bezár
 

irodalom

2013. 01. 18.
Az igazi promóció az, amikor valós problémákat mutatunk be
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Arkadiusz Bernas 2004-től dolgozott a budapesti Lengyel Intézetben, az első négy évben az intézet igazgatóhelyetteseként, majd 2008 óta a kulturális centrum vezetőjeként. Január 1-jétől a stockholmi lengyel intézet igazgatójává nevezték ki. A Budapesten töltött 8 évről, a lengyel kulturális életről és kultúrpolitikáról, illetve a kulturális promócióról beszélgettünk.
PRAE.HU: Hogyan látja azt az időszakot, amit a Lengyel Intézetben töltött?

2004 nyarán kezdtem itt a munkát mint igazgatóhelyettes, és négy évvel később én lettem az igazgató, vagyis ez összesen nyolc év. Ez elég hosszú időszak, de nem csak rólam szól, mert az intézet profilja, működése az egész csapattól függ. A programokat közösen alakítjuk, együtt találjuk ki az irányvonalakat, valamint azt is hogy az itteni körülményeket, feltételeket, elvárásokat figyelembe véve hogyan alkalmazzuk a lengyel promóciós stratégiákat. A lengyel intézetek a világon mindenütt nagy szabadsággal rendelkeznek a tekintetben, hogy milyen programokat rendeznek. Természetesen mindenhol szem előtt kell tartani, hogy az adott évben mik a kulturális prioritások, de nincsenek kész programok, melyeket kötelezően át kell venni Varsóból. Ezeket mi gondoljuk ki, teljes egészében a helyi viszonyokhoz alakítva őket. Mindenkor szorosan együttműködünk jelenlegi helyettesemmel, az Intézet jövőbeni igazgatójával Katarzyna Sitkoval csakúgy, mint az intézet a többi munkatársával, tehát a siker mindannyiunké.

Nehéz lenne kitérni mindenre, amit e 8 év alatt véghezvittünk. Évente körülbelül 100-120 eseményben veszünk részt, ezek között vannak kisebb, de vannak nagyobb, fontosabb programok is. Ez utóbbiak azok, amelyeket önállóan, illetve másokkal közösen szervezünk. Gyakorlatilag minden programban vannak helyi partnereink, még akkor is, ha sok esetben magunkra vállaljuk a megvalósítást. Önállóan leginkább a Platán Galéria kiállításait csináljuk, habár itt is vannak magyar kurátorok, akikkel együttműködünk, magyar művészek, akiket kiállítunk, vagy kritikusok, művészettörténészek, akik megnyitják a kiállításokat. A Platán Galéria a kortárs képzőművészet fóruma. A lengyel művészek mellett azonban magyar kiállítóink is vannak, mert az az elvünk, hogy a lengyel kortárs képzőművészet csak akkor működik, ha párbeszédet folytat, például az itteni képzőművészettel és kulturális folyamatokkal, ha a művészek kölcsönösen reflektálhatnak egymás munkáira, gondolataira. Volt példa nemzetközi együttműködésre, amikor a galériánkban egyszerre állított ki egy lengyel és egy magyar művész, és voltak csoportos kiállítások is, de többnyire egyéni kiállításokat szervezünk. Általában három lengyel után következik egy magyar művész. Mivel jó híre van a galériának, elismert magyar alkotók is szívesen állítanak ki nálunk: a Kis Varsó is innen indult, de olyan ismert magyar művészek, mint például Németh Ilona, Sugár János munkáit is vendégül láttuk már a Platán Galériában.

A legkísérletezőbb, legbátrabb kortárs képzőművészetet szeretnénk megmutatni, ami sokszor ellentmondásos is, hiszen fontos kérdéseket feszeget, véleményt formál a mai társadalomról, s ez vonatkozik a magyar és a lengyel tárlatokra is. Ide a kritikus és ellentmondásokkal teli lengyel művészetet hozzuk, amely a lengyel múltat, jelent vagy a jövőt tárgyalja, s amely kétségbe vonja, megkérdőjelezi vagy vitába száll saját történelmével, kultúrájával, nemzeti identitásával.

PRAE.HU: Mennyire jellemző ez a hozzáállás a lengyel képzőművészetben? Mennyire van fóruma? Vagy ez az Önök missziója?

Ez része a promóciónak. Egy ország igazi népszerűsítése szerintem az, amikor valódi problémákra mutatunk rá. A társadalmi ellentmondásokat is nyíltan és bátran bemutatjuk, megtárgyaljuk, mert bízunk abban, hogy így mások is véleményt tudnak formálni, tanácsot tudnak adni, vagy esetleg ők maguk is tanulnak a mi hibáinkból. Az egész kilencvenes évek Lengyelországban a kritikus művészeté volt, a művészek nagyon erősen reflektáltak a társadalmi gondokra. Akkor vége lett a heroikus rendszerellenes művészetnek, ami azért már a nyolcvanas évekre sem volt jellemző, hiszen a lengyel kortárs képzőművészet már ekkor sem csak a rendszert vonta kétségbe, hanem még a nagyon erős Szolidaritás-ellenzéket is kritizálták, megkérdőjelezték. A lengyel képzőművészek tehát már a nyolcvanas években e két pólussal, a kommunista rendszerrel és az ellenzékkel szemben helyezkedtek el.

PRAE.HU: Ez azt is jelenti, hogy ezek a művészek nem vettek részt aktívan a politikában?

Lengyelországban a 80-as években kialakult egy általános "második kultúra", ami gyakorlatilag gazdagabb volt, mint a politika befolyása alatt álló művészet. A lengyel kulturális élet ekkor már képes volt saját csatornáit működtetni, saját könyveit kiadni, saját koncertjeit megszervezni és hálózatait kiépíteni – megkerülve a cenzúrát, és a hatalom már nem bírta visszatartani. Ezerszámra jelentek meg könyvek, folyóiratok. A politika ekkor már kevésbé tudta ráerőltetni a kultúrára akaratát.

A 90-es években tehát nem a múlttal kellett foglalkozni, mert a művészek a nyolcvanas években már többé-kevésbé feldolgozták ezt a témát. A történészekre ez nem igaz, mert ők csak később jutottak hozzá a forrásokhoz, tényleges nyílt párbeszédet a történelemkutatásban ekkor még nem lehetett folytatni. Mindazonáltal a művészek a 90-es években már a jelenre fókuszáltak. Ez az időszak Lengyelországban nagyon nehéz évtized volt. Itt Magyarországon egészen más volt a rendszerváltás utáni hangulat. Lengyelországban már a 80-as években hatalmas volt a válság, de aztán jöttek a 90-es évek, melynek első éveiben ez csak súlyosbodott. Rengetegen elvesztették a munkahelyüket, a pénz elértéktelenedett, az infláció 50-100-150 százalékos volt, és nem lehetett tudni, hogy ez az új szabadpiaci rendszer mennyire lesz működőképes, mert az első években nem igazán javult a helyzet, s a társadalom széles körében még nem éreztette pozitív hatását. A művészek azonnal reagáltak. Az új rendszer ugyan elkezdett működni, de az emberek nagyon megszenvedték azt is. A képzőművészeket nem hagyhatták hidegen a társadalmi feszültségek, illetve az idő közben felszínre került viták is felbolygatták az akkori művészvilágot, persze volt rengeteg irányzat, sokféle megközelítés. A lengyeleknek valahogy sikerült bekerülni a világ művészeti életébe, lettek, vannak olyan nevek, akik a legnagyobb kiállítóhelyeken mutatják be munkáikat, melyek milliókért kelnek el, persze ez csak a 2000-es évek elején lett igazán jellemző.

Visszakanyarodnék a Platán Galériához, amelyik az ezredforduló óta működik következetesen vállalva azt, hogy a lengyel kulturális életet és a kortárs művészetet annak ellentmondásaival, vitáival együtt,vagyis kritikai szemlélettel mutassa meg.

PRAE.HU: Milyen a kiállítások visszhangja itt, Budapesten, mennyire értelmezhető ez a lengyel kontextus?

Fontos, hogy a színvonalas magyar művészek is jelen vannak a galériában, hiszen az ő műveik a magyar közéletről, a magyar közönségnek szólnak. Így sikerült megvalósítani azt, hogy ez a magyar köztudatban is létező képzőművészeti helyszínné váljon, függetlenül az intézet működésétől. A magyar művészek szerintem a Platánt nem egy tiszteletkörnek, hanem kiállítási listájuk egy ténylegesen fontos állomásának tekintik.

A kortárs képzőművészet szűk réteg kedvtelése, hiszen kevesen járnak kiállításokra, de pont a legérdeklődőbbek, legnyitottabbak látogatják ezeket az eseményeket. Visszatérve a 60-es, 70-as évekre, a magyarok akkor nagyra értékelték a kortárs lengyel képzőművészetet, a lengyel avantgardot. Itt hagyományosan a lengyel művészetet a lengyel avantgarddal azonosítják. Egy olyan irányzattal, amelyik sok tekintetben a nemzeti, vallási kérdéseket is feszegeti, tehát a romantikus keveredik benne a profánnal, mégpedig valami olyan módon, ami az egész régióban egyedi, Európában is sajátos és épp ezért érdekes.



PRAE.HU: A lengyel kultúrpolitika mennyire támogatja a kritikus szembenézést?

Én úgy látom, hogy pont a legkritikusabb művészek a legsikeresebbek Lengyelországban. Ők formálják, alakítják a kortárs közéleti párbeszédet is. Épp ezért ők kiemelt szerephez jutnak a lengyel kultúra külföldi promóciójában, mint például Katarzyna Kozyra lengyel kortárs képzőművész is, aki otthon botrányokat kavart a kilencvenes években, és akit nemcsak a Ludwig múzeumban állítottunk ki, hanem ő volt az egyik kiemelt alakja a féléves lengyel EU-elnökségnek is, emellett pedig pl. jelenleg Stockholm legnagyobb múzeumában állít ki.

A lengyel Mickiewicz Intézet – amely szerepét tekintve talán a Balassi Intézethez hasonló – rengeteg program szervezésében és megvalósításában nyújt segítséget. Ez az intézmény önállóan működik Varsóban, nincsenek kihelyezett intézetei. A kulturális minisztériumhoz tartozik, a külföldi promóció legfontosabb szerve, bázisa, mi is nagyon sokszor együttműködünk velük. Nagyszabású évadokat, akciókat szerveznek, jelenleg épp Dél-Koreában és Japánban, de korábban ők szervezték a nagy-britanniai évadot és az eddigi kiemelt évadokat is. Kulturális eseményként számunkra is igen jelentős volt a féléves lengyel EU-elnökség 2011-ben, hiszen egyszerre fókuszálhattunk nemcsak a nyugat-európai és a keleti partnerség országaira, de Pekingre és Tokióra is. Voltak kiemelt témáink, mint például Karol Szymanowski, Bartók és Kodály kortársa. Az ő zenei életművét akartuk népszerűsíteni szerte a világon, s azt lehet mondani, hogy sikerrel jártunk, hiszen egyre több operaházban játsszák műveit. Ő az avantgárd egyik előfutára, aki ráadásul az orientalizmus hatásait is beemelte művészetébe, tehát ebben is az elsők közé tartozott. Érdekes módon műveiben jelen van a homoszexualitás témája is, melynek okán például az LGBT mozgalom számos országban őt tekinti előfutárának. Művészetének ezt az aspektusát mi tudatosan hangsúlyozzuk és népszerűsítjük, mert abban az időben kevés olyan művész volt, aki homoszexualitását – nyíltan vagy kevésbé nyíltan – beemelte a művészetébe.

PRAE.HU: A lengyelországi katolikus szemlélethez ez hogyan illeszkedik? Volt-e az egyházi világ felől erre valamilyen reakció?

Mit szól a spanyol filmművészethez a spanyol katolikus egyház? Vannak országok, ahol egy vallás dominál: például Spanyolországban a katolicizmus, Skandináviában a protestantizmus. A hagyomány és a történelem rendkívül inspiratív tud lenni, a jelenkori társadalom és művészet ki is használja ezt. Minden, amire támaszkodni lehet: család, vallás, a társadalmi berendezkedés, az intézmények stabilitása mind-mind összetartoznak, nem lehet az egyiket a másiktól függetleníteni. Egy vallásnak a jelenlétéhez vagy a vallás révén létrejövő párbeszédhez mindenki valahogy viszonyul, akkor is, ha megtagadja, vitatja, vagy figyelemre se méltatja. Ez mindig jelen van. A spanyol művészek munkáiban – közvetlen, vagy közvetett módon – mindig ott lesz a spanyol katolicizmus hatása.. Ez ihlető erő lehet.

PRAE.HU: Jelentkezik-e ez a kritikus szemlélet az irodalomban is? Mondhatjuk, hogy valami hasonlóról szól a riportirodalom?

A riportirodalom főként Ryszard Kapuściński és Arkady Fiedler hatására alakult ki, ez utóbbi még az 1930-as években járta a világot. Lengyelországban ez a szemlélet a kritikai képzőművészethez hasonlóan fejlődött: ha egy irodalmár nem a szokásos távolságtartással akarta szemlélni a társadalmat, akkor ebben a formában tudta a legegyszerűbben és legadekvátabban kifejezni magát. Az efféle szövegek a hétvégi mellékletek részletesebb cikkeitől indultak, s ezek nőtték ki magukat hosszabb írásokká, irodalmi művekké. Ezek zömmel most is Lengyelországgal foglalkozó művek: a lengyel régiókkal, a lengyel munkanélküliséggel, a szegénységgel, a társadalmi problémákkal szembesítenek. Van, aki a világot ugyanezzel a szemlélettel nézi: a volt Szovjetunió országait, a Távol-Keletet, Afrikát. Ők többnyire újságírók, csak nem a napi hírekkel foglalkoznak, hanem a társadalmi jelenségeket elemzik.

PRAE.HU: Visszatérve a Lengyel Intézet tevékenységéhez: milyen rendezvényeket emelne ki az itt töltött éveiből?

Nem szeretnék kiemelni egy konkrét rendezvényt sem, állandó az érdeklődés, és sokan megfordultak már nálunk. Legeredményesebb munkánk talán a budapesti Chopin-év promóciója és megszervezése volt, mely állítólag nemzetközi viszonylatban is az egyik legsikeresebb programsorozatként lett elkönyvelve köszönhetően annak is, hogy az évfordulót sikerült összekapcsolnunk a Liszt-évvel. Megtaláltuk a helyi kontextust, a helyi vonatkozásokat, amiket elég volt láthatóvá tenni és máris az egész társadalom érdeklődésre számot tarthattunk. Azt gondolom, aki Liszt iránt érdeklődik, azt a Chopin-év sem kerülte el. Nagyon sikeres rendezvényeink voltak, pl. hatalmas eredmény, hogy kezdeményezésünkre száz év után ismét megjelenhetett Liszt "Chopin" című könyvének reprint kiadása a Gondolat kiadónál. Ezt a művet a szakemberek sem ismerték, hisz csak egy ősrégi kiadás létezett, és egyébként se volt hozzáférhető. Ilyenkor annak örülök legjobban, hogy azt pénzt, ami van valamire, nemcsak egy szokványos fellépésre költjük el, hanem valami olyat is létre tudunk hozni belőle, amit eddig nem lehetett megvalósítani vagy ami már évtizedek óta várat magára. Ez persze sokszor kockázatos vállalkozás, nem lehet tudni, mi lesz belőle, hogy egy művész hogyan és mi módon tesz eleget egy felkérésnek. De pont ebben áll a művészi szabadság titka, előnye és joga. Az eredményt a művészre kell bízni, jó művészeket kérünk fel és bízunk bennük.

PRAE.HU: A Chopin-év kapcsán az ő művészetét is próbálták újrakontextualizálni? Mi volt a koncepció?

A romantikus művészetnek vannak kortárs feldolgozásai. Ez az örökség tovább él. A legújabb trend mégis az, hogy Lisztet és Chopint az eredeti hangszerelésnek megfelelően, régi hangszereken játsszák. Felfedezik a régi zamatokat, mert amit akkor komponáltak, az akkori hangszerekre írták, nem a maiakra. Egy Steinway sokkal hangosabb és tisztább hangú, mint egy kis pianínó vagy zongora hangja lehetett a 19. században, hiszen más volt a hangszíne, a hangolása. Kérdés lehet, hogy ez mennyire kortárs, vagy mennyire nem az…

Liszt és Chopin úgy törtek be Párizsba, az akkori világ fővárosába, hogy ők Közép-Európából érkeztek, ismeretlen tehetségek voltak és mégis meghódították ezt a világot. Nem volt könnyű dolguk. Abban az időszakban az akkori európai kulturális életet éppen a Kelet-Európából érkező művészek pezsdítették fel. Hatalmas hatással voltak a zenére, az irodalomra, a közéletre, ám ezt mindenki elfelejti, még a franciák is. A világ franciának nevez valakit, aki öt évet élt Párizsban. Ez most is így van: ha megnézünk egy kiállítást, akkor azt írják, hogy magyar származású francia művész, de ha megnézem az életrajzát, azt látom, hogy kb. öt éve költözött Párizsba. Érdemes tehát felhívni a figyelmet, hogy mekkora értékeket vittünk be a közösbe, hogy ez a régió kultúra területén hogyan, mivel járult hozzá mondjuk a romantikához, a realizmushoz, a 19. századi építészethez, a matematikához, vagy épp a filozófiához. Az emigránsokat hajlamosak lenézni nyugaton, azt gondolván, hogy csak a nyugati egyetemeken folytatott tanulmányok hatására voltak képesek nagy teljesítményekre. Ezt megcáfolandón hadd hívjam segítségül az első női Nobel-díjast, akit kétszer is részesítettek e neves elismerésben: a fizika valamint a kémia területén végzett tevékenységéért és érdemeiért. Marie Curie-ről, vagyis Maria Skłodowskáról van szó. A férje francia volt, de ő maga lengyel. Ezek a dolgok hatnak a mára is és ezeket felmutatva már nem az a dolgunk, hogy bizonygassuk, kik vagyunk, honnan jöttünk, miért csatlakoztunk az EU-hoz.

PRAE.HU: A kulturális intézeteknek éppen az identitás kialakításával kapcsolatban is fontos szerepe van…


Mivel ez a cél valójában elég didaktikus, fontos, hogy kevésbé szájbarágósan, pusztán a tények segítségével mutassuk be országunkat. Például azt, hogy Chopin miket csinált a zongoraművészetben, de ugyanez vonatkozik a filozófiára és más tudományokra is. A kreativitásra lehetünk büszkék ebben a régióban és ezt kell felmutatnunk.
Fotó: Bach Máté

nyomtat

Szerzők

-- Benedek Anna --


További írások a rovatból

Szálinger Balázs volt a Költőim sorozat vendége
irodalom

Mechiat Zina volt a Boggie: Költőim rendezvénysorozat februári vendége
Abdallah Abdel-Ati Al-Naggar Balassi Bálint-emlékkard irodalmi díjához

Más művészeti ágakról

Händel: Alcina. Marc Minkowski felvétele
A Corvina Kiadó Plautus: Hét komédia című kötetéről
Denis Villeneuve: Dűne – Második rész
art&design

Múzeum készül Mexikóvárosban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés