A tárlat elsősorban arra a kérdésre fókuszál, hogy miként lehet egy nemzeti traumát narratív szerkezetbe, adott esetben képzőművészeti keretbe helyezni. Paweł Śpiewak, az Intézet vezetője a megnyitón azt nyilatkozta, hogy a kiállítás arra tesz kísérletet, hogy megmutassa, miként "szippantotta be" a lengyel kultúra a Holokausztot – a XX. századi lengyel történelem egyik legmegrázóbb fejezetét. Továbbá célja, hogy különféle alkotásokon keresztül feltárja azt a folyamatot, hogyan változott a Holokauszt ábrázolása a művészetben a második világháborútól napjainkig, illetve miben térnek el a különböző nemzedékek munkái e témában.
Kiállításrendezési szempontjából figyelemreméltó a választható útvonal, amely három bensőséges, intim kis terembe kalauzolja a látogatót, felvillantva ezzel a Holokausztra reflektáló művészet néhány stációját. Az első terem falain Ringelblum archívumából láthatunk válogatott fotókat. Emanuel Ringelblum egy amatőr krónikásokból álló titkos csoport vezetője volt, akikkel együtt feldolgozta a varsói gettó mindennapjait, és páratlan értékű, mintegy 35.000 dokumentumot gyűjtött össze – többek között naplók, levelek, plakátok, versek, tanulmányok, festmények találhatók köztük. A kiállításon nem személyes tárgyakat, hanem fotókat láthatunk, amelyek a gettó életét és a felkelés előtti körülményeket ábrázolják. E képek intenciója eredetileg a dokumentálás, vagyis a dolgok jelenlétének hitelesítése, amelynek indexikus, nem pedig ikonikus jellege van. Ebben a múzeumi kontextusban azonban nem a kép dokumentumjellege, társadalmi-történeti kontextusa az érdekes, hanem annak érzelmi töltése és hatása.
Az itt látható képeknek "auratikus" – inkább individualizáló, mint tipizáló – jellege van. Mondhatnánk azt is, hogy minden kép egy-egy memento mori. Roland Barthes ideillő gondolata szerint a fotó a halálról szól jövő időben, vagyis az eljövendő halálra figyelmeztet. A Világoskamrában hajlékony, kifejező esszényelven azt mondja, hogy a legtöbb fényképen (leginkább a történeti fotográfián) "az idő kereke megakad". A fénykép punctuma az "itt és most" arató erőszakos halál, amelyen keresztül az idő manifesztálódik. Egyszóval az idő nem múlik el, az esemény még meg sem történt, hanem csak most történik. Akkor mutatkozik meg, amikor nézzük. E fényképek láttán arra gondolunk: meg fognak halni. Olyan katasztrófától rettegünk, amely már bekövetkezett.

Különösen szívbemarkoló egy fénykép, amelyen egy székre támaszkodó kisfiút láthatunk. Kopott bricsesznadrágban van, a fejét simlis sapka fedi. Az egész kompozíció az ábrázolt alak, pontosabban annak szeme köré szerveződik. A tekintete élesen nyilall a fényképész gépe felé, mégsincs sem kérdés, sem válasz, pusztán csönd és felfüggesztés. A kisfiú se nem alany, se nem tárgy, hanem inkább olyan alany, amely érzi, hogy tárggyá válik. Fiatal arca az elmúlt jelenlétet hívja elő. "Ma" még él, de "holnap" már halott lesz. "Már nem él, és meg fog halni" – mondaná Barthes. A kép érzelmi hatása talán azzal az érzéssel hozható összefüggésbe, amelyet a halál felidézése vált ki bennünk. E közvetlen, felkavaró érzelmi benyomást annak a személynek a testi valója teszi ránk, aki egykor ott állt a fotó objektívja előtt, és már nincs többé.

A következő teremben azon lengyel művészek alkotásai láthatók, akik a Holokauszt témáját közvetlenül a háború után vetették fel. Arra a kérdésre, hogy hogyan lehet a realitással szemben alulmaradó megjelenítési nyelv által ábrázolni az ábrázolhatatlant, többek között Tadeusz Kantor, Andrzej Wróblewski, Alina Szapocznikow, Bronisław Linke, Marek Oberländer, Władysław Strzemiński munkái tesznek válaszadási kísérletet. E munkák jellegzetessége, hogy verisztikus drámai helyzetet jelenítenek meg. Ezek a művészek ahhoz a nemzedékhez tartoztak, akik a háború leheletét a saját bőrükön érezték. Sokan közülük megjárták a koncentrációs táborokat. Személyes tapasztalataikat és a halálélményt alkotásaikban expresszív vizuális sikolyként fejezték ki.
Bronisław Linke kiváló munkáin (Kivégzés a gettóban, 1946; Jób ábrázata, 1956; El mole Rachim, 1946) a nyomasztó figurák és a rothadó emberi test kerülnek a kompozíció középpontjába. A vastag kontúrvonalak és a sötét, nyers színek nemcsak a test, hanem a lélek ernyedését is kifejezik. Alina Szapocznikow bergen-belseni és theresienstadti koncentrációs táborbeli emlékei tragikus színezetet adnak műveinek. Az Exhumált című bronzszobor egy csonkatestű, arcnélküli alakot ábrázol, amely egy kővé dermedt pompeji polgárra emlékeztet. A megcsonkított test és az arcvonások "szétmállása" a személytelenségre, vagy inkább az elembertelenedésre, a kiszolgáltatottságra utal. Amint ez az eltárgyiasítás megtörténik, az ember már nem emberi lény többé, így szinte bármi megtehető vele, bármire felhasználható.

