mintázza a “tanú korának" emlékezettörténeti paradigmáját, mely a 70-es évekbeli nyugati világot jellemezte. Ennek lényege, hogy a túlélői beszéd eleve feltételez egyfajta empatikus figyelmet. Kékesi könyve azonban állítja, hogy ma már ez a fajta “érzékeny" hallgatóság nem evidens, nincs egyértelműen jelen, így a művészeknek radikális gesztusokkal kell a figyelmet megteremteniük.

Kékesi könyve az állítás igazolása végett vizsgálja többek között Eyan Sivan A specialista, Romuald Karmakar A Himmler-projekt, Artur Żmijewski 80064 és Harun Farocki Haladék című munkáit. Olyan művészeti stratégiákat elemez, melyek eltérő kulturális, szociális, mediális és politikai kontextusokban születtek meg, ezzel rávilágítva arra, hogy a kétezres években milyen jelentős mértékben módosul a holokauszt művészeti reprezentációja. Kékesi könyvének állítása tehát nem más, mint hogy a kortárs művészetben mélyreható módosulásokon ment keresztül a túlélői elbeszélés, de ugyanígy megváltoztak a trauma helyszínei és maga a radikális képkritika is. A kötet írásai e három elem módosulásait vizsgálják az említett alkotások szoros olvasatán keresztül, és megpróbálják rekonstruálni e módosulások tágabb összefüggéseit, azaz a hátterükben álló emlékezettörténeti, társadalmi, kulturális és politikai folyamatokat.


A könyvbemutatón Turai Hedviget, a Ludwig Múzeum munkatársát leginkább az érdekelte, hogy a könyvben miért nem szerepelnek magyar művek és, hogy ezek helyett miért választ Kékesi nehezen beszerezhető és nehezen befogadható alkotásokat. Kékesi szerint Magyarországon a tudományos diskurzus még nem igazán képes összekötni a holokauszt-emlékezetet a jelen kontextussal: még nem ismerték fel, hogy nagymértékben megváltozott a holokauszthoz való viszonyunk, így a magyar művek sem igazán tudnak reagálni e változásra, ezért Kékesi nem is tudta felhasználni őket elemzései során. György Péter szerint az a legnagyobb baj, hogy a magyar társadalomtörténet nem képes kezelni a megváltozott helyzetet, így itthon csak pszeudo-kényelmetlen kérdéseket feszegetünk és ezáltal nem érvényes a holokausztról való gondolkodásunk és beszédünk, ami a művészetben is érezteti a hatását. Az esztéta éppen azért tartja Kékesi művét egyedülállónak, hiszen kényelmetlen, nyomasztó kérdéseket vesz elő, azt vizsgálja, hogy mik lehetnek azok az elemek a holokausztban, amelyek a művészetben ma még felkelthetik az érdeklődést és botrányt implikálhatnak.


Kékesi végkövetkeztetése, hogy a holokausztot ki kell terjeszteni jelen korunkra is és a kortárs diskurzusokba kell illeszteni. A holokauszt-emlékezet kérdéseit tehát nyitottá tenni, illetve univerzalizálni kell, mert csak így leszünk képesek relevánsan gondolkodni róla. Megváltozott a holokauszthoz való viszonyunk, a tanúk korának vége és ezt fel kell ismernünk.



Kékesi Zoltán: Haladék. Holokauszt-emlékezet a kortárs művészetben, könyvbemutató, 2012. 11. 14. Ludwig Múzeum

Fotó: Bach Máté