Aki klasszikusan trenírozott muzsikusok lelki életét veszi szemre, az ne csodálkozzon, ha a komplett cselekményt és mondandót zenei metaforákba csomagolva kapja meg. Yaron Zilberman elsőfilmes direktor nem is óvatoskodik sokat, rögtön a nyitómonológban modellálja a karakterek viszonyrendszerét és a tanulságot is. Ám volt olyan ravasz, hogy ezt az egyértelműen okító, de Beethoven cisz-moll vonósnégyeséről (Op. 131) a magánéletre tükröztetett leírást Christopher Walken szájába adja, aki, tudjuk jól, a telefonkönyvet is… Ráadásul a szöveg se hálátlan, arról regél Walken az ő mindent látott szemei alatt, hogy a darabot in attaca, azaz szünet nélkül kell játszani – szünet híján pedig akarva-akaratlanul is elhangolódnak a hangszerek, a hibát nem lehet korrigálni, menet közben kell alkalmazkodni a másikhoz. A kvartett a harmónia jelképe, a perfekt összjátéké, amit most elkerülhetetlen összekoszol a rendezői utasítás no meg az a középkor felé járva egyre hálátlanabbá váló sors.Hajszálpontosan ilyen A búcsúkoncert vonósnégyesének az élete is, amiben Peter (Walken) borítja ki a bilit azzal, hogy bejelenti: a Parkinson-kór tünetei jelentkeztek nála, az évad első koncertje egyben az ő utolsója lesz, kiszáll a kvartettből. Ha pedig már a változás szele arcon legyintette, a másodhegedűs (Hoffman, a Philip Seymour) is úgy érzi, ideje változtatni, előre nyargalna az első posztra, hiába tudja mindenki (beleértve őt is), hogy tehetsége rá a másodhegedűs szerepét osztotta, arról a posztról tudja érzéssel, textúrával feltölteni a mértani precizitásra esküdő elsőhegedűs szikár játékát. Vázolt helyzetet bonyolítja, hogy a Másodhegedűs felesége is a kvartettben játszik, ráadásul rendre az Elsőhegedűs pártját fogja (régen talán viszonyuk is volt) – az (intim) szexuális életet nélkülöző házasságból egymás támogatása s tán a bizalom is hiányzik, a problematikát pedig egy spanyol táncoslány szövi majd tovább.Különös film A búcsúkoncert, hiszen minden dráma, amely középkorúak házastársi válságát egy érdeklődő spanyol táncoslánnyal akarja elmélyíteni, leplezi a közhelyekhez való erős vonzódását. Mi tagadás, Zilberman filmjébe is beférkőzött pár közismert lózung, például Elsőhegedűs karakterét is komolyzenész-klisékből gyúrták össze, jellemfejlődése annyit tesz, hogy zimankós akkurátussága felenged, miután beleszeret Másodhegedűs és felesége lányába, akinek magánleckéket ad zimankós akkurátusságból. A tehetségesnek tartott zenészcsemetének sincs sokkal jobb színben a drámai potenciálja, neki a folyamatosan koncertező és utazó szülők által elhanyagolt, maga köré cinizmusból sáncot építő lurkót kell adnia. Mindez a sérelem egy pár perces jelenetben bukik elő, előtte és utána se híre, se hamva, ami így kissé kurtán-furán hat, mivel nem egy érzelmeit elásó karakterről beszélünk. A búcsúkoncert súlyosabb hátulütője viszont abból fakad, hogy a minden szereplőjének kiporciózott konfliktusokat végül egyszerűen nem oldja meg: leszámítva a visszavonuló Walkent, a finálé előadásának végén mindenki úgy áll a színpadon, hogy se a házasság, se a szülő-gyerek viszony nem ért el nyugvópontjára. Elsőhegedűs persze végül enged, és hajlandó jegyzetei és kottái nélkül, a szívből meg a lélekből játszani, de az a bonyodalom, ami a film gerincét adja, nem zárul le. (Persze, ismerjük a nyitott befejezés truváját, de azt hagyjuk meg a nagyobb művészeknek.)Ám A búcsúkoncert minden hibája ellenére is roppant erős mozi. Szívélyesen köszönheti ezt színészeinek, akik a legvázlatosabb karakterbe is annyi érzelmet invesztálnak, hogy a műnek egyáltalán nem kell vadásznia a hatásra. Szolidan, de zökkenőmentesen gördülnek az apró, érzékeny megfigyelésekkel zsúfolt jelenetek. A búcsúkoncert, ha a nagy ívű cselekményén nem is, de szituációk szintjén flottul teljesít: Másodhegedűs és felesége taxibeli beszélgetése az egymás melletti kiállásról, majd a bőr alá is bekúszó sérelmek és a másnap reggeli megbánás ügyesen hangszerelt miniconcerto a párkapcsolatokról. De nem gyengébb Elsőhegedűs szerelmes megrendülése, vagy az öregedő zenész ráébredése arra, hogy milyen rövid távú következményekkel jár számára a Parkinson-kór diagnosztizálása. Ugyan a színeszekről süt, hogy nem (vagy csak alig) tudnak játszani hangszerükön (egy új hegedű kipróbálásakor még a hang és a kép is elcsúszik egymástól), a komolyzenész figurákat olyan finomra hangolt érzékenységgel rakják fel a vászonra, hogy A búcsúkoncert minden nem-tökéletes hangja megbocsájtható. A vázolt konfliktusok ugyanis bárki számára átélhetőek: irigységtől a mellőzöttség érzetéig, az elhanyagoltságtól a közelgő vég árnyékáig olyan árnyalatokkal, textúrákkal játszik a film, amik alanyi jogon is univerzálisak.