A Holokauszt a maga legnagyobb interpretátorát Jonasz Sterben találta meg. Képei sokszor nemcsak egzisztenciális, hanem esztétikai tekintetben is új dimenziót nyitnak. Stern szokatlan struktúrákat, szerves anyagokat épített be műveibe, a kiállításon látható összes kép közül a festett állatcsontokból készült monokróm munkák a legintenzívebbek.
Ahogyan időben távolodunk a Holokauszttól, az ábrázolásmód egyre kevésbé lesz direkt. A fiatalabb nemzedékhez tartozó művészek alkotásaikat nyilvános, kollektív aktussá formálják, s ily módon az elfojtás veszélyeitől kívánják megszabadítani az emlékezést. A lengyelek és a zsidók kollektív emlékezete, sorsuk, történelmük alakulása szempontjából próbálják rekonstruálni ezt a tapasztalatot. A Holokausztra adott reflexió egyben nyelvi újításokkal kapcsolódik össze. A művészek kifejezésnyelve közvetettebbé válik: konceptuális, minimalista és metaforikus lesz. Bár nagy részük kevés eszközzel dolgozik, műveik mégis végtelenül összetettek. Erre talán a legjobb példa Elżbieta Janicka Treblinka fölött az ég (Bełżec, A.B II, Treblinka II.) című alkotása. A falon három fehér, nagyméretű (127x127 cm) fotográfiát láthatunk, amelyek a hajdani haláltáborok helyszínein készültek. A képek nem ábrázolnak semmit, illetve a semmit ábrázolják. Ahogyan ez a hozzájuk mellékelt leírásból kiderül, a művésznő az ottani levegőt fényképezte. Ezzel az apró gesztussal annyit jelez, hogy az ártatlannak tűnő, fákkal beültetett dús rétek ellenére, továbbra is ott magaslanak a krematóriumok kéményei, amelyek füstjét még ma is belélegezzük. Ugyanakkor mindez azzal a korábban említett belátással is összefügg, hogy a Holokauszt tapasztalata ábrázolhatatlan: a gázkamra a falakon kívül egyszerűen elmesélhetetlen. Ha egészen közel lépünk a képekhez, az oldalsó felirat alapján láthatjuk, hogy a fotók Agfa fényképezőgéppel készültek. Erről a cégről, amely jelenleg is több országban képviselteti magát, azt kell tudni, hogy akkoriban márkamilliókkal támogatta a náci pártot, illetve a birkenaui gázkamrákban használt hidrogén-cianid alapú rágcsáló- és rovarirtó szer, a Cyklon B szabadalma is a cég tulajdona volt. Ebben az értelemben Janicka látszólag ártatlan műve egy leleplező jellegű, politikai természetű vád, a súlyos, mindmáig feldolgozatlan problémákról szól.
Az alkotások között természetesen szerepel a valamikor sokkoló, mára már ikonikussá vált Lego című alkotás Zbigniew Liberától, amely ezúttal sajnos csak fényképen tekinthető meg. Nem kevésbé meglepő, hogy a kiállításon Artur Żmijewski, a politika iránti elkötelezettségéről ismert művész Daloskönyvünk (Nasz śpiewnik) című 2003-as videóinstallációját is láthatjuk. A filmben a Lengyelországból az 1930–40-es években Izraelbe emigrált személyek – mára idős emberek – elevenítik fel és éneklik el gyermekkoruk – elsősorban hazafias hangvételű – dalait. Vannak köztük, akik a múltra jobban emlékeznek, és vannak, akiknél a megőrzésre vállalkozó emlékezet olyan, mint Sebald hőseié: hiányos, törékeny, szelektív.

Ma már a Holokauszt utáni harmadik generáció is szinte felnőtt, a legközvetlenebb személyes érintettség hiánya azonban nem lehetetleníti el a témáról való beszédet, valamint annak művészi feldolgozását sem. Adorno elhíresült "tiltása", hogy "Auschwitz után verset írni barbárság", amely a szenvedés esztétikai kifejezhetetlenségére utal, itt felülíródik, az alkotás szükségessé válik, mivel másfajta beszédmód nem képes erre. A varsói kiállításon látható képek pusztán önmaguk, s csupán önmagukra mutatnak, mert egy másképpen kifejezhetetlen tartalom kifejezési módjait keresik: a lehetetlenség ellenére tanúskodni kell.

A lengyel művészek és a Holokauszt című kiállítás a varsói Zsidó Történeti Intézetben tekinthető meg 2013. április 17. és november 30. között.