Nem célja Sopotnik Zoltán írónak sem eltitkolni (mint ahogy az a felolvasást követő beszélgetésből kiderül): a szövegek nagy részét 2012-ben megjelent, azonos című könyvéből “lopta", azaz alakította tovább. Így a drámaszerű szöveg is inkább olvasásra való. Csukott szemmel hallgatásra való. Felolvasószínházba való. Ahogy ez is történt az Add ide a drámád! pályázat második évfolyamának soron következő bemutatójaként.
 

Hudi László rendezésében, a Kaposvári Színművészeti Egyetem harmadéves hallgatói pedig a legtöbbet teszik, ami ezzel az izgalmas szöveggel lehetséges: a legkevesebb figyelemelvonás nélkül (egyedül a térben történő elhelyezkedéssel értelmezve) mozdulatlanul felolvassák a textust. Ahogy ők mondják: elzenélik. A színészek hol szereplőkként, hol a kórus tagjaiként mondták, kántálták a szöveget, szétszórt zenekarként a nézők közé ülve. A zenei jelleget kidomborítva néha szinte egy oratórium-dráma hatását keltetett Hudi rendezése, melyben a történetet főhőse három identitásra szakadva (az íróra, az írottra és az ikertestvérre) a közönséggel szemben foglal helyet. Ők a kórusból kiváló trió, akik hol egyedül (de mindig egyszerre) viszik előre az eseményeket, hol összeolvadva a kórussal.

 

Az írás folyamatának színrevitele egy laptoppal történik. Az Ikrek visszaemlékezéseit, beszélgetéseit a középső "én"-nek, az írónak diktálják, aki néha megismétel (kiemel) egy-egy szót, egy mondatot, és közben folyamatosan írja, amit a másik kettő mond: szanaszét szakadt énje másik két (egy múltbéli és egy halott) énje tollba mondja neki a szöveget, amit (töredékesen) feljegyez. Ez a hiányos, tördelt szöveg kerül a képernyőn keresztül a kivetítőre. A fejük felett, a közönséggel és a kórussal szemben elhelyezkedő vásznon képek futnak a szöveg legördülő sorai alatt: a múltban, gyermekkorban, lélekben való mélyásás vizuális asszociációiként álomszerű, összemosódó, gyakran sokkolva értelmező felvételek jelennek meg.

Ezzel nemcsak folyamatosan köti az alkotáshoz, de tovább is tördeli az amúgy is nagy olvasói-hallgatói-nézői kiegészítést igénylő szöveget. A mellette jobbra és balra elhelyezkedő két alak: az egypetéjű ikrek (maguk is egy ember kettétört maradékaként) sorra beszélik minden titkukat. Mert a titkok szinte erőszakos feltárása és kimondása a cél – és valójában a fő eszköz is – a lélek rejtélyesebb zugaiba való behatolás, ahol mint az kiderül, saját nyelve van mindennek, ami ha értő fülekre talál, képes kimondani önmagáról az igazságot.

Az értés-értelmezés kérdése, a nyelvek tanulása, elhagyása fő problémája a szövegnek. A főhős a nyelvet szinte azonosítja az emberrel: vannak, akiknek a beszédéhez tolmács kéne, annyira egyedi, annyira érthetetlen. Így látja már kora gyerekkorától kezdve az intézetben élő ikertestvérét is (aki a felvételek kapcsolódása szerint talán leválasztott, agysérülést szenvedő sziámi testvére lehetett valaha): mint aki más nyelvet beszél, amit nem ért meg, csak ő, aki egylényegű vele. És egy idő után a látogatások elmaradásával valóban tolmácsot küld neki: a perzsát (egyfajta családi kísértet), aki táncmozdulatokkal közvetít a két testvér között. A szubjektum sajátosságát, egyediségét az egyéni nyelvvel való megragadása jellemzi a teljes szöveget. A perzsának, az ikreknek, de még az üvegfúvó ősöknek és a halott nagymamának is saját, mások számára érthetetlen nyelve van. Az írás folyamata, a nyelvek beszélése, a családi mitológia továbbmondása: a szövegről való gondolkodás nemcsak át- meg áthálózza, de uralja, tematizálja, köti is a Saját perzsát. Hiába ring át minden szöveg gyakran a drámaiság területére. Betű, vers, szótagszám, a családtörténet mondása, írása és nem maga a családtörténet lesz az érdekes. Az írást megjelenítő írás ez, ami talán igényli a mozdulatlanságot.