Mikor egy ikonról egy másik ikon forgat filmet, félő, hogy a végeredményben inkább az egók ütköznek, mintsem az árnyalt vélemények – ám aki ismeri Martin Scorsese dokumentumfilmes munkásságát, az nem tarthat ilyesmitől. Scorsese, aki filmes pályafutását a Woodstock vágójaként kezdte, számtalan önéletrajzi ihletésű riportfilmmel dúcolta alá szerzői művekkel keretezett ouvre-jét: legyen szó a szüleit megszólaltató Italianamericanról, vagy a New York-i értelmiségit, Fran Lebowitzot beszéltető Public Speakingről, témaválasztásai mindig a nagyjátékfilmes érdeklődésének kiterjesztései. Ismerve a direktor nosztalgiában fürdetett soundtrackjeit, nem meglepő, hogy széleskörű ízlését zenedokuk sorában kamatoztatja. A koncertfilmek origójának tekintett Az utolsó valcertől a közmegegyezés által zseniálisnak ítélt, Bob Dylanről szóló No Direction Home-ig, személyes érdeklődése mentén gyűjti össze az alapanyagot, utána viszont hagyja azt lélegezni. Scorsese mindig két lépést hátrál témájától, és szabadelvűen, lazán-lustán szerkeszti dokumentumfilmjeit.

Nincs ez másképp a Living in the Material Worlddel sem: a három és fél órás életrajz csapongó, ráérős tiszteletadás egy nagyszerű zenész és egy nagyszerű ember előtt, amely mentes a kritikai szellemtől. Vagyis, játékidejének többségében különböző hírességek nyilatkoznak arról, hogy nagyszerű zenész vagy nagyszerű ember volt George Harrison – attól függően, hogy a spirituális felvilágosodás, vagy a popszakmai siker útját járták-e együtt George-dzsal. Ha tudjuk, hogy a projekt kezdeményezője Olivia Harrison, George második felesége, akkor már nem olyan meglepő a film hangneme – az viszont igen, hogy Scorsese igenis veszi a fáradtságot, hogy a George-ról uralkodó képet árnyalja, új információkkal bővítse. Tény, hogy aki látta az epikus hosszúságú Beatles Antológiát, annak sok képsor és nyilatkozat régi ismerősként köszön vissza – Scorsese viszont nem átallott korábban nem látott fotókat, ritka felvételeket, sőt: leveleket is előszedni a feneketlen Beatles-archívumból (utóbbiakat George fia, Dhani olvassa fel). Sőt, olyan "marginális" személyeket is megszólaltat, akiknek csak a Beatles vagy Harrison szólómunkásságának egy-egy szakaszában volt fontos szerepük: például Astrid Kirchherr vagy Klaus Voormann ugyanúgy nyilatkozik Scorsese kamerájának, mint Phil Spector, Terry Gilliam és Jackie Stewart.

Akinek viszont a névsor fele nem mond semmit, érdemes előtanulmányokat végeznie a Living in the Material Worldhöz: Scorsese ugyanis nem a hagyományos értelemben vett életrajzot ír, hanem inkább epizodikus, anekdotázó sztorit, amely előbb szolgál impressziókkal és megérzésekkel, mintsem ívesre kerekített történettel. A film gyakran nem mutatja be a szereplőket, és habár valószínűleg nincs olyan Föld-lakó, aki ne ismerné fel Paul McCartney-t vagy Ringo Starrt, azért senkit nem lehet hibáztatni, hogy nincs tisztában azzal, Stuart Sutcliffe a Beatles eredeti basszusgitárosa volt, és első németországi turnéjukon találkozott Astriddal, akivel el is jegyezték egymást. Scorsese műve így inkább kiegészíti a kanonikus Beatles-történetet, a lehető legtöbb témát toldva hozzá Harrison biográfiájához.

Habár néha újra felmondja a berögzült Beatle-kliséket (minthogy George volt a "magányos másodgitáros", stb.), ahol teheti, inkább hozzáír a mitológiához, mintsem megismétli azt. Scorseséék legfőbb hozzájárulása az, hogy kihangsúlyozzák George kettős természetét: az egyszer kedves, máskor mérges, a világra dühös és a világot szerető, az adózási trükkökben elmerülő, de közben a végső spirituális igazságot kereső Harrison Janus-arcát. A pletyka-szintet nem ütik meg, de azért becsempészik a sorok közé Eric Clapton nyilatkozatát arról, hogyan csalta el George-tól első feleségét, Pattie Boydot, vagy Olivia Harrison kommentjét, miszerint George világéletében "szerette a nőket". Scorsesének nagyon szüksége van ezekre a – talán nem is olyan apró – színezésekre, hiszen különben menthetetlenül kiszámítható modorban kanyarogna a világsikert világsikerre halmozó, majd azt hamar elunó popsztár én- és Istenkeresése, aki végül Indiában és a meditációban találja meg a maga lelki békéjét.

Míg a kétrészes HBO-dokumentumfilm első felvonása a Beatles-pályát kivonatolja másfél órában, addig a második félidő már a szólómunkásság és a privát élet berkeiben kutakodik – az érdeklődés pedig értelemszerűen az utóbbit övezi. McCartney és Starr kötelező anekdotái hozzák a könnyed humort, és festik meg a szertelen Harrison arcképét, míg a vásznat meglepő erővel domináló Olivia visszaemlékezései inkább George visszavonult, békeszerető oldalának olvasatát nyújtják. Felbecsülhetetlen értékű riportok ezek, amik között egészen drámai hatást csikar ki Olivia visszaemlékezése arról az 1999-es merényletről, amikor egy pszichopata késsel támadt Harrisonra és feleségére saját otthonukban.

Mindezek ellenére tekintélyes elfogultság és Beatle-fanatizmus kell ahhoz, hogy zseniálisként méltassuk Scorsese filmjét, ám ez mit sem von le a Living in the Material World élvezeti értékéből: mert amikor egy Terry Gilliam sztorizik, vagy éppen Ringo Starr szarkazmusa csillan fel a vásznon, nincs mit tenni, mint hátradőlni, és élvezni az előadást. Scorsese pedig tisztes rajongó módjára veszi végig Harrison életének aspektusait: a HandMade Films létrejöttét – amit George azért alapított, mert Monty Python filmeket akart nézni –, a The Traveling Wilburys formáció születését, az autóversenyzéshez való vonzódását, az indiai ravikkal és szitár-játékosokkal ápolt kapcsolatát, vagy éppen a jótékonysági koncerteket. Az életút különböző területei között ugráló film pedig egy sokoldalú Harrison-portrét vázol, még ha ez a sokoldalúság néhol pont azt akadályozza meg, hogy egyes témákat érdemben kifejtsen a rendező. Ám hogy Scorsese miért dönt a kisléptékű, részletező puzzle kirakása mellett, az Harrison nyilatkozatából válik egyértelművé, aki már az elején leszögezi: az a Harrison, akit a sajtóban, a képeken lát, egyszerűen nem ő. Nem tud azonosulni vele, mert nem érzi magát sztárnak, és különben is, neki sokkal fontosabb dolga a lelki béke felkutatásával, mintsem ilyesmikkel foglalkozni. Az pedig Scorsese filmjét dicséri, hogy eléri: ne csak a spiritualizmusvadász Harrisonnal, hanem a hibázó, feldühödő, vagy szkeptikus Harrisonnal is azonosuljunk. Mindkettőért megéri végigülni a három és fél órát.

 

A DVD-n már megjelent filmet olykor vetítik a debreceni Apolló, és a szegedi Belvárosi moziban, máskor a budapesti Vörösmarty-ban. Aktuális információt ITT találhatnak.