bezár
 

zene

2012. 12. 01.
Ironikus apokalipszis
Muse koncertkritika, 2012. november 20. 20.00, Papp László Budapest Sportaréna
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ironikus apokalipszis Magyarország ritkán kerül fel a rock nemzetközi térképére, az meg még ritkább, hogy akkora sztárok, mint a Muse zenészei, Budapestet is útba ejtik a bő egy hónapja megjelent albumuk turnéján. Több volt ez, mint koncert: a jó angolok kétórás, tökéletesen koreografált performanszt produkáltak.
A Muse karrierjét három nagyobb egységre lehet bontani. Az első, amikor még keresték magukat, és a Radiohead-ben leltek nyugalmat, a második, amikor igazán megtalálták az irányt, ütöttek, zenéjükkel eljött az apokalipszis, megtanultak koncerten és lemezen is úgy szólni, ahogy senki, az értelmi szerző, Matthew Bellamy pedig olyan hangokat hozott ki a torkából és a gitárjából, hogy azt sem tudtuk, éppen melyik szól.
Muse
Aztán elkezdtek hülyeségeket beszélni. Hogy nem kell több album. Csak maxik. Meg hogy ők zeneileg annyira kiszámíthatatlanok, hogy nem lehet rájuk sütni semmit sem. Na ebből lett a meglehetősen eklektikusra sikerült Resistance és a legújabb, jelző nélküli 2nd law. Ezekben már annyira sokat tisztelegtek mások előtt, hogy hirtelen mindent rájuk lehetett sütni, csak éppen önmagukat nem. A vicces Matt meg is twitterezte a frankót új munkájukról (ha tudnám, se fordítanám le): "christian gangsta rap jazz odyssey, with some ambient rebellious dubstep and face-melting metal flamenco cowboy psychedelia."

Értjük ám az iróniát, jó cucc, ismerünk is olyan együttest, aki tökéletesen űzi, de valahogy a Muse mintha már maga se tudná, melyik dalszövegüket, dallamvilágukat, zenéjüket gondolják komolyan és melyiket nem. Elég, ha csak a már fent belinkelt Apocalypse please, vagy a Knights of Cydonia klipjére, zenei világára, no meg szövegére gondulunk (ld. a cikk végén). 
Kis angol abszurd
A Muse-nak eddig hat albuma jelent meg, a jég gúny és komolykodás között egyre vékonyabb, arról nem is beszélve, hogy az eddigi rossz, illetve félrossz koncerttapasztalatok miatt nem fűztem sok reményt a mostanihoz sem. De megérte elmenni: ennek ugyanis végre volt értelme. A 2007-es koncerten a laza félház miatt unalommal és rövidséggel büntetett az együttes: a mostani 22-vel szemben öt éve csak 15 számot játszottak. A 2010-es Sziget-fellépésüket pedig megölte a fesztiválfegyelem.

Bezzeg most.

De előtte még egy pár szó a pettingről. Egyrészt senki sem szólt arról, hogy lesz előzenekar. Ki dönt ebben? Kizárt ugyanis, hogy az Everything Everything nothing-jénél ne lett volna jobb választás. (Már öt éve sem értettem a 30Y melletti érveket.) Aztán. Újra és újra rá kell jönnöm, hogy én szeretnék az az ember lenni, aki kiválasztja, hogy mi szóljon a színpad átszerelése alatt, mert amik most szóltak, azok majdnem hazakergettek.
Installáció
Node vissza a lényeghez. Annak ellenére, hogy teljesen megtölteni továbbra sem tudtuk az Arénát, a három plusz egy angolnak kedve is volt játszani, nagyot és hosszan szóltak, és hogy egy barátomat idézzem "vizuálba annyira megbasztak, hogy ilyet még életemben nem láttam."

Mindezt úgy, hogy valahogy mégsem volt semmi sem túlbonyolítva. De persze csak azért lehetett ez az illúziónk, mert tényleg nem vicceltek el semmit sem, amikor a színpad látványtervét dolgozták ki. A három plusz egy hangszert (gitár, basszusgitár, dob, ez ismerős, de volt még ott egy 45 fokos szögben megdöntött, felfordított sílécekből álló rejtekhely, ahová indokolatlanul eldugták a billentyűs, sampler-es, gitáros és zörgőhangszeres Morgan Nichollst) leszámítva szinte teljesen üres volt a színpad. Semmi erősítő- és monitorrengeteg, zongora is csak akkor jelent meg (fogalmam sincs, hogy került fel), amikor Matt, giccsesre véve a figurát, Richard Claydermannak képzelte magát.
Bellamy, sílécek, Nicholls, Wolstenholme
Mindeközben minden létező felület a legkülönbözőbb színekbe és mintákba burkolózott. A színpadról kiderült, hogy képernyővé tud válni, a zsinórpadlásról pedig, hogy egy összecsukható, hegyére és talpára egyaránt állítható, szintén képernyőkből álló piramist rejteget, amely hol különböző adásokat sugárzott, hol ugyanazt a képet mutatta, hol pedig hatalmas rulettkerékké változott, amely kipörgette a következő számot. Az attrakciót bármelyik hollywoodi filmstúdió megirigyelné.
Piramis, alatta Muse
Engem persze elszomorít, hogy magyar együttesek sosem fognak ilyen showt csinálni, nincs az a stáb, nincs az a felkészültség és főleg, nincs az a pénz, ami megteremtené annak a lehetőségét, hogy akár csak a közelébe jussanak annak, amit a Muse produkál a színpadon. Ilyet talán még az Ákos se tud. És hát az sem utolsó szempont, hogy a technikai virtuozitás még az érdektelenebb, unalmasabb számokat is élvezhetővé tették.

Szóval, megfelelve minden igénynek, jól válogattak hat stúdióalbumuk számai között: még a tizenhárom évvel ezelőtt megjelent Radiohead-es Showbizről is szólt egy szám (Sunburn), de nem maradtak el az Origin of Symmetry, az Absolution és az utolsó, még épphogy Muse-os Black Holes and Revelations legnagyobb slágerei sem, amelyek kiválóan ellensúlyozták az utolsó két album közhelyeit, idézőjeleit és csalódásait.



Amikor például először hallottam a Madnesst, el se hittem, hogy ez is Muse. Nincs mit tenni, a szerelem még a pipaszár lábú Matthew-t is kihozza sodrából. A koncertnek viszont meglepő módon még ez is integráns részévé tudott válni, sőt, a hat gyerekes családapa, Chris Wolstenholme által, saját alkoholizmusáról egész jól megénekelt Liquid State is meglepően izgalmasnak tűnt a lemezen hallható verzióhoz képest.
Madness
Akár gúnyolódnak, akár nem, összességében a koncert annyira magával ragadott, hogy azt sem vettem észre, mennyire nem zavar, hogy végszóként ugyanúgy sulykolják belénk a Knights of Cydonia egyáltalán nem burkolt, viszont annál giccsesebb üzenetét, mint öt éve:

"No one's gonna take me alive
Time has come to make things right
You and I must fight for our rights
You and I must fight to survive"
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szél Dávid --


További írások a rovatból

Interjú Harcsa Veronikával művészi elköteleződésről, érvényesülésről, önkifejezésről
Interjú Boldoczki Gáborral pályakezdésről, menedzsmentről, a művészi felelősségvállalásról

Más művészeti ágakról

irodalom

Aranykapu Aranykapu
Gáspár-Singer Anna novellája a Prae spekulatív fikció témájú számából
John Krasinski: Hang nélkül 2.
Magnus von Horn: SWEAT


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés