film
Spielberg a lehetetlenre vállalkozott. Felül akarta vizsgálni egy nemzeti hős renoméját, közelíteni azt a komplex történelmi valósághoz, de úgy, hogy közben a tömegeket ihlető üzenet se vesszen el a sorok között. A Lincoln lehetett volna Spielberg Aranypolgára, amelyben élveboncolja Amerika egyik ellentmondásos, ambivalens óriását, érzékelteti a géniusz vonzerejét, hibáinak, hiányosságainak élét, feloldhatatlan, mázsás családi drámáit, s felfejti motivációit, a politikai döntések mögött lappangó gondolatokat. Ám miközben sötét ecsettel festi fel a morális elvek iránt érdektelen, a politikai csatározásban elmerült kor miliőjét, valahol félúton elfeledkezik az érdekfeszítő konfliktusokról, az emberi drámáról, ami túlmutatna az atmoszférikus történelmi esszé műfaján. A Lincoln számos erénye ellenére tankönyv-ízű, pedánsan autentikus mű, amely festőien gyönyörű kompozícióival inkább hasonlít egy elismerésre méltó kiállítási tárgyra, mint egy lebilincselő filmeposzra.
Spielberg, ahol csak teheti, kerüli a tőle megszokott eposzi volument. Ügyesen lavíroz el a túlságosan ismert témák elől – a fináléig kerüli Lincoln híres szónoklatait, s a színházbeli gyilkosság sem kerül vászonra –, hogy a beszédes részletekből, a hétköznapi viselkedéséből bontsa ki az elnök portréját. Számtalan oldalról megfoghatná a témát a forgatókönyvet jegyző Tony Kusher, ám ő ügy döntött, hogy a "nagy emancipátor", a "nemzet egyesítője" és a többi mítosz helyett Lincoln, a pragmatista történetét meséli el. A filmben a politikát nem a humanizmus, a morál motiválja, ahogy sokáig maga Lincoln se helyezkedett arra az álláspontra, hogy az afro-amerikai lakosok egyenlőek lennének a fehér emberekkel. Kusherék igyekeznek több oldalról is megvilágítani az államfő elveit: egyik beszédében jogi kérdéseket boncolgat, a másikban a rabszolgafelszabadítás következményei miatt aggódik, vagy éppen az euklidészi geometria elveivel igazolja az emberek egyenlőségét. Spielberg Lincolnja nem makulátlan figura, hanem gyakorlatias politikus, akinek legnagyobb erénye, hogy képes érvényesíteni akaratát, belesulykolni az emberekbe – és politikustársaiba – elképzeléseit. Ha kell, hazudik, ha kell, korrumpál, hogy elfogadtassa a 13. alkotmánykiegészítést, még mielőtt véget ér az amerikai polgárháború. Mert ha egyszer véget ér, senki sem akarja majd eltörölni a rabszolgaságot. A radikálisokat leszámítva szinte senki nincs meggyőződve az afro-amerikaiak egyenjogúságáról – még Lincoln se feltétlenül.
A Lincoln onnan indul, ahol a politikai filmek történeteinek lejtőmenete véget ér. A hasonszőrű művek toposza az ártatlanság elvesztése: a naiv, idealista kisember a képmutató kampányok és színfal mögötti ügyeskedések világában elhagyja morális meggyőződéseit, feladja elveit. Kushernél ez a kiindulópont: itt rafinált nagy öregek sakkoznak, s igyekszenek szónoklatokkal, megvesztegetéssel és egyéb politikai manőverekkel a maguk javára fordítani a szavazatokat. A politika olyan sáros játszma, mint a film eleji csatajelenet, amiben a katonák puskatussal és cipőtalppal próbálják egymást belefojtani a mocskos anyaföldbe. De ez aligha újdonság. A Lincoln viszont nem csak újat nem mond, de azt a keveset sem képes kellő súllyal dramatizálni. A "még Lincoln is korrupt" alaptétel ütős egysoros, de a több mint két és fél órás játékdidőbe nem fért bele egy jelenet sem, amikor ez drámai konfliktust okozott volna. Az elnök meggyőz, tekintélyére apellál vagy anekdotázik, de csak egy epizód akad, mikor mélyebben azonosulni lehet vele. Feleségével, a mentális problémákkal küszködő Maryvel veszekszik Robert fiukról, aki be akar vonulni a hadseregbe. Előtte az elhanyagolt fiú vágta az apa szemébe, hogy nem törődik vele, és hogy ő csak azért is jelentkezik katonának. Utána Lincoln pálfordul, és magyarázza feleségének, miért is kéne megengedniük a bevonulást: szitokszavak záporoznak, az élettársak egymás fejéhez vágják sérelmeiket, és ekkor sejlik fel az az elviselhetetlen pszichológiai és érzelmi nyomás, amit ezeknek az embereknek el kell viselniük.
A szitkozódás, a sértegetés amúgy csak a kort jellemző adalék. A Lincoln hűen rekonstruálja a történelmi miliőt, s a Kongresszus napirendjét a politikai ellenfelek pocskondiázása, vulgáris, de kreatív lejáratása központozza. Ám ennek az egész vulgáris adok-kapoknak nincsen se tétje, se súlya. Egyrészt, mert a film egyetlen konfliktusa mindössze annyi, hogy a republikánusoknak meg kell szerezniük pár demokrata szavazatot az alkotmánymódosítás elfogadtatásához. Másrészt, mert a filmben a Lincoln-házaspáron kívül minden alak elnagyolt karikatúra szintjén marad. Főként a Déliek: a Konföderáció alelnökét nem más játssza, mint Freddy Krueger a 2010-es Rémálom az Elm utcából (Jackie Earle Haley). Az arcukra van írva, hogy csak rosszban sántikálhatnak, s ennél többet nem is tudunk meg róluk: a történelmi hűség Spielbergnél nem jelenti azt, hogy meg kéne haladni az egyoldalú ábrázolásmódot.
A lapos mellékkarakterek közül csak Thaddeus Stevens emelkedik ki. Ő a Republikánusok radikálisainak vezetője, az egyetlen, aki fennhangon hangoztatja, hogy az emberek nem csak jogilag egyenlőek. Az ő jellemfejlődése, hogy megtanul kompromisszumot kötni, s megtagadja elveit – apró dráma a történelmi hadakozás tengerében. De nem csak ezért lóg ki a sorból: a Stevenst alakító Tommy Lee Jones az egyetlen, aki nem szívódik fel szerepében. Parókája, sajátos hanghordozása miatt sosem Stevens, hanem Tommy Lee Jones marad a vásznon. Vele szemben Daniel Day-Lewis alakítását azért dícsérik, mint az egész filmet: autentikus és korhű, az ír színész tökéletesen adja vissza, milyen lehetett az elnök viselkedése, megjelenése. Day-Lewis zseniális, mint mindig, magas hanghordozása, komor, de aggódó tekintete, nyugodt, de mégis félelmetes personája dominálja a vásznat. Lincoln manírjait, szokásait, természetét tökéletesen tolmácsolja a színész, ahogy Sally Field is Mary Lincoln hisztériáját. Külsőre tökéletes a Lincoln, az Oscarért kiáltó performanszok mellett a látványterv, vagy a Sötétség Hercegének titulált Gordon Willis opetarőr alulvilágított kompozíciót idéző sötét, sejtelmes képi világ egyenesen 1865-be teleportálja a nézőt.
A Lincoln olyan, mint egy időutazás, ami során kiismerhetünk egy kort, egy politikust és egy országot megváltoztató döntést. Együtt szívhatjuk a Kongresszus áporodott, gyűlölettel teli levegőjét Stevenszékkel, ott gondolkodhatunk Lincolnnal gyertafényes dolgozószobájában, és tanácskozhatunk az elnök politikai kerülőútjairól William Sewarddal, Preston Blaierrel vagy Edwin Stantonnal. Ám hiába nemesül költői olajfestménnyé minden beállítás, hiába korhű a mű, ha közben érdektelen és álmosító marad a 19. századi nyelvezethez igazodó, végeláthatatlan politikai diskurzus. Nem akció, csatajelenet vagy vérengzés kellene ebbe a nagymonológokkal tüzelő politikai akciófilmbe, hanem jobban kidolgozott karakterek és privát konfliktusok, amik emberi léptékűvé szabnák a történetet.
Spielberg tavalyi állatos filmjeiben a giccset, most a részletezést vitte túlzásba. Ám hiába igazította stílusát a köztudottan melankolikus természetű, depresszióra hajlamas elnök természetéhez, a fináléban azért elárulja, mire ment ki ez a fene nagy ügyeskedés. A nap végén a cél szentesíti az eszközt, az összefogás ereje átragyog a sáros machinációkon, s a Lincoln a demokrácia dicshimnuszává nemesül. A korrupciót, az alakoskodást, az ügyeskedést lehet jó célra is használni. Aki politikusnak megy, az készüljön fel erre – csak ne feledje el, hogy a demokráciáért hazudik.
Lincoln
Színes, feliratos, amerikai történelmi film, 150 perc, 2012
Rendező: Steven Spielberg
Forgatókönyvíró: Tony Kushner
Zeneszerző: John Williams
Operatőr: Janusz Kaminski
Jelmeztervező: Joanna Johnston
Szereplők: Daniel Day-Lewis (Abraham Lincoln), Joseph Gordon-Levitt (Robert Todd Lincoln), Tommy Lee Jones (Thaddeus Stevens), Sally Field (Mary Todd Lincoln), Jared Harris (Ulysses S. Grant), James Spader (WN Bilbo)
Forgalmazó: InterCom
Bemutató dátuma: 2013. január 31.
12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott!